A kubai Carlos Acosta volt az első afroamerikai balett-táncos, aki olyan világhírű darabok főszerepeit játszhatta el, mint például a Rómeó és Júlia. Ez nagyon szépen cseng, ám az Út a királyi Operába című életrajzi film az idáig vezető útról is beszámol – méghozzá kegyetlenül őszintén.
Készülhet-e igazán jó korhatáros vígjáték gyermekekről? A Jó srácok alkotói ennek a kérdésnek a megválaszolására tettek kísérletet, de igazolja-e őket a szexuális segédeszközökkel megrakott végeredmény?
Aki csak egy kicsit is otthonosan mozog a filmek világában, az jól tudja, hogy ha Hollywood fenegyereke, Quentin Tarantino filmet készít, arra bizony oda kell figyelni. Már az előzetes hírek is ígéretesek voltak: az amerikai filmgyártás hőskorában játszódó történet, minden részletre kiterjedő hitelesség, és egy annyi csillaggal teletűzdelt szereplőgárda, amennyit a Hollywood Walk of Fame-en sem lehet látni. Ebből fakadóan óriási hype alakult ki Tarantino kilencedik filmje körül. Vajon meg tudott felelni a magas elvárásoknak a Volt egyszer egy… Hollywood?
Minden jelentősebb franchise életében eljön az a pillanat, amikor a sokadik epizód után az addig beváltnak hitt recept egyszer csak elkezd kifulladni, ezzel ítélve lassú halálra az addig jövedelmezőnek hitt formulát. 
A nyolc évvel ezelőtti oslói és utoyai vérengzésnek mára már minden részlete tökéletesen ismert: egy harminckét éves norvég szélsőséges nacionalista férfi, Anders Behring Breivik bombamerényletet követett el Oslo kormányzati negyedében, majd két órával később Utoya szigetén rendőrnek öltözve nyitott tüzet a Norvég Munkáspárt tizenéves nyári táborozóira. A két merényletben nyolc, illetve hatvankilenc ember lelte halálát.
Hamlet, Bambi, Az oroszlánkirály. Mind egy száműzött trónörökös sorsát és visszatérését mutatja be, de a legnagyobb sikert talán mégis a legutóbbi remekmű futotta be, legalábbis az ifjúság és a gyerekek körében. A Disney pedig úgy gondolta, hogy ideje leporolni a szavannák királydrámáját és a legmodernebb technológiával új lelket öntött Az oroszlánkirályba. De milyen lelket?
Guillaume Canet nyolc évvel az Apró kis hazugságok után újra „elővette” a már ismert baráti társaságot (aminek tagja többek között Marion Cotillard és Francois Cluzet), hogy bemutassa: az egyes életekkel járó bonyodalmak nem szűntek meg, viszont átalakultak.
Ugyan a Bosszúállók: Végjátékkal lezárult egy hatalmas fejezet az MCU történetében, de a 3. fázist Peter Parker legújabb kalandjával zárták le a fejesek. A legfontosabb kérdés, hogy van-e élet a Végjáték után, vagy csúnyán elhasal-e a film. A válasz pedig az, hogy van. 
Életrajzi filmet készíteni alapesetben piszkosan egyszerű feladatnak tűnik, elvégre a film történetének alapjai szinte már készen várnak arra, hogy a filmesek a maguk vízióját hozzáadva, tető alá hozzák azt. Persze, ha mindössze ennyiből állna egy igazán remek biopic elkészítése, akkor vajon miért nem találkozunk manapság olyan remekművekkel, mint amilyen a Rocketman?
Videojáték adaptációk…Sokunknak egy igazán ismerős szitokszó, hiszen Hollywood bármennyire is próbálkozik a videojátékok filmes adaptációival, az esetek 90 százalékában a stúdiók rendre belebuknak a dologba. Márpedig az álomgyár a rengeteg videojátékok alapján készült mozi mellett, már jó néhány olyan filmet is letett már az asztalra, amelyek, noha nem képezik feltétlenül a filmművészet legmagasabb fokát, mégis nyugodt szívvel hivatkozhatunk rájuk olyan korrekt iparos munkákként, amik minden gamer és nem gamer ember számára egyaránt képesek kellemes, netalántán maradandó kikapcsolódást nyújtani. 
