Kulissza

Alan Moore: A képregény varázslója, folytatás – A Watchmentől máig

Múlt héten megkezdett értekezésünket folytatva, tovább perdülünk a felvázolt képregénytörténeti szempontból fontos sarokkövek mentén, melyeket a két részes cikkem alanyául szolgáló, születésnapja alkalmából bővebb betekintést is jócskán megérdemlő, Alan Moore művei kapcsán elindítottunk. Ha ezúttal is velem tartotok, ígéretet teszek, hogy eljutunk a bő lére engedett szeánsz végéig, egy plusz érdekességgel zárva a gondolatsort.

„Egyre távolodsz tőlünk Doki. Isten óvjon minket!

Még mialatt a Warrior antológia a végzete felé loholt, a másik nagy kiadó is szemet vetett szeretett alkotónkra. Kapva kaptak az alkalmon, hogy az ő berkeiken belül is valami olyasmit tegyen, amit riválisuknál már véghez vitt. Természetesen a rejtélyes, gigantikus név nem volt más, mint a DC. Neki szánták a Mocsárlény (Swamp Thing) újragondolásának sanszát, amit aztán 4 teljes éven át írt. Olyan szereplők köszöntek vissza ismét az oldalakon, mint az addig mellőzött Etrigan, Phantom Stranger vagy Spectre. Hangsúly került a varázslat világára, a transzcendens erők kérdésére, sőt ökológiai problémákra is. Azokra a témákra, amikkel az író magánéletében egyaránt előszeretettel foglalkozik, de erről még szó lesz később. Kevesen tudják, de John Constantine karakterét szintén neki köszönhetik a műfaj rajongói! Lehetőséget kapott még két, azóta itthon is megjelent Superman történetben bizonyítani, az első volt ezek közül, Az ember, akinek mindene megvan (For the Man Who Has Everything), ez már Dave Gibbons rajzaival készült el, a második pedig a Mi történhetett a holnap emberével? (Whatever Happened to the Man of Tomorrow?)

Hogy lehet-e mindezt fokozni? Azt hiszem egy olyan darabbal, mint az 1986-ban debütált Watchmen lehet, amit elstartolása óta sokan az író legjobban sikerült kreációjának tartanak és úgy en bloc a grafikus művek univerzumában méltó figyelemre tarthat számot. Emlékeztek mit írtam a Marvelman kapcsán? Hasonlóan markáns koncepció ez is, de még annál is sokkal több. Egy alternatív hidegháborús díszletben, a realizmus csúszós csigalépcsőin kúszik felfelé. Az alap felvetés, hogy integrálhatóak-e a maszkos önbíráskodók a tényleges, kézzel fogható valóság színpadára? És ha igen milyenek volnának ezek az alakok? Magasztosak és a fénylő napsugarakban fürdőzők? Vagy sokkal inkább magukba forduló, traumákkal küzdő, sok esetben valamilyen pszichózisban szenvedő emberi lények? Íme a válasz Moore szájából, saját fordításban.

„Amikor a Watchment készítettük, arra gondoltam, világunkban rengeteg traumatizált gyerek van, ám igencsak kevesen lesznek közülük denevér jelmezt öltő igazságosztók. Ha a való életben ilyesmire szánná el magát valaki, az sokkal inkább valamilyen komplexus vagy más zavarba ejtő indok miatt történne. Inkább volna egy magányos, paranoiás, barátokat nélkülöző önjelölt bíráskodó, borzalmas higiéniás szokásokkal.”

De mit rejtenek még a panelek? A hatalmas vagyon és a képességek, két kivételtől eltekintve, hiányoznak a képletből. A kemény munka árán szerzett felkészültség, a harctéri tapasztalat és a kiéleződött ösztönök nyújtanak némi előnyt ugyan ezen a veszélyes játszótéren, de ha az igazságosztó figyelme egy percre is ellankad, máris lelőve találhatja magát egy bank forgóajtajába akadt köpennyel. Az ábrázolásmód minden korábbinál sötétebb és nyomasztóbb. Az eddig tabunak számító témák is bőségesen kifejtésre és megjelenítésre kerülnek. Minden felfestett karakter mögött tragikus és sokszor embertelen háttér húzódik. Azonban ott van még az a két, már megemlített szereplő, akik mégiscsak némi kontrasztot adnak a történethez, megvívva egymással párharcukat.

