Film

Kísért a múlt – Kinek a háza?

A horror műfaján belül ma már igen nehéz újat mutatni. Jobb ötlet híján az alkotók a régen bevált, de egyre gyengébben ható eszközökhöz nyúlnak, esetleg egy-egy nagyobb nevet szerződtetnek a film érdekében, hogy legalább ezzel felkeltsék a műfaj rajongóinak figyelmét, azonban a várt hatás vagy nem jön el, vagy csak nagyon gyenge impulzusokat kapunk, amitől nem válik az alkotás emlékezetessé. A filmművészet eme kórjára remek gyógyírt szolgáltat az idén debütált Kinek a háza? című film.

A történetben egy afrikai házaspár, Rial Majur (Wunmi Mosaku) és Bol Majur (Sope Dirisu) a véres polgárháború sújtotta Dél-Szudánból emigrál Angliába egy új élet reményében. A beilleszkedésük feltételei rendkívül szigorúak, ugyanis függetlenül attól, hogy kapnak az államtól egy rozoga házat, ahol letelepedhetnek,

nem hagyhatják el a települést, nem vállalhatnak munkát,

kapnak egy jelképes összeget élelemre. Ez a próbaidő a migránsok számára az országban, és a feltételek be nem tartása azonnali kiutasítást von maga után. Bizonyítaniuk kell, hogy készek beilleszkedni az európai társadalomba, és míg ezen fáradoznak, addig nyugtalanító események veszik kezdetüket a házban. Ott, ahol eddig azt hitték, csak ők élnek.

Az előzetes egy elég szokványos kísértetfilm látszatát kelti, azonban az a helyzet, hogy a Netflix saját gyártású filmje sokkal több annál, mint amit az ízelítőben megmutat magából. Az alkotók vették a jól ismert szellemház horrorfilmes receptjét, és addig-addig gyúrták ennek a tortának a tésztáját, amíg egy igazi konyhai remekmű lett. Ha megfigyeljük az alapszituációt, akkor a mára már igen klisésnek számító lerobbant kísértetház hozzávalóját olyan érdekes és egyedi ízesítőkkel tették emészthetőbbé, amiket nagyon ritkán látni manapság.

Kezdjük ott, hogy szereplőink nem azok a hasonló filmekből megszokott sablonos felépítésű és háttértörténetű karakterek, akik már a könyökünkön jönnek ki.

Végre nem elhagyatott kunyhóban víkendező szexéhes tinédzsereket, vagy kíváncsi taknyos kölyköket kapunk a pénzünkért, hanem valódi embereket, valódi problémákkal.

A rendezőnek, Remi Weekes-nek pályafutása során ez az első nagyszabású filmje és meg is érdemli a dicséretet, mert Felicity Evans-szel és Toby Venables-szel együtt (akiknek szintén ez az első nagyobb forgatókönyvük) sikerült felfrissíteni a műfaj ezen témáját. A forgatókönyvíró trió meglátta a potenciált a mai napig is aktuális migráció témakörében és összemosta a spirituális horrorok műfajával. Ennek eredményeképp kaptuk meg dél-szudáni házaspárunkat, akik az otthoni üldöztetés és a menekült lét viszontagságai után megpróbálnak igazi életet élni, ám a várt nyugalom nem jön el, az üldöztetés tovább folytatódik, csak épp más az üldöző.

Technikailag a film teljesen rendben van. A szemünk elé táruló összes jelenetnek súlya van a történet szempontjából. Nem mondanám, hogy minden esetben teljesen egyedi lenne ez az alkotás, hisz korábban már írtam, hogy

itt is megjelennek a jól ismert eszközök, csak éppen továbbgondolva, új és eddig nem látott köntösbe öltöztetve.

A távoli földrészről érkező, más, az európaitól teljesen idegen kultúrából érkező bevándorlók témaköre rendkívül jó lehetőséget ad arra, hogy vegyítse a nyugat-európai modern, „felvilágosult” társadalom felfogását egy többé-kevésbé tisztán hagyományokra épülő fejlődő ország leszármazottainak értékrendjeivel, amely később egy központi feszültségkeltő elemmé válik. A film tempója jól emészthető, időnként egy-egy jelenetben felgyorsul, kapunk egy kis adrenalinlöketet, azonban a másfél órás játékidő 60-70 százalékában inkább lassú, a karakterekre és a körülményekre fókuszáló dramaturgiát láthatunk.

Habár a Kinek a háza? inkább a körülményekre és a karakterek drámájára koncentrál jobban, azért horrornak sem utolsó, igaz ez kimerül abban, hogy jobbára a feszültebb pillanatokban inkább csak jumpscare-ekkel és nyugalmat megzavaró, felkavaró jelenetekkel találjuk szembe magunkat. Nyilván nem ez a legerősebb szegmense a filmnek, hanem a rendkívül jól időzített csavar a történetben, amely legalább annyira megdöbbentő hatást kelt, mint egy hulla a szekrényben. És ennél a pontnál szó szerint gratuláltam magamban a filmnek: azt merte velem elhitetni, hogy teljesen tisztában vagyok a teljes történettel, karaktereink háttérsztorijával és múltjukkal. Aztán teljesen váratlanul a képembe nyomta, hogy egyáltalán nem úgy történtek a dolgok, ahogyan én azt láttam. Ez a fordulat egyszer s mindenkorra megmagyarázza, hogy mi miért történik és megválaszolja a néző majdnem összes kérdését, amely addig felvetül. Számomra ezért volt felejthetetlen, egyedi és élvezetes ez a film, mert sikerült megdöbbentenie, amit a társai már igen ritkán érnek el nálam.

Mindent összevetve mindenképp érdemes a filmnek egy esélyt adni, mert ugyan nem pörgős, de emészthetőbb tempójú, témáját tekintve igen kivételes darab. A másfél órás játékidő bőven elegendő arra, hogy a film bemutassa, amit akar, így se nem hosszú, se nem túl rövid, ideális esti program, nemcsak a horror kedvelői számára.