Úgy érzem, a filmkészítők és mi nézők is elfelejtjük néha, hogy a művészet célja nem mindig a tanítás, az üzenetátadás, a gyönyörködtetés – a szórakoztatás is pontosan ilyen fontos és mérvadó funkció, ha igényesen van elkészítve. Ez a feltételes mód viszont rendkívül hangsúlyos, hiszen a szórakoztatás-prioritású alkotások többségében kritikailag nem, vagy csak részben elismertek, egyszerű recepteket dolgoznak fel középszerűen, majd ráfogják a metódusra, hogy „agykikapcsolós mozi gyártása”, és ez valahogy elfogadottá válik. A valóság azonban az, hogy a szórakoztató művészet ugyanannyi belefektetett munkát és igényességet követel meg, mint minden más zsáner.
Talán egy éve bukkant fel az interneten a Thor: Ragnarök logója, ami annak az információnak köszönhetően, hogy az új-zélandi Taika Waititi rendezi a filmet, nem kicsit lepte meg a képregényfilmek rajongóit. Akkor ugyanis még lövésünk se volt, hogy Waititi komolyan gondolja ezt a 80-as évekre hajazó dolgot, vagy csak ugrat minket. Azt mindannyian tudjuk, hogy a Marvel égisze alatt készülő filmek nem gyakran (bár az utóbbi időkben egyre inkább) tudnak újat mutatni. Anno az Amerika Kapitány: A tél katonája volt az, ami kapott egy kémfilmes hátszelet, majd ezt követte a Galaxis őrzői első és második része. Vajon a Ragnarök is követi ezt a sort, vagy inkább beáll a többi szuperhősös alkotás közé?
Steven Spielberg: ezt a nevet valószínűleg azok is jól ismerik, akik nem követik túl nagy figyelemmel a filmművészetet. Spielberg mára popkulturális ikon lett, aki egyet jelent a minőségi tömegszórakoztatással és a klasszikus hollywoodi történetmesélés csúcsával. De vajon mi mozgat igazából egy ilyen korszakalkotó géniuszt? Az HBO új dokumentumfilmje éppen ezt igyekszik megválaszolni miközben átfogó képet nyújt a kamera nagy mágusának pályájáról.
Felvétel…és tessék!
Luis Buñuel utolsó műve A vágy titokzatos tárgya című film. Többszörösen rétegzett, szimbólumoktól hemzsegő mozgókép, befogadása igazi intellektuális kaland. A kerettörténet helyszíne a Madrid-Párizs expresszvonat: ott mondja el Mathieu Faber/Don Matteo (a főhős) történetét. Szerelmi kudarcairól mesél, jobban mondva egyetlen, nagy, életét betöltő szerelmi kudarcáról…
Vannak filmek, amely évtizedek múltán is érvényes mondanivalóval rendelkeznek az életről, a hitről, Istenről, a transzcendensről, világunkról és a túlvilágról. Tarkovszkij ilyen, Szőts István ilyen. Nem múlik el érvényességük, mert tiszták, mélyek, őszinték. Aztán van A viskó és társai: A forrás, a Felhőatlasz stb. Direktek, felszínesek, átlátszóak, művészieskedők, nem hagyják, hogy a mondanivalót a néző átélje, befogadja, megeméssze, magáévá tegye. Ők a sekélyes mondanivalónak szánt tartalmatlan tartalmat megfogják, betömködik a befogadó szájába, majd átnyomják a torkukon, le egészen a gyomrukig. Esélyt sem hagynak az érzékeny, intim, ám aktív befogadásra. Így azonban másodpercek alatt öklendezve kidobja magából a közönség, és semmi hatást sem érnek el, pedig vért izzadnak érte.
Már az előzetesek felkeltették az érdeklődésem az Okja iránt. Bár akkor teljesen más filmet képzeltem el, mint amilyet kaptam, de egyáltalán nem csalódtam. A bájos kislány és a cuki szupermalacának története sokkal többet tartogat, mint azt elsőre gondolnánk.
Sietve leszögezem, hogy nem kicsit vagyok elfogult a film rendezője, Enyedi Ildikó iránt. A tárgyilagosság jegyében ezért igyekeztem a vetítés kezdetekor jó előre eltávolítani magam minden nemű fellelkesüléstől, és fókuszálni arra, hogy mit lehetett volna jobban, szebben, hol a hiba a feladatban, miközben néztem ezt a fájdalmasan gyönyörűséges filmet. Ellenállásom azonban percekig tartott csak.
A megosztó alkotások egyre nagyobb trenddé válnak napjainkban. Ez nagyrészben a „rossz reklám is reklám” felfogás legitimációjának köszönhető, ami teret enged a (valamilyen szempontból) rossz művek felfutásának, közismertté, sőt értékeltté válnak sok esetben. Emellett viszont van egy olyan szüleménye is, hogy nem kommersz, kevésbé befogadható tartalmú, esetleg csupán bizonyos rétegeknek eladható, költői vizualitással rendelkező filmek is megjelenhetnek. Sajnos az anyám! csak ilyen szeretne lenni.
Sokszor felvetődik bennem a kérdés, hogy egy adaptációkról születő írásnak mire kellene reflektálnia. Ha filmkritikát készítünk, vagy elemzést szeretnénk olvasni, akkor az elhatározások és az elvárások is eltérőek lehetnek. A történetre vagy csak a megvalósításra koncentráljunk inkább? Mert előbbi feltételezi az alapmű ismeretét, utóbbi viszont az operatőri, rendezői és színészi munkára fókuszálna. Emiatt nehéz meghúzni azt a határt, hogy a kialakult vélemény, észrevétel az írót vagy a filmes gárdát minősíti. Végül mindig arra jutok, hogy a filmnek önálló művészeti ágként kell reprezentálnia magát, és nem takarózhat az alapmű gyengeségeivel. Valós hozzáadott értékkel kell bírnia, hisz a XX. század már megteremtette azt az alapot, hogy az irodalom, a zene, a képző- és iparművészet sorába beálljon a mozi.
Amikor gyermekként először hallottam a Szárnyas fejvadász című filmről, egy mennyből alászálló angyalt vizionáltam, aki levagdossa a bűnös emberek fejét. Mikor rájöttem, hogy a film igazi címe Blade Runner (azaz Pengefutó) és a film nem erről szól, kissé csalódottan tekintettem meg Ridley Scott kultfilmjét, mely első nézésre egyáltalán nem varázsolt el. Érett fejjel újranézve viszont lenyűgöző volt számomra az a világ, történet és üzenet, melyet a sci-fi író, Philip K. Dick nyomán alkottak meg 1982-ben. De lehet-e több, mint 30 évvel később frissességgel megtölteni a Pengefutó univerzumát? A válasz egyértelmű: az alázatos és tehetséges alkotó nem csak megismételni tudja a régi dicsőséget, képes túl is szárnyalni azt!
