A filmtörténelem egyik legepikusabb szörnyének számít ma is. Nem hatnak rá a földi lőfegyverek, fogai közül sugárzó atomrobbanást megidéző lehelletet bocsát ellenségeire és rendkívül gyorsan regenerálódik. Godzilla lényét (vagy eredeti nevén Gojirát) nem kell bemutatni senkinek. A kaijuu filmek hatalmas szörnye 1954-ben debütált a japán mozikban. A Toho stúdió a kerek évforduló alkalmából egy új filmmel tiszteleg a szörnymozik nagyapjának, amellyel az eredeti alkotás gyökereihez kívánnak visszanyúlni.

1945-ben járunk, a háború által kegyetlenül megtépázott Japánban. Koichi Shikishima (Ryunosuke Kamiki) pilóta kényszerleszállást hajt végre egy félreeső szigeten. A szigetet azonban megtámadja egy ismeretlen szörny, aki hatalmas tombolást végez a táborban. Koichi megmenekül és évekkel később az anyaországban Noriko-val (Minami Hamabe) és az árva Akiko-val (Sae Nagatani) próbálnak túlélni az éppen újjáépülő Tokyo-ban. Egy nap azonban a szörny ismét felbukkan és a közelben történt kísérleti atomrobbanások miatt még nagyobb és még veszélyesebb. A szörnyet meg kell állítani, mielőtt még porig rombolja a szigetországot. Koichi és csapata Japán polgáraival együtt veszik fel a kesztyűt a közelgő tombolás ellen.

Godzilla megszületik

Godzilla a maga 70 éve alatt igazi kultuszt teremtett a filmvilágban. Honda Ishirou 1954-es filmje mondhatni megágyazott egy addig ismeretlen műfajnak. A ‘kaijuu‘ filmek, azaz az óriásszörnyeket bemutató produkciók az addigi közönség számára teljesen ismeretlenek voltak. Honda és csapata akkor még nem sejtette, hogy karakterük igazi franchise lesz. Godzilla ötletét filmre vinni az 50-es években nagyon merész húzás volt, hiszen akkoriban inkább a western és a kosztümös kalandfilmek műfaja dominált jobban a mozikban.

Hondáéknak azonban sziklaszilárd elképzelésük volt arról, hogy mit is fog képviselni Gojira a filmvilágban. A szörny szimbolikája a hatalmastól és ismeretlentől való félelmen túl bemutatja a háború és az atomfegyverek borzalmait és hatásait egy lábadozó társadalomra. A nehéz időkben azonban nem az önsajnáltatás és az elkeseredettség a cél még akkor sem, ha látszólag minden elveszett. Az összefogás és a közös szembenézés a kihívásokkal adja az ember és a közösség igazi erejét.

Honda és csapata mesterien alkalmazta a 50-es években használt filmes trükköket és látványelemeket. A megvilágítással való játszadozás, a hiteles makettek és díszletek, valamint Haruo Nakajima félelmetes mozgása és beállításai szörnyként mind-mind hozzájárultak a közönség elkápráztatásához. A mára már franchise-zá nőtt karakter több filmes korszakot is megélt, amelyeket a japán történelmi korszakokkal párosítanak. Ez ad egyfajta kategorizálást a Godzilla filmeknek.

Vissza a pikkelyekhez

Godzilla tulajdonjogát jobbára mindig is Toho stúdió gyakorolta. 1954 óta többminden is történt a karakterrel: több szörnnyel, köztük King Konggal is megküzdött, legyűrte saját maga robotikus mását, de lett kicsinye is. A 90-es években a TriStar stúdióban Roland Emmerich rendező dirigálása alatt készült Godzilla film az amerikai környezetbe szerette volna átültetni a sztorit. Az alapötlet a karaktert nem ismerők között nagy siker volt, de a franchise rajogóinál rendesen kiütötte a biztosítékot. Emmerich filmjében a szörny képességileg és kinézetileg teljesen át lett alakítva, és semmilyen eredeti tulajdonságot nem vitt magával a korábbi kaijuu filmekből. A földhöz ragadtabb megjelenésű filmet a mai napig sem tartják a Godzilla franchise méltó tagjának.