Az egyik Ozymandias, a „világ legokosabb embere”, aki saját zseniét felhasználva tesz szert vagyonra, ám ezt, ha ténylegesen a „nagyobb jó” érdekében is, de végül morálisan durván megkérdőjelezhetően használja fel. Hősként indul, de a végeredmény valami egészen érdekes, veretesen különböző lesz. Amennyiben a saját kezébe vett igazságszolgáltatás már nem elég, hol húzódik a mentális határvonal hős és torz tükörképe között? Mennyi életet ér meg a többség számára talán biztosítható utópia?

A másik pedig Dr. Manhattan esete. Az átlagember által ismert fizikát és fiziológiát meghazudtoló, egyfajta energia entitássá transzformálódott tudós, egy baleset folyományaképpen lényegében változik meg. Ugyan emberies oldala némely érzelemfoszlány erejéig megmarad, de egyre inkább kiábrándulni és távolodni látszik, a végtelen űr felé fordítva a figyelmét. Rámutat arra, hogy a humanoid élet és lineáris időfelfogás igencsak tompa és jelentéktelen a nagy egész szempontjából, hogy hiába rendelkezik közel isteni képességekkel, a megváltás ezúttal elmarad. Félisten és egyszerű létező párbaja végül törékeny kompromisszumba ágyazott lezárást kap. Mindazonáltal a nyugtalanító érzés, hogy ilyen módon is lehet szuperhős történetet mesélni annak mélységeivel és reális ábrázolásmódjával, velünk maradt és innentől eltagadhatatlanul a szcéna szerves részét képezi. 

Mivel én magam nagy Batman rajongó vagyok, természetesen nem mehetek el szó nélkül a mester ezen korszakát lezáró sztori mellett sem. A Gyilkos tréfa (Killing Joke) folytatta a sötét és bizarr vonalat, amit a korábbi munkák megkezdtek. A címszereplő népszerűségének okán legalább annyira beitta magát a köztudatba, habár itt inkább Jokeren van a hangsúly és eredettörténetének egy elég érdekes interpretációján. A sikertelen komédiás, akinek felesége elvesztése és a félresiklott betörés vegyszeres fürdője után nem marad más, mint a teljes és végleges őrület. A rajzok legfőbb érdekessége számomra, hogy Batman csak akkor lép a reflektorfénybe, amikor ténylegesen szükséges. Sokszor csupán a sziluettjét látni, az árnyékba húzódva mozog, mialatt Joker jó porondmester lévén továbbviszi a horrorisztikus show-t, James és Barbara Gordon kárára, egészen a katartikus lezárásig, mondván: ugye nem elég egyetlen rossz nap, hogy bekattanj? Ha azt kérdeznétek a fentebb tárgyaltakon kívül mi ennek az időszaknak a plusz hozadéka, azt kellene mondanom, hogy pontosan ezeken a sikereken felbuzdulva alkalmaz a kiadó későbbiekben olyan írókat, mint Grant Morrison és Neil Gaiman. Elindítva azt a folyamatot, amelyet csak a színtéren belüli „british invasionként” emlegetnek. Gondoljatok csak a Fekete Kesztyű (The Black Glove) történetfolyamra vagy a Sandmanre!

