Animáció

Búra alatt élve – Műanyag égbolt kritika

Több szempontból is különleges film a Műanyag égbolt. Elvégre példa nélküli, hogy rövid időn belül két magyar animációs filmet is bemutatnak a mozik (a másik a Kojot négy lelke), az pedig már csak hab a tortán, hogy az egyik egy science-fiction, ami aztán tényleg olyan ritka a hazai filmek között, mint a fehér holló. De nem csak ezért érdemes megnézni a több díjnyertes rövidfilmet maga mögött tudó Szabó Sarolta – Bánóczki Tibor páros első egészestés filmjét, hanem azért is, mert egy olyan jövőt tár elénk, ami könnyen valósággá válhat, ha nem cselekszünk.

2123-ra a Kárpát-medence lakhatatlanná vált, kiszáradtak a folyók, minden állat- és növényfaj kipusztult. Az emberi élet csak Budapesten tudott fennmaradni, ahol a lakosok egy műanyag búra alatt élnek viszonylagos kényelemben. Azonban ennek nagy ára van: mindenkinek, aki betöltötte az ötvenedik életévét, fel kell ajánlania a testét az államnak, hogy táptalajként szolgáljon egy mesterségesen létrehozott fafajnak, ami oxigénnel és élelemmel látja el a város lakóit. Aki akar, az korábban is lemondhat a testéről, ahogy azt Nóra (Szamosi Zsófia) is tette. Viszont a férje, Stefán (Keresztes Tamás) ezt nem tudja elfogadni, és kész mindent megtenni annak érdekében, hogy megmentse a feleségét. Ezzel kezdetét veszi utazásuk az emberi civilizáció romjain keresztül, mely során Nóra és Stefán átértékelik a kapcsolatukat, és azt is, hogy mit akarnak kezdeni a hátralévő életükkel.

Már sokszor találkozhattunk az apokalipszis utáni világ ábrázolásával, de ezek az alkotások szinte mindig valamilyen extrém aspektusát ragadták meg a lehetséges jövőképeknek (gondoljunk csak a Mad Max-filmek száraz sivatagjára, vagy a Waterworld elárasztott bolygójára). Félreértés ne essék, a Műanyag égbolt Magyarországa is extrém a maga módján, de ami igazán ijesztővé teszi, az az, hogy nagyon is hihető. Aki kicsit is figyelemmel kísérte az elmúlt években hazánk időjárásának a változását, az tudja, hogy egyáltalán nincs kizárva a lehetősége annak, hogy száz év múlva a Kárpát-medence területe egy kiszáradt pusztasággá fog válni, ami végzetes következményekkel fog járni az élővilágra és az itt élő emberek életére. A magyar nézők talán soha nem érezhették még ennyire testközelből a világvége előszelét a mozivásznon.

A katasztrofális hatások alatt nem csak a mindennapok problémáira kell gondolni, hanem arra is, hogy milyen változásokat idézhet elő mindez az emberek lelki világában. Ezt mutatja meg a film Nórán és Stefánon keresztül, akiknek kapcsolata válságba került egy családi tragédia miatt. Nóra értelmetlennek látja az életet egy haldokló világban, és idő előtt véget akar vetni neki, még akkor is, ha ezzel fájdalmat okoz a férjének. Stefán viszont még mindig szereti a feleségét, minden lehetőséget megragad az újrakezdésre, és a végsőkig kitart a hite mellett, hogy idővel jobbra fordulnak a dolgok. A kettejük vívódása és megoldáskeresése adja a történet gerincét, szóval akik a „posztapokaliptikus sci-fi” címkét látva valami akciódús filmre számítanak, azok valószínűleg csalódni fognak.

A karakterábrázolás mellett a Műanyag égbolt másik erőssége az animáció. A rotoszkóp-technikát régen széles körben használták az animációs filmek világában, de a CGI előre törésével háttérbe szorult (az utolsó ismertebb alkotás, ami ezzel a technikával készült, az Richard Linklater Apollo 10 1/2-e). Való igaz, elsőre szokatlannak tűnhet az élő színészekre rárajzolt réteg, de idővel hozzászokik az ember szeme. Ahol ez inkább szemet szúrhat, azok a 3D-ben animált hátterek, ugyanis az ezekben mozgó 2D-s emberalakok olykor kilógnak belőlük. Ezt leszámítva viszont a 2123-as Budapest igazán grandiózus látványt nyújt, a neonreklámokkal megvilágított, lepusztultságában is méltóságteljes város egyszerre idézi meg az olyan filmek vizualitását, mint a Szárnyas fejvadász és a Ghost in the Shell. Sajnos a búrán túli táj már nem kapott ennyi figyelmet, így legtöbbször be kell érni az élettelen sivatag és a kopár hegyek látványával.

Ha valaki szeretne látni egy rendhagyó posztapokaliptikus filmet látni, és nem zavarja, hogy közben kényelmetlen kérdéseken kell merengenie a bolygó jövőjéről, illetve az emberi faj felelősségéről, az mindenképpen tegyen egy próbát a Műanyag égbolttal. A magyar animációs filmek, illetve az animáció médiumának rajongói számára pedig mondhatni kötelező darab, hiszen nagyon ritkán látni egy ilyen különleges technikával készült alkotást.