A magyar filmre ráragadt egy olyan stigma, miszerint rossz, esetleg igénytelen. Országunk kiemelkedő filmművészei már régóta küzdenek ez ellen, igyekeznek bebizonyítani, hogy amiatt, mert egy alkotás magyar névhez kötődik, még nem lesz minőségben alsóbbrendű, pláne nem kevésbé értékes.
A társadalmi problémákról filmet készíteni egyrészt nagyon hálás feladat, hisz sok oldalról meg lehet ragadni őket úgy, hogy tartalmas legyen az alkotás, emellett viszont rendkívül nehéz is, hiszen ezek nem csupán komplex jelenségek, de érzékenyek is. Ahhoz, hogy jó film készüljön belőlük, nemcsak az alapvető mozis értékeknek kell meglenniük, hanem az ábrázolás hangsúlyát is művészi pontossággal kell belőni. Nem szeretjük a közönyös, felületes alkotásokat, a giccseseket pedig még annyira sem. Ezek alapján belegondolni a Fél Nelson alapkoncepciójába, ami tartalmazza a szegregált feketék helyzetét, a drogproblémát és az oktatás kritikáját is, kifejezetten ijesztően hathat – szerencsére tévesen.
Közhely, hogy a halál az élet velejárója, és ezért már meg is tanultuk a filmvásznon kezelni. Minden alkotásnak meg kell erőltetnie magát, hogyha el szeretne érni csak kis empátiát is a nézőitől. Főként, hogyha a gyászról van szó, hiszen meggyászolni egy szereplőt komoly megpróbáltatást jelent úgy, hogy közben az agyunk nem felejti el, hogy egy fiktív világot nézünk. Sokkal könnyebb a kívánt hatást elérnie a filmnek akkor, ha jóval egyszerűbb, ösztöni természetű érzelmekre próbál meg hatást gyakorolni – ilyen például a harag. Ezzel elérheti, hogy a közönség erős impulzusokat éljen át, és ez által okoz számunkra maradandó élményt. A gyász és a harag átéltetésére az utóbbi években a legtökéletesebb példa talán a Trónok Harca sorozat, mely forgatókönyvi bravúrjainak köszönhetően a legtöbb érzelmi indulatot kiváltó sorozat az elmúlt évtizedben.
Úgy gondolom, hogy először szükségszerű lenne leszögeznem pár dolgot. A 2017-es AZt nem a regények és az 1990-ben napvilágot látott televíziós sorozat fényében tervezem értékelni vagy áttekinteni. Jelen írásban csak önállóan a filmmel, annak értékeivel vagy gyengeségeivel fogok foglalkozni, így azok is kaphatnak egy összképet róla, akik kizárólag ezután a mű után érdeklődnek.
Napjaink közgondolkodását a nemi szerepekről szinte minden médium, illetve művészeti ág igyekszik valamilyen szinten formálni, vagy legalábbis választ kínálni azokra a kérdésekre, melyek az identitások körül felmerülnek. Ennek köszönhetően több releváns válasz is létezhet arra, hogy mitől tekintünk valakit hiteles férfinak az egyes szituációkban. Kedvünkre válogathatunk azokból a pozitív tulajdonságokból, melyeket a társadalom egésze el tud fogadni, legyen szó egy családapáról, a tökéletes szeretőről vagy akár egy hivatásos gyilkosról. Intellektuális, megbízható, jóképű és sorolhatnánk.
Eddig akárhányszor próbált Hollywood valamilyen animét adaptálni, abból rendszerint nem sült ki semmi jó (gondoljunk csak a rettenetes Dragonball: Evolúcióra, de ide lehet sorolni Az utolsó léghajlítót és az idei Ghost in the Shell-t is). Ezúttal a Netflix kísérelte meg a lehetetlent, és a 2000-es évek egyik meghatározó darabját, a Death Note-ot dolgozták fel élőszereplős filmként. Vajon sikerült a mutatvány, és végre kaptunk egy épkézláb anime-adaptációt, vagy ez a film is csatlakozik a félresiklott kísérletek sorához?
Akikkel két mondatnál többet beszéltem a filmművészetről, ismerik az alábbi szállóigémet: „Ryan Gosling a 21. század egyik legkiemelkedőbb férfiszínésze.” Ennek, illetve Gosling közelgő születésnapjának apropóján indul el a cikksorozatom, amiben megpróbálom összegyűjteni a legkiemelkedőbb alkotásait, ezzel egyidőben bizonyítékokat felsorolni az állításomnak.
A hitetlen (The Believer [2001]) című dráma rendkívül jól érzékelteti az első, és talán legfontosabb érvemet, ami egy folyamatos motívum lesz a cikkek alatt: Ryan Gosling nagyon bátran, és ami fontosabb, igényesen válogatja meg filmjeit. Élete első főszerepében egy zsidó származású neonáci karaktert alakított, amivel egyaránt bemutatta talentumát és érzékeltette, hogy nem a kinézetére fogja építeni a karrierjét, bármennyire jóképű is.
A magyar film történelme során megjárta már a mennyet (pl. a Kontrollal) és a poklot is (Álom.net). Az utóbbi időszakban viszont mintha felszálló ágat mutatna, és sorra érkeznek az akár világszinten is versenyképes, színvonalas hazai produkciók. A nemzetközileg elismert rendező, Csupó Gábor pedig úgy érezte, hogy ehhez a felszálló ághoz egy magyar slágereket feldolgozó musicallel járulhat hozzá a legjobban. Nos, akkor a magasban való vadászrepülés után jöjjön is egy igazi zuhanóbombázás, mert ami Pearl Harbor az Egyesült Államoknak, az a Pappa Pia a magyar filmgyártásnak…
Gyakran elgondolkozom azon, hogy mi tesz igazán élvezhetővé egy filmet. Mi az a dolog, az a hozzáadott apró fogaskerék, amitől jó lesz. Persze sosem jövök rá a titokra, mert nem vagyok filmes szakember, és igazi műértő sem. Én csak egy egyszerű pali vagyok, aki értékeli, ha egy alkotás szórakoztat vagy elgondolkoztat. Jó esetben mind a kettő. Nem szeretem a túl ostoba mozikat, de nincs nagy igényem, ha egy kicsit lehet izgulni egy tál pattogatott kukorica mellett, már megvettek. Hogy jön mindez a Security című filmhez?
Atmoszféraközpontú, romantikus dráma, ízlésesen átitatva humorral, mégis megrázóan erőteljes katarzissal a végén – főszerepben Scarlett Johansson. Bár sémákat sorakoztat fel a mondat, különösképpen rá lehet belőle ismerni két filmre: az Elveszett jelentésre és A nőre. Mint tudjuk, a filmes világban csak az véletlen, amiről kimondják, hogy véletlen, s az említett jelenségnek is több áll a hátterében puszta egybeesésnél.
2003 – az év, amikor a legendás Francis Ford Coppola lánya, Sofia Coppola megrendezte saját ötletét, az Elveszett jelentést, megnyerve a Legjobb eredeti forgatókönyv Oscar-díjat, helyet biztosítva magának az Akadémiában. Ebben az évben lezajlik egy másik meghatározó esemény is, amikor véglegesíti a válóperét az exférjével, Spike Jonze-zal. Spike 10 évvel később megrendezi az A nő című filmet, amiért szintén megnyeri a Legjobb eredeti forgatókönyvért járó szobrot. Ha ez még nem lenne elég érdekes, a két alkotás között olyan hasonlóságok vannak, amik miatt tagadhatatlan lesz az azonos origójuk.