De szerelmünk több volt, mint soké…”

A megállapodás a DC-vel, az író öntudatossága miatt ugyan véget ért, de ezzel közel sem zárult le az életmű. Van még néhány érdekes darab, amiről szót kell ejtenünk. 1988-ban Moore saját kiadót alapít, aminek a Mad Love nevet adja. Elfordul a hősök világától és más témákra kezd el fókuszálni. Ír a kiadó által publikált, erősen politikai töltetű AARGH gyűjteményes kötetbe, amit a szintén hasonló témában utazó Shadowplay: The Secret Team követ az Eclipse Comicsnak. Érkezik nem sokkal később a befejezetlenül maradt Big Numbers, szintén a Mad Love-tól, aztán a Small Killing, amelyben egy reklámszakmában utazó nagymenőt gyermekkori énje kísért. Mondhatom talán az alkotó egyik leginkább alulértékelt műve. A Taboo független antológia felkérésére kezdi el készíteni eztán a From Hellt, amely Hasfelmetsző Jack történetét hivatott az idők során népszerű teóriákból, valamint ellenőrizhető tényekből összerakni és a hiányos részeket fikcióval kiegészítve bemutatni, természetesen a lezárásban valami egészen bámulatos extra tartalommal megspékelve. A kitűnő írói munka és szemet gyönyörködtető grafikák mellett a függelékben felhalmozott értékes információk miatt is érdemes beszerezni!

1991-ben azonban sajnálatosan megszűnik a Mad Love, de két évvel később az író visszatér az ismét fellendülni látszó közegbe önkéntes száműzetéséből. A két gigász után, egy új, felzárkózni vágyó trónkövetelő érkezett és kopogtatott, jogosan azt remélve, hogy a szerző nekik is kezdő löketet adhat. Az Image Comics felkérésére elkészítette az 1963-nak elkeresztelt zsánerparódiát. Ez leginkább a 60-as évek Marvel kiadványait vette górcső alá, a színes karakterekkel, a túlpörgetett stílussal és persze a kozmikus kalandokkal. Majd belekóstolt a Spawn saga oldalaiba három miniszéria erejéig.

Ezután került terítékre a Jim Lee által jegyzett WildCats, ami valamiféle alkotói válság révén gyengécskére sikerült az addig elképesztő stílussal parádézó munkák fényében. Érdekes még megemlíteni a kiadó kapcsán a Supreme történetvezetését, amin úgyszintén otthagyja kéznyomát az ismét magára találó tollforgatónk. Ám ezúttal az eddigiek szöges ellentettjéhez folyamodik, a képregények ezüst korát idéző elemek kerülnek a mítoszba, Suprema, Radar, a szuperkutya vagy maga a Supremium, a kryptonit-szerű anyag képében. Amikor Rob Liefeld elhagyja az Image Comicsot, hogy megalapítsa az Awesome Entertainmentet, meghívja
Moore-t, hogy tartson vele, aki még egy évet dolgozik itt. A Judgment Day minisorozattal leteszi az Awesome Universe alapköveit, aztán hamarosan tovább is áll.

„S a buja rét, egy faragott kőoltárt körbefon…”

A távozás után az Image Comicstól és annak egyéb kapcsolt részeitől nem más, mint maga Jim Lee ajánlott munkát a szerzőnek. Gyanakodva kérdezhetnétek, hogy ennyi kreatív ötlet és karakterfrissítés után maradt-e még valami abban a bizonyos mentális széfben? Azt kell mondanom, hogy igenis maradt! Lee saját kiadója, a WildStorm Productions alkalmazza, jobban mondva egy részleg vezetése került a kezébe, amit ABC-nek nevezett el. (America’s Best Comics) Közben ugyan a csoportot bekebelezte a DC, de Moore így is maradt, mondván túl sokan voltak már a projektben ahhoz, hogy csak úgy kiszálljon. Az első kiadványuk rögtön egy saját címe lesz. Aki valamelyest ismeri a munkásságát, annak aligha kell bemutatni a Különleges úriemberek szövetségét (League of Extraordinary Gentlemen). Ha mégis, akkor kerekítek egy néhány szavas összefoglalót: a sztori viktoriánus írók jól ismert karaktereit helyezi egészen új kalandok gyűrűjébe, egy úgyszólván problémamegoldó egységbe tömörítve őket. A fogadtatása az Államokban is kitűnő volt, annak ellenére, hogy a mű minden ízében és rezdülésében angol.

