Két év szünet után visszatért az HBO sci-fi-western sorozata, a Westworld. Az első évad sikere után mindenki kíváncsi volt rá, hogy milyen irányban megy tovább az emberek és robotok kapcsolatát boncolgató széria. Most, hogy véget ért a második évad, a korábbi lelkesedést egyre több kritikus és elégedetlen hang váltotta fel. Vajon a folytatás nem váltotta be a hozzá fűzött elvárásokat, vagy egyszerűen a nézők szerettek ki a sorozatból?
Tóth Csaba politológus izgalmas kísérlete 2016-ban kezdődött. A sci-fi politológiája című könyv olyan ismeretterjesztő alkotás, amely tudományos-fantasztikus világok (könyvek és filmek) társadalmi és politikai rendszereit kívánta elemezni. A koncepció egyszerű, ám zseniális, ugyanis egyszerre célozza meg a politikatudomány iránt érdeklődő, ám könnyed írásokra is nyitott közönséget, valamint a fantasztikus történetek (az előző halmaznál nyilván még népesebb) rajongóit. A kötet, ahogy az várható volt, sikeres lett, így Tóth 2017-ben már szerkesztőként tért vissza a Fantasztikus világok – Társadalmi és politikai kérdések a képzelet világában című kötettel, ahol már nem csak ő az egyedüli szerző.
A gondolatszál természetesen folytatható: ha egy képzelt világ politikai berendezkedése elemezhető, akkor nyilván más tudományterület is vizsgálhatja ezeket az alkotásokat. Így jelent meg az idei évben, az Athenaeum kiadó gondozásában a Nagy Ádám szerkesztette Nevelj Jedit! A képzelet pedagógiája, amely neveléstudományi megközelítést alkalmaz. A kötetben Tóth Csaba korábbi könyvei hivatkozási alapok, de a bevezetőt is a politológus írta, így az új kiadvány szervesen kötődik az előzőekhez.
Három fiú, három generáció, Három tánc. A táncosok élete, életformája elképzelhetetlen azok számára, akiknek nem ez a hivatása. Különleges, speciális, és törvényszerűen a gyerekkor – és még megannyi más – feláldozásával jár. Kőkemény fegyelem és figyelem kíséri végig a táncossá válás rettentően nehéz, ugyanakkor legalább ennyire csodálatos útját. Ahogyan az elsőéves fiúk tanára mondja diákjainak: „itt nincs puding, nincs anyámasszonykatonája. Én vagyok az őrmesteretek. Lesz, hogy utálni fogtok. De azért vagytok itt, hogy kiváló táncos váljon belőletek.” Ez olyasvalami, amit csak óriási szenvedéllyel lehet művelni – máskülönben nem éri meg, vagy talán nem is lehet végigcsinálni.
Illetve… igazából a jó és a ribi ugyanaz…? A Blumhouse-féle Felelsz vagy mersz (nem összekeverendő a 2017-es CineTel-essel) már egy ideje dönget a külföldi mozikban, és a mai napig hátborzongató számomra, milyen profit van az ilyen fajta filmeken. Hamarosan hozzánk is megérkezik szinkronosan a film, ennek örömére nézzük meg, hogy teljesített a film az olcsó költségvetésű horrorfilmek sztereotípiákkal teli világában (spoilermentesen).
A színházi közvetítések korából lehet ismerős a pillanat, mikor nemzetünk neves színművészei köszöntek vissza a királyi televízió képernyőjéről. A kilencvenes évek elején, vagy régebben született generációk unalmas délutáni óráikban nem csak a mesecsatornák kínálatával, de akár a budapesti színházak műsoraival is megismerkedhettek. A brit National Theatre Live nevű kezdeményezésnek köszönhetően azonban néhány éve világszerte nézők tízezrei csodálhatják meg a vászonra vetített előadásokat. Ez a kis beszámoló is egy ilyen vetítés hatására született, mégpedig a 2015-ben színpadra állított Hamletet nézhettük meg Benedict Cumberbatch főszereplésével.
Van ám nekem is otthon dinóm. Apukám hozta a Természettudományi Múzeumból, egy igazi tíreksz, és így ki van nyitva a szája, érted így ordít. A múltkor csináltam a homokozómban neki egy várat, és a szomszéd srácok is áthozták a dinóikat, és fuuuu, akkor harcoltak a dinók egymással is, meg úgy ledöntötték a homokvárat, hogy csak na, aztán elővettük a műanyag katonákat is akik így elkezdtek lövöldözni a dinókra, hogy rattatata, a dinók meg mentek, és legyalultak mindenkit a vérbe, az összes katonát a tankok meg így felrobbantak, hogy KACSUMMM, aztán akkor még verekedtek a dinók még egymással még, és természetesen az én tírekszem győzött.
Összetett kérdések merülhetnek fel, ha az emberi harag természetét próbáljuk megfejteni. Érdekes módon képesek vagyunk nem csak ártatlan társainkra, de akár élettelen tárgyakra és saját magunkra is olyan mély, átható gyűlölettel gondolni, hogy az már csak fizikai agresszióba tud szublimálni. Az ilyen kitörések a legsötétebb képet vetítik maguk elé, ami csak előmászhat a fantáziánkból. Ha bárki arra készül, hogy erről az erupcióról készít filmet, alaposan végig kell gondolnia, minek teszi ki a nézőit.
A tinédzserkor változó mértékkel ugyan, de mindenkinek nehéz időszak. Addig lappangó konfliktusaink mindennél jobban kiélesednek a tanáraink, az osztálytársaink, a szeretteink, a szüleink iránt – megtanuljuk az egész világot gyűlölni. Úgy, ahogy van. Ennek lesz következménye a sokszor öncélú, de Kosztolányival szólva mégiscsak az elégedetlenség szent olajából táplálkozó lázadás.
A Silicon Valley új szezonja előtt volt egy olyan félelmem, hogy most fog elbukni az a diadal, amit az előzőek arattak. Hozzá kell tennem könnyedén, mert mindegyik évad túl gyorsan, túl hamar ért véget. És ennek nem csak az volt az oka, hogy a szokásos huszonakárhány rész helyett jóval kevesebbel operálnak. Sőt! Most magukhoz képest is, hisz idén a szokásos tíz helyett, csak nyolc részt kapunk.
Megannyi kérdés felmerült bennem, amikor először láttam a Solo előzetesét. Kiknek készült? Miről fog szólni? Érdekli-e a hardcore fanokat? Érdekel-e bárkit is? Egyáltalán lehet-e Han Solo, Harrison Ford nélkül? Ahhoz képest, hogy rajongó vagyok, ez lett volna az első Star Wars film, aminek a megnézésével napokat csúsztam volna, ehhez képest előbb sikerült. Órákat morfondírozva rajta úgy érzem, meg lettem vezetve az előzetesekkel, úgyhogy nézzük, miről szól a film, heavy spoilermentesen.
