Számtalan esetben találkozni olyan könyvekkel, amikről tudjuk, hogy hasonlít valamire a tartalma – néha tudjuk is, mire -, de mégsem teljesen ugyanaz. Az is igaz, hogy ma már nagyon nehéz teljesen újat alkotni, így mindig lesznek ilyen kis apróságok. De teljesen más eset, amikor nem is az a cél, hogy új legyen, hanem csak az ismerős érzés. Ez az, amikor tudjuk, hogy ismerjük, de a végén rájövünk, hogy ez mégsem ugyanaz a történet – hanem csak egy parafrázis.
Bevallom újabban sokat foglalkoztat az, hogy milyen értékrend mentén határozza meg magát valaki. Főleg, ami a férfiasság fogalmát illeti. Persze a nőiesség fogalma is egy érdekes kérdés, csakhogy érintettség okán engem inkább az előbbi foglalkoztat. Ugyanis sokszor azt tapasztalom, hogy nincs egy konkrét minta, amit az adott illető követhetne, vagy ami van is az sok esetben hemzseg az ellentmondásoktól. Szóval érthető hogy miért vannak egyesek teljesen összezavarodva, ilyenkor pedig az adott illető próbál valamiféle kapaszkodó után nyúlni. Például valamilyen művészeti alkotáshoz, legyen az mozgóképes vagy írott. Márpedig egyszer valahol egy mozgóképes alkotásban azt hallottam, hogy Hemingway írásai sok esetben segíthetnek meghatározni, hogy mit is jelent a férfiasság fogalma. Szóval részben emiatt és részben mert újabban egyre nagyobb az érdeklődésem a régi vagy úgynevezett klasszikus irodalom felé, így hát fogtam és elolvastam pár Hemingway kötetet, hogy lássam mennyire is helytálló ez az állítás.
Amikor annak idején bejelentették, hogy idehaza megszűnik a Star Wars-os könyvek forgalmazása sokan, köztük egyébként jómagam is kissé elkeseredtek. Persze alternatív módokon minden beszerezhető, személy szerint én ekkor gondolkodtam el igazán azon, hogy beruházok majd egy ebook olvasóba. Azonban időközben jött a hír, hogy egy másik kiadó, név szerint a Maxim átvette a magyar nyelvű Star Wars-os könyvek forgalmazását és rögtön egyből három új könyvet is piacra dobtak. Illetve számos egyéb közelgő megjelenést is bejelentettek. Többek között hogy folytatják, illetve befejezik az idehaza Köztársaság Fénykora néven futó szériát, aminek az első és a második fázisáról már korábban cikkeztünk. Ennek a széria harmadik és egyben befejező fázisának első része a George Mann által jegyzett A sötétség szeme.
Nem tudom, ki hogy van vele, de én személy szerint nagyon tudok örülni, mikor hazai szerzők túl látnak Pesten. Olyan jó érzés más városról is olvasni, még ha a helyszínek és az események kitaláltak is. Nincs ez máshogy a következő könyvünkben sem, ami egy hazai fiatal szerző, Kollár Betti tollából származik. Igaz, ez a mű kicsit eltér a megszokottól, de mindenképpen ajánlom az olvasását, ha valaki egy könnyed kikapcsolódást nyújtó regényt keres.
Sok felnőtt gondolja úgy, hogy az animációs filmekből már kinőtt. Pedig nem csak a Disney-féle animációs mesék léteznek, hanem a komolyabb történetet adók is lehetnek animációsak. Még ha ifjúsági könyvből készült adaptációról van is szó. Mert bizony A sárkányherceg sorozat első két kötetéről fogunk beszélgetni, ami besorolása alapján ebbe a kategóriába tartozik. Ettől függetlenül felnőttként is ugyan olyan élményt nyújt, még ha a főszereplők gyerekek is.
Milyen lehetne úgy élni, hogy robotok vesznek minket körül? Mit csinálnánk a napjainkkal, ha a házimunkát, a munkát, és minden egyebet robotok csinálnának? És összességében ez nekünk jó lenne, vagy rossz? Ezekre jelenleg nincsenek válaszok, ahogy arra sem, hogy mikor jön el ez az idő. Amikor pedig eljön, mennyire lesz jó, hogy ezek a gépek képesek lesznek az önálló tanulásra. Mindenesetre nem kell mindig a szomorú véget látni benne, néha jó egy cuki, állatos történetet is kihozni belőle.
Vannak olyan dolgok, amikről olykor meglehetősen nehéz beszélni. Egyfelől mert nehéz eldönteni, hogy mennyire mélyen menjünk bele az adott dologba. Másfelől pedig hogy milyen módon mutassuk be azokat a bizonyos dolgokat. Részben emiatt születnek meg bizonyos alkotások, amelyek egy ilyen adott dologról szeretnének egyfajta diskurzust folytatni. Noha tény, hogy ezek a diskurzusok elég egyoldalúak és nem igazán vagy legalábbis csak közvetett módon lehet rájuk reagálni. Valami hasonló a helyzet Kira Vizuto most bemutatott könyvével A vonalon túllal is, ami egy meglehetősen komoly témát kíván bemutatni.
Bizonyára sokan ismerik azt a mondást, miszerint „az ellenségem ellensége, a barátom”. Ez a kijelentés amennyire bugyutának hangzik legalább annyira igaz is. Hiszen ha valakinek van egy ellensége, akinek ezenkívül is van egy vagy akár nem csak egy másik ellensége is, akkor azoknak ajánlott lehet összefogni a közös ellenség ellen. Ez a fajta gondolatiság pedig számos alkotásban meg szokott jelleni, ilyen vagy olyan módon. Mint például a jelen cikk alanyául szolgáló regény sorozatban is.
Vannak, akik hisznek az asztrológiában, és vannak, akik szerint szemenszedett hazugság, és csak általános dolgokat puffogtatnak, ami mindenkire igaz. Általában mindenki ilyen feketén és fehéren kezeli ezt a kérdést, pedig biztos van szürke is. Nem, nem azt mondom, hogy a pletykalapok asztrológia rovatában ész nélkül hinni kell. Mai napra példának okáért azt írta nekem, ne vitázzak olyan dologban, ami nem az én ügyem. Igen, ha csak végig megyek az utcán, jó pár emberrel tudnék vitázni. Szóval nem volt nagy előrejelzés. De talán mégsem akkora hülyeség, ha ennél mélyebbre nézünk.
Már nem lehet könyves oldalakat, csoportokat úgy megnézni, hogy ne az Onyx Storm jönne velünk szembe. Szóval aki eddig nem hallott róla, már az is tudja, mi is ez a hype most. De mivel tudom, sokan még csak most ismerkednek vele, kezdjük az elején, a Negyedik szárnnyal. Ez a cikk most a kezdetek kezdetét veszi elő, és azoknak szól, akik még nem tudják eldönteni, ők is fel akarnak-e ülne erre a sárkányra.
