A Netflix Marvel-sorozatai közül talán az Iron Fist volt az, amit a legkevésbé vártam. A képregényekben is elég közömbös számomra a karakter, ráadásul az előzetesek nem pörgettek fel a startra. Arról nem is beszélve, hogy a főszereplő már első látásra kimondottan antipatikus volt a számomra.
Hamarosan bemutatják a mozikban a Ghost in the Shell élőszereplős adaptációját, Scarlett Johanssonnal a főszerepben. Ennek alkalmából egy cikksorozat keretein belül bemutatjuk a franchise ismertebb darabjait, a filmektől kezdve a sorozatokig. Elsőként ismerkedjünk meg az 1995-ös mozifilmmel, ami annak idején egy egész generációval ismertette meg az animék világát.
Rengeteg regény és film készült már a meggyőződés erejéről, és arról, mekkora erővel képes felruházni az embert az Istenbe vetett hit. Az utóbbi évek talán leginkább kiemelendő két teológiai jellegű alkotása a Pi élete, illetve A fegyvertelen katona is egyaránt a hívő ember diadalmaskodásáról szóltak. Kevesen veszik viszont a bátorságot ahhoz, hogy rákérdezzenek; valóban annyira jó dolog hinni? Valóban annyira megingathatatlan a hit? Tényleg megéri érte vállalni a legszörnyűbb testi-lelki kínokat is? A most következő cikk nem valódi kritika. Sokkalta inkább tekinthető ez egy, magát keresztyénnek valló, mégis a hitben folyton folyvást megbicsakló, de megújulást kereső fiatal véleményének egy filmről, ami felkavaró és bátor kérdéseket mer feltenni Isten és ember felé egyaránt.
Körülbelül fél éve vetette fel Zsutti (akinek a borítóképeink és a fantasztikus dizájnunk köszönhetjük), hogy van egy ex-slammer ismerőse, akit a magyar slam poetry közösség ÖcSiként ismer, és neki múlt évben, 2015-ben jelent meg egy verseskötete. Mivel lassan 2 éve aktívan fellépek a helyi klub estjein, azonnal felkeltette Zsutti az érdeklődésem, és rákerestem ÖcSire (ezentúl kis s-sel). Konkrétan leesett az állam, mivel fantasztikusan bánik a szavakkal, a ritmussal, ugyanakkor a kemény témáktól sem riad vissza írásaiban. Ez az ötletesség az, amit én az ismertebb slammerektől hiányolok. Pár hét után ráírtam Öcsire, hogy szeretném megrendelni a kötetét, és egyúttal dedikálná-e nekem, néhány órán belül pedig válaszolt, és egész jól összehaverkodtam vele. Ezt a gyorsaságot tetézi, hogy az első beszélgetés után másfél héten belül már elkezdtem falni a kötet oldalait. Figyelem, rendhagyó kritika következik!
Számtalan regény, film és egyéb alkotás született már a gyermeki ártatlanságról és arról a fajta tisztaságról, amit a gyermekek képviselnek a felnőttek által uralt romlott világban. Sokkal relevánsabb, mégis megosztó és megbotránkoztató kérdés azonban, hogy vajon tényleg olyan ártatlanok-e a gyermekek? Valóban csak a kegyetlen felnőtt világ rontja meg őket, vagy a bennük rejlő hatalmas képzelőerőnek létezik egy sötét oldala?
Amikor a kezembe veszek egy könyvet, mindig elolvasom az előszót és/vagy utószót, sőt, még a köszönetnyilvánításokat is. Sokan ezeket feleslegesnek tartják, hiszen nem tartozik a regény cselekményéhez, mégis érdemes elolvasni, ugyanis sok információhoz juthatunk a történettel kapcsolatban. Ebben a konkrét esetben például arról, hogy Orson Scott Card már a Fajirtásban befejezhette volna a regénysorozatot, de mivel előre eladta a történetet, így két részre bontotta a regényt, aminek köszönhetően megszületett ez a könyv is. Pedig mennyivel jobban jártunk volna, ha csak trilógia lett volna!
Tizenhárom év kihagyás után végre visszatér a képernyőkre sokunk gyermekkori hőse, Szamuráj Jack. Ennél jobb alkalmat nem is találhatnánk arra, hogy megnézzük, miért volt az első 4 évad az egyik legjobb dolog, amit a Cartoon Network valaha kiadott a kezei közül.
Bevallom töredelmesen, hogy nem olvastam Dragomán György regényét, de a téma, és az, hogy egy magyar szerző művéből készítenek mozit külföldi filmesek, azonnal felkeltette az érdeklődésemet – értelemszerűen tehát kritikám kizárólag a filmről fog szólni. Természetesen könyvből mozgóképet készíteni nehéz vállalkozás, főleg ha az olvasók tetszését is el akarják nyerni az alkotók. De vajon felveheti-e a versenyt A fehér király a hasonló témájú filmekkel?
Valami nem javul az évek múlásával sem, illetve pont annyira lesz elviselhető, hogy az még ne lépje át a filmnézők ingerküszöbét. 2014-ben, két évvel a megjelenése után írtunk az ABC’s of Death című botrányos WTF áradatról. Ezt a tendenciát követve elővettük az ugyancsak két évvel később megjelent második részt, és úgy voltunk vele, ha már az ötlet alkotói nem átalkodtak kiadni egy folytatást a kezük közül, úgy a Kritizátor csapata sem hagyja ezt szó nélkül.
A gyermekkori traumák feldolgozása mindig is hálás témának számított a filmesek körében. Egy szülő elveszítésénél pedig valószínűleg nem létezik nagyobb fájdalom egy kisgyerek számára. Jelen kritika tárgya, a francia-olasz koprodukcióban készült Szép álmokat! is ezt a témát járja körbe.
