Az HBO legújabb saját gyártású sorozata, a Hatalmas kis hazugságok évadnyitója kapcsán azt írtam, hogy a széria grandiózus látvánnyal, remek alkotógárdával és biztonsági játékra építő nagyágyú színésznőkkel operál, meg egy történettel, amit már láttunk, amiért már izgulhattunk egyszer. Az évadzáró után javarészt ugyanígy gondolkodom, javarészt kiszámítható volt a nagy talánynak beállított kérdés, egyedül a halott személyének kiléte okozott meglepetést.
A Flash forgatása közben Dominic Purcell és Wentworth Miller arról cseverésztek, hogy milyen volt a négy évadon át tartó közös munkájuk a kultsorozattá vált Prison Break (A szökés) alatt, és arról, hogy milyen sikeres utóélete van, hisz a mai napig nagyon sokan nézik az újravetítéseket. Ekkor ötlött fel bennük, hogy esetleg folytatni kellene a történetet, majd el is mentek a FOX-hoz, hogy eléjük tárják az ötletüket. A csatorna pedig vevő volt rá.
Cápákról szóló film annyi van Hollywoodban, mint égen a csillag. A cápa, mint a teremtés egy igen csodálatos példánya, remek alapanyag a horror- és katasztrófafilmeknek, hiszen ez a ragadozó állat kivívta az emberek félelmét. A legnagyobb baj mégis az, hogy a filmek nagy többsége inkább szánalmas, mintsem izgalmas és látványos. Mai filmünk még arra is méltatlan, hogy katasztrófafilmnek nevezzük, bár ami benne van, tényleg kész katasztrófa.
Amikor 2012-ben útjára indult a Once upon a time (Egyszer volt, hol nem volt) című sorozat, nem az volt a kérdés, hogy van-e létjogosultsága egy Disney-, Andersen-és Grimm-mesékre alapozó televíziós parafrázisnak, hanem az, hogy milyen aspektusból képes újraértelmezni a mese morfológiáját, vagyis a mesék alkotóelemeinek, valamint ezek egymáshoz és az egészhez való viszonyát. A Once upon a time egy jó kezdeményezésnek indult, bár sokszor átlendült a ló túloldalára, mégis ez tekinthető az úttörőnek, ami megágyazott a mesék élőszereplős adaptációjának, köztük a Szépség és a szörnyetegnek.
Hollywood már régóta fel akarta dolgozni a klasszikus sci-fi animét, a Ghost in the Shell-t. Most végre megérkezett, de vajon ugyanolyan csúfos bukás lett, mint a korábbi próbálkozások, vagy végre-valahára megkaptuk az első épkézláb amerikai anime-adaptációt?
Az 1995-ös Ghost in the Shell átütő sikere után egyértelmű volt, hogy valamikor folytatódni fog a 9-es Szekció tagjainak története. Erre egészen 2004-ig kellett várni. Vajon a folytatás utoléri az elődöt zsenialitásában, vagy csupán lemaradva tőle kullog a nyomában?
A Netflix Marvel-sorozatai közül talán az Iron Fist volt az, amit a legkevésbé vártam. A képregényekben is elég közömbös számomra a karakter, ráadásul az előzetesek nem pörgettek fel a startra. Arról nem is beszélve, hogy a főszereplő már első látásra kimondottan antipatikus volt a számomra.
Hamarosan bemutatják a mozikban a Ghost in the Shell élőszereplős adaptációját, Scarlett Johanssonnal a főszerepben. Ennek alkalmából egy cikksorozat keretein belül bemutatjuk a franchise ismertebb darabjait, a filmektől kezdve a sorozatokig. Elsőként ismerkedjünk meg az 1995-ös mozifilmmel, ami annak idején egy egész generációval ismertette meg az animék világát.
Rengeteg regény és film készült már a meggyőződés erejéről, és arról, mekkora erővel képes felruházni az embert az Istenbe vetett hit. Az utóbbi évek talán leginkább kiemelendő két teológiai jellegű alkotása a Pi élete, illetve A fegyvertelen katona is egyaránt a hívő ember diadalmaskodásáról szóltak. Kevesen veszik viszont a bátorságot ahhoz, hogy rákérdezzenek; valóban annyira jó dolog hinni? Valóban annyira megingathatatlan a hit? Tényleg megéri érte vállalni a legszörnyűbb testi-lelki kínokat is? A most következő cikk nem valódi kritika. Sokkalta inkább tekinthető ez egy, magát keresztyénnek valló, mégis a hitben folyton folyvást megbicsakló, de megújulást kereső fiatal véleményének egy filmről, ami felkavaró és bátor kérdéseket mer feltenni Isten és ember felé egyaránt.
Körülbelül fél éve vetette fel Zsutti (akinek a borítóképeink és a fantasztikus dizájnunk köszönhetjük), hogy van egy ex-slammer ismerőse, akit a magyar slam poetry közösség ÖcSiként ismer, és neki múlt évben, 2015-ben jelent meg egy verseskötete. Mivel lassan 2 éve aktívan fellépek a helyi klub estjein, azonnal felkeltette Zsutti az érdeklődésem, és rákerestem ÖcSire (ezentúl kis s-sel). Konkrétan leesett az állam, mivel fantasztikusan bánik a szavakkal, a ritmussal, ugyanakkor a kemény témáktól sem riad vissza írásaiban. Ez az ötletesség az, amit én az ismertebb slammerektől hiányolok. Pár hét után ráírtam Öcsire, hogy szeretném megrendelni a kötetét, és egyúttal dedikálná-e nekem, néhány órán belül pedig válaszolt, és egész jól összehaverkodtam vele. Ezt a gyorsaságot tetézi, hogy az első beszélgetés után másfél héten belül már elkezdtem falni a kötet oldalait. Figyelem, rendhagyó kritika következik!