A 98-as film karakterét később hizatalosan is átnevezték ‘Zillának’, és maga a szörny megkapta a rajongóktól a ‘GINO’ gúnynevet, ami angolul annyit tesz: Godzilla In Name Only, azaz csak a nevében Godzilla. 2014-ben a Gareth Edwards által rendezett Godzilla már visszanyúlt az eredeti kaijuu gyökereihez. Az amerikai film által bemutatott Gojira a második legnagyobb filmes godzillának számít. Az új szörnyet a Toho stúdió is pozitívan fogadta.

Azóta kaptunk még pár produkciót a franchise-ból, mint például Godzilla II – A szörnyek királya (2019), Godzilla Kong ellen (2021) és a Godzilla x Kong: Az új birodalom (2024).Bátran mondhatjuk, hogy mára hatalmas gyíkunk egy kissé megfáradt. Az utóbbi idők filmjei közel sem érték el azt a kritikai visszacsatolást, amellyel korábban büszkélkedhettek. Habár a produkciók jól jövedelmeztek, nem voltak képesek új nézőket bevonni és a régi rajongók sem ugráltak fel a kanapéról, ha felbukkant a horizonton egy új Godzilla mozi. Atomot hányó megahüllőnk így jócskán kiérdemelte, hogy alapjaihoz nyúljanak vissza a készítők.

Egy lépést hátra

A Godzilla Minus One fontos szereplője lehet a franchisenak. A film hivatalosan 2023-ban, év végén került ki a közönség elé, szinte mondhatni, hogy csendben, suttyomban. Fél év alatt jelentős mértékű pozitív kritikát halmozott fel a film, amelyre a megtekintését követően azt mondom, hogy nem túl meglepő.

Le kell szögeznünk gyorsan, hogy a filmre tekintsünk inkább úgy, mint egy megemlékezésre, egyfajta tiszteletadásra a karakter örökségének. A Minus One jócskán visszanyúl az 1954-es produkció gyökereihez, sőt kvázi egy újraforgatott Gojira filmet láthatunk, egyes elemeket átdolgozva, beöltözött színész helyett CGI szörnnyel. A film 70 évvel ezelőtti elődéhez hasonlóan nem kifejezetten a szörnyre emeli a hangsúlyt, sokkal inkább annak szimbolikája és egy háború szaggatta társadalom kálváriája kerül előtérbe.

A filmet dirigáló Yamazaki Takashi rendezőnek mondhatni ez volt ez első nagyobb szabású kaijuu filmje. Korábban olyan produkciók rendezéséért felelt, mint a Kiseijuu (A Parasyte manga és anime live action adaptációja), a Stand by Me Doraemon 2, vagy a Dragon Quest: Your Story. Takashinak pedig eltökélt szándéka volt, hogy visszaugorjon az eredeti történethez és az eredeti karakterekhez.

A Minus One cím többrétű utalást hordoz magában. Egyrészt a franchise visszalépését egy fokkal az alapokhoz. A mára már túlhajszolt kaijuu legenda teljesen elvesztette eredeti jelképét és funkcióját, sokkal akció és látványközpontúbb lett. Godzilla igazi értéke sem ezekben keresendő. A jelen filmfogyasztó generáció számára is közvetíteni kell az üzenetet, bízván hogy az többé-kevésbé átjön a film által. Továbbá a Minus One utalás arra, hogy egy alapjában szétzilált és épphogy csak újjáépülő nemzetnek ismét szembe kell néznie egy természeti katasztrófával, amely nemhogy nullára, hanem még az alatti szintre sodorja vissza a japán társadalmat. A megpróbáltatásokban csakis magukra számíthatnak.