Kiemelhető még ebből az érából a Tom Strong és a Top 10. Előbbi egy posztmodern szuperhős sztori, míg utóbbinál Neopolis utcáira kalauzolnak el bennünket, ahol a rendőrség és a bűnözők egyaránt jelmezbe bújt, képességekkel bíró metahumánok. Kidomborodik a Prometha is egyedi témaválasztásával. Körbejárja a varázslat és az okkultizmus témakörét, a megértés és képzelet dimenzióit, eltávolítva a mágiát a sötét skatulyából, amibe az évtizedek során került. Végül pedig a Tomorrow Stories gyűjteménye zárja a szakaszt. Lassan napjainkhoz eljutva képzeletbeli időgépünkkel és visszatekintve erre a gazdag életpályára elégedetten csettinthetnénk. Azonban még mindig volt mit közölnie a mesternek. Képregény fronton két fontosabb kollaboráció áll még előttünk. Az első az Avatar Press égisze alatt látott napvilágot.

Két miniszéria és egy 12 részes sorozat gazdagította a Cthulhu-mítoszt, igaz az elsőnél csak, mint tanácsadó szerkesztő szerepel, de adjuk meg neki ami megilleti, hiszen az is Moore egyik novellája alapján készült. A másik a Top Shelf Productions és Knockabout Comics közös gyermeke, a Különleges úriemberek szövetsége további folytatásainak sora és három ehhez kapcsolódó spin-off  kiadvány. 2019-ben Moore bejelentette, hogy elhagyja a képregények világát véglegesen, ám írni továbbra is ír, jelenleg egy novellás köteten és egy fantasy regény sorozaton munkálkodik.

„A varázslat a képzelet művészete.”

Mindenképpen szerettem volna írásom végén egy külön részt szentelni az alkotó misztikusabb oldalának, ha már a képregény varázslójának neveztem a címben, lássuk mivel is érdemelte ki ezt a titulust, írásainak hatása mellett. Moore a 40. születésnapján avanzsált hivatalosan, ahogy ő fogalmaz, ceremoniális varázslóvá. Több elemből válogatott, a létezés magasabb szférájába betekinteni vágyó rendszer az övé, melynek alapított egy saját csoportosulást, az okkultistákból és különféle művészekből álló, The Moon and Serpent Grand Egyptian Theatre of Marvelst. Merít a kabbalából, az antik római kígyóisten Glycon kultuszából és Aleister Crowley Thelemájából egyaránt.

Mielőtt azonban búcsút intenénk, még vessünk egy pillantást érdekességképpen a közreműködésével készült hangzó anyagokra. Találhatunk ezek között hangoskönyvet saját munkájából Brought to Light címmel és akad egy kicsit sem komolyan vehető zenei felvétel, a March of the Sinister Ducks, amit a Translucia Baboon álnéven követett el. (Itt a beígért harmadik művésznév!) Ha még velem vagytok és idáig kibírtátok ezen a szédületes hullámvasúton, akkor befejezésképpen pillantsunk bele, mit mond nekünk az író a varázslat tényleges természetéről. Szabadjon ezzel a velős gondolattal befejeznem következő találkozásunkig.

„Ha úgy tetszik a mágia és a művészet megosztja a metodikát egymással. Valaminek a megalkotása a semmiből, mint amikor a bűvész előránt egy nyulat a kalapból, ugyan azon az elven alapszik, mint az író, aki ihletet kap az eddig teljesen terméketlen elméjéből. Ha a valóság nem más, mint a saját felfogásunk vele kapcsolatban, akkor amennyiben alakítani tudod ezt a felfogást az írásaiddal, művészeteddel vagy szimbolikáddal, úgy ebben az értelemben transzformálhatod a valóságot. Úgy hiszem ez az egyetlen út, amelynek mentén a varázslat működni tud, de szerencsére ezen a szinten tökéletesen teszi mindezt.”