Talán egyetlen hadvezér, gondolkodó vagy államférfi sem volt akkora hatással a világra, mint a názáreti Jézus Krisztus. Legyen valaki hívő vagy nem hívő, Krisztus tanításainak útmutatása és a keresztény vallás öröksége a mindennapokban is megkerülhetetlen. Nem véletlen tehát, hogy Jézus életét és cselekedeteit számtalan módon feldolgozták már a betlehemes játékoktól kezdve, a Megváltó életét bemutató filmekig. Mel Gibson viszont úgy döntött, Jézus életének utolsó 12 órájára koncentrál, hogy a lehető leghitelesebb módon mutassa be a szenvedéstörténet minden mozzanatát. Az eredmény egy rekordbevételeket hozó, brutális és megrázó alkotás lett, melyet talán a létező legjobb reklám adott el a nagyközönségnek: a botrány.
Kevés játék kap a kijövetele előtt ennyi utálatot, mint a Mass Effect: Andromeda, de ami shitpostolás a próbahetet és a megjelenést követte, felülmúlta az addigi, még a játék ismeretének hiányában kijelentett ócsárlásokat is. Még az új Call of Dutyt se blamálták ennyire, pedig néhány oldal már majdnem a No Man’s Sky szintjére eresztette a játékot. Nem kritikának szánom a cikket, mert a jelenlegi hangulatok alapján „fanboy” jelzővel érvénytelenítenék, ha egy jó szót is merek róla mondani, de nézzük, mik azok a kritikusok által felhozott pontok, amik miatt a játékot ki se próbáló emberek tucatjai kántálták, hogy egy „szar/rossz” játékot kaptunk.
Az HBO legújabb saját gyártású sorozata, a Hatalmas kis hazugságok évadnyitója kapcsán azt írtam, hogy a széria grandiózus látvánnyal, remek alkotógárdával és biztonsági játékra építő nagyágyú színésznőkkel operál, meg egy történettel, amit már láttunk, amiért már izgulhattunk egyszer. Az évadzáró után javarészt ugyanígy gondolkodom, javarészt kiszámítható volt a nagy talánynak beállított kérdés, egyedül a halott személyének kiléte okozott meglepetést.
A Flash forgatása közben Dominic Purcell és Wentworth Miller arról cseverésztek, hogy milyen volt a négy évadon át tartó közös munkájuk a kultsorozattá vált Prison Break (A szökés) alatt, és arról, hogy milyen sikeres utóélete van, hisz a mai napig nagyon sokan nézik az újravetítéseket. Ekkor ötlött fel bennük, hogy esetleg folytatni kellene a történetet, majd el is mentek a FOX-hoz, hogy eléjük tárják az ötletüket. A csatorna pedig vevő volt rá.
Cápákról szóló film annyi van Hollywoodban, mint égen a csillag. A cápa, mint a teremtés egy igen csodálatos példánya, remek alapanyag a horror- és katasztrófafilmeknek, hiszen ez a ragadozó állat kivívta az emberek félelmét. A legnagyobb baj mégis az, hogy a filmek nagy többsége inkább szánalmas, mintsem izgalmas és látványos. Mai filmünk még arra is méltatlan, hogy katasztrófafilmnek nevezzük, bár ami benne van, tényleg kész katasztrófa.
Amikor 2012-ben útjára indult a Once upon a time (Egyszer volt, hol nem volt) című sorozat, nem az volt a kérdés, hogy van-e létjogosultsága egy Disney-, Andersen-és Grimm-mesékre alapozó televíziós parafrázisnak, hanem az, hogy milyen aspektusból képes újraértelmezni a mese morfológiáját, vagyis a mesék alkotóelemeinek, valamint ezek egymáshoz és az egészhez való viszonyát. A Once upon a time egy jó kezdeményezésnek indult, bár sokszor átlendült a ló túloldalára, mégis ez tekinthető az úttörőnek, ami megágyazott a mesék élőszereplős adaptációjának, köztük a Szépség és a szörnyetegnek.
Hollywood már régóta fel akarta dolgozni a klasszikus sci-fi animét, a Ghost in the Shell-t. Most végre megérkezett, de vajon ugyanolyan csúfos bukás lett, mint a korábbi próbálkozások, vagy végre-valahára megkaptuk az első épkézláb amerikai anime-adaptációt?
Az 1995-ös Ghost in the Shell átütő sikere után egyértelmű volt, hogy valamikor folytatódni fog a 9-es Szekció tagjainak története. Erre egészen 2004-ig kellett várni. Vajon a folytatás utoléri az elődöt zsenialitásában, vagy csupán lemaradva tőle kullog a nyomában?
A Netflix Marvel-sorozatai közül talán az Iron Fist volt az, amit a legkevésbé vártam. A képregényekben is elég közömbös számomra a karakter, ráadásul az előzetesek nem pörgettek fel a startra. Arról nem is beszélve, hogy a főszereplő már első látásra kimondottan antipatikus volt a számomra.
Hamarosan bemutatják a mozikban a Ghost in the Shell élőszereplős adaptációját, Scarlett Johanssonnal a főszerepben. Ennek alkalmából egy cikksorozat keretein belül bemutatjuk a franchise ismertebb darabjait, a filmektől kezdve a sorozatokig. Elsőként ismerkedjünk meg az 1995-ös mozifilmmel, ami annak idején egy egész generációval ismertette meg az animék világát.