Mennydörgés a metszőfogak közül

Ahogy azt már korábban említettem, a Godzilla franchise legújabb tagja jócskán merít az 54-es filmből. Nemcsak karakterek szintjén érezhető ez, hanem némiképp technikailag is. A látvány természetesen megfelel a 21. század elvárásainak. A környezet korhű, a CGI és vele együtt a szörny is elég igényesre sikerült. Itt érdemes azonban megjegyezni Godzilla mozgáskultúráját a filmben. A CGI lény mozgása a filmben nagyon merev, már-már robotikus hatást kelt és simán természetellenesnek tűnhet, de számomra ennek is funkciója volt.

Ez könnyedén félreértelmezhető, sőt magam sem állítom, hogy egész biztosan ráéreztem ennek jelentőségére. Viszont nekem ebből a művi mozgáskultúráról az jött le, hogy ez is egyfajta tiszteletnyilvánítás a kezdeti filmek technológiája előtt. Azokban az időkben egy ilyen jelmezben való mozgás és színészkedés igazi kihívást jelentett. Nehéz volt bennük levegőt kapni, mozogni és rettentő melegek is voltak. CGI Gojiránk merev mozgása igyekszik visszadni a régi, kosztümös és animatronikus technológiák érzését a mai nézőnek. Bátor vállalkozás, hiszen könnyedén titulálja a mai filmnéző az ilyet „gagyinak” és hülyén kinézőnek, de én váltig állítom, hogy ennek célja volt az, amit fentebb is leírtam.

Az 50-es évek filmbéli hangulata a zeneválasztás által is erősödik a Minus One-ban. A zenéért az a Satou Naoki felelt, aki azelőtt például a Rurouni Kenshin filmek dallamait is komponálta. Naoki pedig hűen az elvárásokhoz szintén visszanyúlt az első film zenéihez. Az első Godzilla film legendás szólamai felcsendülnek a 2023-as rebootban is és nem is állnak neki rosszul. Sőt mi több, igazi nosztalgikus érzést ad a régi zene az új köntösbe ágyazott jelenetekhez.

És ha már a jeleneteknél tartunk, ezen a téren is egy merő nosztalgia a Minus One. Fekete-fehér elődének minden fontosabb jelenetét újrakreálták az alkotók. Mai látványúak, de funkciójukat nem veszítik el. Apróbb gyermekbetegségek és logikai bukatók itt is vannak, de ezeken könnyedén át tudunk libbenni. A vizuális effektusok valóban nagyon szépen, és letisztultan működnek a filmben, ahogy annak üzenete is letisztult és világos.

Összegzés

A Godzilla Minus One úgy kellett már a franchise-nak mint egy falat kenyér. A mostanra igazán megfáradt szörny itt most új lendületet kap. Teszi mindezt úgy, hogy nem egy új történetet mutat be, hanem erősen visszanyúlik saját gyökereihez. Az 1954-es kaijuu film egy újraforgatott és némiképp újragondolt állapotban kerül ismét a nézők felé. Ahogy előde is, úgy a Minus One sem Gojirára fekteti a hagsúlyt, hiszen a szörny érdemben csak keveset szerepel, de akkor nagyot szól. A háborútól szenvedő japán társadalom emberközpontú bemutatása jóval több hangsúlyt kap, valamint Godzilla szimbolikája is elsőbbséget élvez.

Nem csoda, hogy a film a 2024-es Oscar-díj átadón elnyerte A legjobb vizuális effektekért járó díjat. A felújított, de az eredetihez hű jelenetek, valamint a nosztalgikusan felcsendülő filmzene is erősít a hangulaton. Az effektusok letisztultak, nincs százezer vágás a jelenetek között, végre engedik az embert nézni a filmet! Állítom, hogy az utóbbi idők, ha nem is a legjobb, de a legrelevánsabb Godzilla filmje a Minus One. Remekül tiszteleg az 1954-es műfajteremtő kaijuu film előtt, megtartja annak üzenetét, látványában pedig egyszerre modern és nosztalgikus. Szívesen ajánlom mindenki figyelmébe.