Nem igazán értem a kultuszt Christopher Nolan filmjei körül, sőt, a Sötét lovag körülötti kultusz egyenesen felháborít. Nem értem, hogyan gondolta bárki is, hogy képes jobbat alkotni Joel Schumaher mellbimbós Batmanjénél? Nos, Nolan úgy gondolta, neki ez menni fog, sőt, azt hitte, hogy más területen is érdemes belekontárkodni a filmművészetbe.
Felhívjuk kedves olvasóink figyelmét, hogy spoileres írás következik. Bár egy ennyire ocsmány film esetén ez talán nem probléma…
Michael Bay korunk egyik leginkább lenézett hollywoodi rendezője. Minden egyes alkotásával a filmművészet előtt jár megannyi lépéssel, azonban ezt a nézőközönség egyszerűen nem képes feldolgozni. Az egyébként magyar származású, Öböl Mihály néven született rendező munkája kiváló minden egyes aspektusában, mely korszakos mesterművében, a Transformers trilógiában csúcsosodik ki. Innovatív szerzői mivoltát mi sem hangsúlyozza jobban, minthogy ő egy trilógiának már a negyedik részét is elkészítette, valamint már készül az ötödik felvonás is. Jelenleg Bay leginkább félreértett klasszikusáról szeretnék egy keveset írni, a Transformers 3-ról, melynek alapjaiban kellett volna megváltoztatnia a filmgyártást, és mégsem tette.
Tisztán és pontosan emlékszem arra a tavalyi márciusi napra, amikor a Netflix és a Marvel szerelemgyermeke napvilágot látott és szinte azonnal közönségkedvenccé vált. Igen, kedves Elvtársak, a 13 részes Daredevil jött, látott és győzött, letarolva a többi szuperhősös sorozatot (sőt jó néhány filmet is), teljesen új megvilágításba helyezve a zsáner világát. A szinte tökéletes nyitás után nem volt kérdés egy újabb évad elkészítése, viszont lehetett tartani attól, hogy esetleg alulmarad a színvonal az elődjéhez képest. Kétségkívül tapasztalhatunk kisebb-nagyobb eltéréseket, azonban legnagyobb szerencsénkre a Fenegyerek még mindig viszi a prímet a kategórián belül.
Az amerikai rap és hip-hop kultúra itthon is népszerű az underground műfaj kedvelőinek. A 90-es évektől hazánkban is beindulni látszott a zenének ezen iparága, igaz még nagyon kezdetleges formában. Nemcsak a nyugati kultúra szerves részét képezte 30-40 évvel ezelőtt, de mind a mai napig. Az 1970-es években indult el világhódító útjára, alapját az egymással rímekben versenyző afroamerikai fiatal bandák és az alattuk ritmizáló funk és soul zenék adták. Innen indult a rap.
A 80-as években egyre jobban kiforrni látszódott ez a fajta stílus, jöttek a lazábbnál lazább előadók, mígnem 1986-ban megjelent a nyugati parti Los Angeles Compton nevű nyomornegyedéből öt tehetséges fiatal, akik keményen odaszólós, kendőzetlen szövegeikkel hamar a fekete közösségek kedvencei lettek. Ők voltak az N.W.A. formáció, azaz a Niggaz Wit Attitudes, zenéjükkel ők adtak egyfajta alapot mind a nyugati, mind a keleti parti underground stílusnak. A csapat történelmét vetíti elénk F. Gray Gray filmje, a Straight Outta Compton. (2015)
Zack Snydernek úgy érzem, van egy varázstükre, és a 2011-es Álomháború óta minden egyes nap megkérdezi tőle: „Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legmegalomániásabb a vidéken?”. Nos, a rendező urat bizonyára irritálhatta, hogy ez a Warner Brothers nevezetű tükör azt mondta neki, hogy Michael Bay, ezért úgy döntött, megmutatja, hogy ki is a pusztítás és robbantások koronázatlan királya. Három évvel járunk az Acélember eseményei után. Zod (Michael Shannon) és Superman (Henry Cavill) harca, és főleg Superman ezzel párhuzamos bemutatkozója a Földet örökre megváltoztatta. Bruce Wayne (Ben Affleck) látta, ami történt, emiatt pedig potenciális veszélyként tekint Supermanre, aki számára látszólag az emberi élet semmit sem jelent. Eközben Superman Batmant egy öntörvényű igazságosztónak tartja, aki semmiben nem különbözik a bűnözőktől, akiket elkap. Lex Luthor (Jesse Eisenberg), ügyeletes antagonistánk gyűlöli mindkettőt, miközben metahumánok után kutat és szeretné minden ok nélkül elpusztítani a világot, szerintem maga sem tudja miért.
