Politikusokról filmet készíteni veszélyes dolog. Még élő politikusokról pedig még inkább. Adam McKay A nagy dobás rendezője viszont nem riad meg a feladattól és a világtörténelem talán egyik legbefolyásosabb alelnökéről készített filmet.
Az I. világháború legtöbbünk számára régi, fekete-fehér vagy szépia színű, ugráló mozgású némafilm felvételeken létezik. A gyűrűk ura rendezője, Peter Jackson viszont arra törekedett, hogy életet leheljen az öreg archív anyagokba, az eredmény pedig olyan lett, mintha csak tegnap történt volna minden. Ez a They Shall Not Grow Old.
A XVIII. század rizsparókás, intrikás világa mindig is hasznos muníciót adott a filmeseknek. De miként lovagolta ezt meg Yorgos Lanthimos, A homár és az Egy szent szarvas meggyilkolásának rendezője A kedvenc című új filmjében?
Bizonyára ismert fogalom az ún. telefonnyomkodós mozi. Ha valaki a rémkínos telefonnyomkodós kánonját akarja bővíteni a napokban, akkor ugorjon fel a Netflixre, és kezdje el nézni a Velvet Buzzsaw-t. Tökmindegy, hogy elvárásokkal teszed vagy elvárások nélkül, szerencsére a Netflix révén otthonról nézheted és kényszercselekvést is találsz, ha akarsz. Persze, ez szélsőséges és utólagos hasonlat. Mielőtt az a vád érne, hogy „persze, hogy semmi értékelhetőt nem találsz benne, ha nem is nézted”, tisztelettel állíthatom, végignéztem, sikerült, és erre büszke is vagyok, mert nem csak nézőként érdektelen ez, önmaga iránt is az, így pedig nehéz szatírát művelni. Bizarr, de hülyítős, alibi próbálkozás, ami még kísérletnek is rossz. Sok egyéb dolog hiánya mellett pl. atmoszférát sem sikerült teremteni.
Az Örökösnő nem egy szofisztikáltan drámai/emberi film a magányról, az elidegenedésről vagy a szomorúságról, hanem az életgyűlölet, a nyomasztó életérzés és a nézők kínzásának nagymestere. Mindez egy semmitmondó másfél órába sűrítve.
Mária, a skótok királynője és Erzsébet, Anglia aranykorának megteremtője. Létezhet a történelemnek egy eddig ismeretlen, női oldala vagy a történelmi tények ellentmondanak bármiféle ideológiának? A Két királynő kapcsán érdemes erre pillantást vetnünk!
Egy hónap múlva nyakunkon a 91. Oscar gála és tegnap ismertették a jelöltek listáját. Véleményünk szerint meglehetősen egysíkú lett az idei merítés, van pár meglepetés, de nekünk magyaroknak csak a csalódás jutott: sajnos sem a Ruben Brandt, sem a Susotázs nem került be a potenciális díjazottak közé. Morzsoljunk el egy könnycseppet és nézzük meg az idei felhozatalt, amit az Amerikai Filmakadémia közel 8000 szavazója hozott össze.
Nehéz beszélni a Kurszkról, mert megrázó. A hatása alól még nehezebb kivonni magunkat. Félek, hogy a film hamar el fog veszni az év eleji nagy mozizuhatagban, pedig kifejező erejét tekintve nagyon fontos alkotás lett. A történet részletes ismertetésébe nem igazán mennék bele. Egyrészt, mert nincs is mit ismertetni, összefüggéselméletek vannak, kész. Másrészt, a már megjelent kritikák bőven ellátták ezt a „feladatot”. A történet kontextusait sem célom alább tárgyalni. Egyrészt, mert ezt is már megtették a napvilágot látott kritikák, másrészt, úgy látom, szorosan magával a filmmel alig-alig foglalkozott eddig valaki, pedig a Kurszknak vannak erényei filmként is, igaz, kevés, és ezek is többnyire kísérleti erények maradnak.
Mindössze néhány japán film van mögöttem, de azok nagyjából ugyanazt a hatást váltották ki belőlem: azt az érzést, hogy mennyire távol is van tőlünk ez a kultúra humorban, ízlésben, a különböző témák iránti szemléletükben, és nagyjából mindenben. Ezt gondoltam – eddig.
A legújabb posztapokaliptikus steam punk sci-fi a mozikban. Városok gurulnak és egymást zabálják fel, ez a többször is ismételt “városok közti darwinizmus”, az erős legyőzi a gyengét, a jó elnyomás alatt él, a teljes körű hatalom a cél.
