Mikor egy szintén Sherlock rajongó cimborám megírta tegnapelőtt, hogy itt az új évad, akkor kaptam csak észbe, hogy valóban. Teljesen el is felejtkeztem a sorozatról, lévén a kimondhatatlan nevű Cumberbatch éppen képregény adaptációban tetszeleg, társa, Martin Freeman pedig… szintén. Aztán a lelkesedésem is letörték, mikor közölte, hogy a neten rosszakat írnak az évadnyitóról. Persze én úgy mentem neki, hogy majd úgy is jól szórakozom, nem lehet minden mese és csillogás. Spoileres leszek.
A háború őrülete, brutalitása és istentelensége rengeteg írót és filmest ihletett már meg, de a legtöbb ilyen témájú alkotás a harcoló (értsd, gyilkoló) katonát tette meg a cselekmény főhősének. Pedig adná magát a lehetőség, hogy esetleg katonaorvosok, hadi fotósok vagy riporterek önfeláldozásáról is készüljenek ilyen mozik, hiszen az ő szemükön keresztül a háború egy teljesen új, ismeretlen oldaláról mutatkozna meg. Az Oscar-díjas Mel Gibson rá is talált Desmond Doss, a II. világháborút megjárt felcser hihetetlen, de igaz történetére, és úgy érezte, Doss hősiessége és az okinawai harcok kegyetlensége nagy vásznú feldolgozásért kiált. A rettenthetetlen direktor tíz év után tért vissza a rendezői székbe, hogy A passió után ismét egy vallásossággal és brutalitással teli mozit készítsen az erre szomjazó nagyérdeműnek.
Orson Scott Card egy briliáns elme, aki egy egyszerű történetből is hatalmas alkotást tudott létrehozni. A XX. század egyik legjobb katonai sci-fijéről van szó, ami nem más, mint az Ender’s Game – magyarul a Végjáték. A mai napig az egyik legjobb alkotás a műfajban, ami írójának a tehetségét tükrözi, hiszen annak ellenére, hogy először 1985-ben jelent meg a regény, egy pillanatig sem érződik rajta, hogy elavult, „poros” lenne.
A legtöbb amerikai és külföldi filmes ma már úgy gondolja, hogy a jövő a sorozatokban rejlik. Róma, Trónok harca, Breaking Bad, Walking Dead, Westworld, és még sorolhatnánk a kiváló produkciókat. A magyar sorozatgyártásnak azonban több évtizedes lemaradást kellett ledolgoznia, melyben az HBO hazai szárnya sietett segítségünkre. A Társasjáték és a Terápia után megérkezett az Aranyélet, melynek első évada megalapozta a franchise minőségét. A 2. évad ígéretesen kezdett, de úgy hiszem, ilyen magas színvonalú, kirobbanó és parádés folytatásra talán egyetlen néző sem számított. A továbbiakban részletesen ismertetjük az évad eseményeit. A cikk olvasását csak azoknak ajánljuk, akik már végignézték az új évadot. Íme a 2. évad, a teljesség igénye nélkül bemutatva.
Az a bizonyos kereskedelmi csatorna csúcsra járatta Kevin McCallister karácsonyi kálváriáját a betörőkkel, mert nem telhet el úgy az ünnep, hogy le ne vetítsék az első két részt. Nosztalgiafaktornak épp megteszi, persze ezen túl biztos vannak olyanok (szerintem mazochisták), akik még ennyi idő után is örömüket lelik az akkor még aranyos Macaulay Culkin arconcsapós jelenetén, vagy az anyja spontán hanyatt vágódásán, amikor ráeszmél, hogy otthon hagyta a fiát. Van más alternatíva is estére, már ha képesek vagyunk kikecmeregni a kajakómából, és megnézhetjük a Grincset, mert valljuk be, valahol a szívünk legmélyén, vagy inkább a karácsonyi roham kellős közepén, amikor az emberek képesek ölre menni a húspultban az utolsó pulykaszárnyért, legszívesebben mi is ellopnánk a karácsonyt. Aztán ott van még az Igazából szerelem, az igazi karácsonyi szívmelengető családi/romantikus film, és nagyjából ezzel le is tudtuk a Szentestét. Ha azonban valami újdonságra várunk, ami elég szókimondó, és annak ellenére, hogy lassan 14 éve készült, mai napig aktuális témákat dolgoz fel, és még szeretnénk egy kicsit a lelkünket is meghempergetni az ünnepi boldogságban, akkor nézzük meg az Egy fiúról c. filmet.
Karácsony környékén mindig befut néhány olyan film a mozikba, amik arra hivatottak, hogy kielégítsék azon nézők igényeit, akik valami romantikus komédiát szeretnének nézni, de már kívülről fújják az Igazából szerelemet. Az egyik ilyen filmet idén Spanyolország szállította nekünk.
Az I. világháború alapvetően nem tartozik a filmesek kedvenc témái közé, Magyarországon pedig ez fokozottan igaz. Bár az Osztrák-Magyar Monarchia színeiben harcoló magyar katonák iszonyatos véráldozatot és veszteséget szenvedtek, emléküket mégsem őrizte játékfilm… Ezidáig! Kovács István rendező úgy érezte, hogy változtat ezen és Köbli Norbert forgatókönyvíróval közösen belevetették magukat a „nagy háború” poklába. A végeredmény sajnos viszont felemásra sikeredett…
Végre megérkezett a sokak által várt Zsivány Egyes, az új Csillagok háborúja film. Ezúttal nem a széria részeként, hanem mint egyedülálló történet próbál beilleszkedni és megállni a helyét egy sokak életét meghatározó science- fantasy világban. A Star Wars univerzumban központi szerepet játszanak az erőhasználók (a filmekben jedik, sith-ek) és az egész történet köréjük van felépítve, éppen ezért furcsa lehet számunkra a Zsivány Egyes, mert ezúttal nem közvetlenül az Erő körül forog minden, és a hangsúlyt a világ többi elemére helyezik. Nézzük, mennyire sikerült a szívünkbe lopnia magát a filmnek!
Mindannyian ismerjük a Grimm-fivérek meséjét Hófehérkéről és a hét törpéről, ha mást nem, akkor a Walt Disney-féle adaptációt biztosan mindenki látta már. De létezik egy 1983-as magyar rajzfilm, amit a többek között a Macskafogón is dolgozó Nepp József rendezett, és ami meglehetősen a saját szájíze szerint értelmezi át a klasszikus történetet. Vizsgáljuk meg, hogy a Hófehér miben nyújt mást a korábbi feldolgozásokhoz képest!
Nincs azzal baj, ha a horror világába belevisznek az alkotók valami újat, valami egészen merészet, ám ebben az esetben joggal lehetnek elvárásaink, még ha totálisan furcsának tűnik is az ötlet. De amit mai alanyunk nyújt, az enyhén szólva is máglyára való. Ideje megetetni a jó öreg szemetesládánkat, csak nehogy cukorbeteg legyen a végén. Jöjjön hát a The Gingerdead Man! (2005)