A Véres gyémánt című 2006-os film mindenképpen a kedvenceim közé tartozik, annak minden hibájával és pozitívumával együtt. A rendező, Edward Zwick jegyzi az amerikai polgárháború fekete-ezredét megjelenítő Glory-t (54. hadtest), a felemelően romantikus Legends of the Fall-t (Szenvedélyek viharában) és az ugyancsak nagy kedvencnek számító Az utolsó szamurájt. Szintén ez volt az a film, melyben a számomra addig igencsak ellenszenves nyálherceg, az azóta már Oscar-díjas Leonardo DiCaprio az egyik kedvenc színészemmé avanzsált, szinte egycsapásra. 
Múlt év közepén teljesen véletlenül futottam bele a Turbo Kid előzetesébe, ami akkor elég szokatlan képi világával azonnal elhintette bennem a kíváncsiság magvát. Amint elérhetővé vált a világhálón, már be is szereztem és egy jó ideig várt arra, hogy végre belevessem magam a poszt-apokaliptikus világába, amit a készítők egy meglehetősen furcsa akció-, vígjátékszerű köntösbe bújtattak, s mindezt nyakon öntötték rengeteg brutalitással. Bizony, a film nem finomkodik és olyan mértékű lágy eleganciával láthatjuk a szanaszét fröcskölő vért, hogy az bizarr módon még nevetést is kiválthat belőlünk.
A sorozatfüggőségben az a legnagyobb baj, hogy az ember úton-útfélen ajánlgat a baráti körének valamit, ami főleg akkor probléma, ha azokon a dolgokon tudunk veszettül röhögni, amin más sírni szokott. Személy szerint már igyekszem nem tukmálni senkire az általam viccesnek tűnő sorozatokat, mert többségében észreveszem a szemekben a csalódást. Titeket viszont nem látlak, szóval most Jonathan Amesről lesz szó, akiről nem hallottunk a Bored to Death vége óta, egészen a tavalyi frenetikus Blunt Talkig.
A Ben Stiller által alakított és rendezett Zoolander igazi antitézise a divat fogalmának. Nézésével és járásával már Kis Grófó előtt is hódított. Legyünk őszinték; Ben Stiller-ről vagy Owen Wilson-ról minden az eszünkbe jut, csak épp az nem, hogy valóban vonzó megjelenésűek lennének. De talán pont ettől működött a Zoolander első részének humora is, hiszen így végre a divatvilág megkapta a jól megérdemelt szembesítést kétszínű valójával. Lehet szeretni vagy nem szeretni Ben Stiller humorát (magam sem tartozom Mr Stiller rajongói közé), de az effajta szembesítéses filmkoncepció határozottan jól áll neki: A Zoolanderben a divat, a Trópusi viharban pedig a hollywoodi filmgyártás kapja meg a magáét. Stiller megosztó személyisége ellenére is igen népszerű és biztos vagyok benne, hogy a Zoolandernek is megvan a maga fanatikus közönsége, akik már alig várják, hogy újra láthassák a legendás kék acél és a magnum ábrázatot.
De elégedettek lehetünk-e a második résszel?
Kifutóra fel, induljon a risza!
Az Alan Moore (V for Vendetta, The League of Extraordinary Gentlemen, Batman: The Killing Joke) által alkotott Watchmen címre keresztelt képregény nem véletlenül foglalja el helyét a popkultúrában és a New York Times 100 legjobb könyvét (!) tartalmazó listáján. A történet egy alternatív 1985-be kalauzolja el a befogadót, ahol az amerikai és szovjet ellentétek (a saját világunkhoz hasonlóan) egy harmadik világháború felé terelik a világot, vagy legalábbis hatalmas pusztulás felé.
Ebben az univerzumban azonban számos hős képviseli az amerikai rendet, s ezzel el is veszik a rendőrök munkáját. Hétköznapi, pusztán kiváló fizikummal és harctudással rendelkező emberekről beszélünk, akik a Percrekészek csapatát alkotják. Mire elérünk 1985-ig, addigra ez már mind a múlt, pont ahogy a címszereplő Őrzők is, mely többek között Dr. Manhattan felbukkanásának is köszönhető. Itt vesszük fel nagyjából a fonalat, s a rendezés tisztjét 2009-ben az akkor még csak a 300-at és a Holtak Hajnala remake-t jegyző Zack Snyder kapta.
