Számomra mindig öröm, ha egy újabb fantasy vagy sci-fi alkotás kerül moziba vagy a tévé képernyőkre. Így volt ez elmúlt pár évben a Dűnével, a Sandmannel, a Sárkányok házával és tavaly a Dungeons & Dragons: Betyárbecsülettel is, hogy csak pár kedvencet említsek. A Disneynél viszont úgy döntöttek, hogy a jelenleg tizennégy éves film után sorozatot készítenek Rick Riordan regényéből, A villámtolvajból hogy ezzel is gazdagítsák a fantasztikus művek adaptációinak sorát. A kérdés az, hogy vajon hogy sikerült a sorozat, ami a félvérek és a görög mitológia világába nyújt betekintést.

Aki gyerekként rajongott a görög mitológiáért, az bizonyára tisztában pár dologgal. Mind ismerjük a tizenkét istent, a különféle szörnyeket, de pár történetre is emlékszünk. Többek között arra is emlékezhetünk, hogy bizony Zeuszék elég szabados életet éltek, mivel nem csak egymásba, hanem egyszerű halandókba is beleszerettek. Ezt gondolta tovább és helyezte modern környezetbe Riordan Percy Jackson és az olimposziak című regényfolyama. A történet szerint Percy nem éppen mindennapi gyerek, akinek nem csak diszlexiájával, hanem a kirúgással is szembe kell néznie, amiért társát „belelökte” egy szökőkútba. Ehhez jön az is, hogy különféle szokatlan lényeket lát, amik valamiért nem illenek az általa ismert világba.

Egy idő után kiderül hogy azok a görög mítoszok, amikről olvasott és anyja mesélt neki mind valósak. Ezt ő maga is megtapasztalja amikor barátjáról, Groverről kiderül hogy egy szatír, vagyis egy félig kecske, félig emberi lény, az egyik tanára pedig egy kentaur. De az igazi meglepetés akkor éri, amikor a félvérek táborába kerül, ahol hozzá hasonló fiatalokkal találkozik. Vagyis olyan gyerekekkel, akik egy isten és egy halandó ember szerelméből születtek. Később megtudja hogy valaki ellopta Zeusz mestervillámát, és ha nem szerzi vissza a nyári napfordulóig, akkor háború robban ki az istenek között. Viszont amíg a táborba sietett Groverrel édesanyját is elveszítette, aki könnyen lehet hogy mégsem halt meg. A próba tehát kap egy elég komoly mellékvágányt is, ami arra ösztönzi az ifjú Percyt, hogy kezdeti vonakodása ellenére belevágjon a csöppet sem könnyű feladatba.

A történet tehát már önmagában is érdekes. Mégis kiből nem hozza elő a lelkes kiskamaszt a pegazusok és minotauruszok világa, egy ilyen sztori hallatán. Viszont a mítoszok világa önmagában nem elég ahhoz, hogy nyolc epizódig a képernyők elé szegezze a nézőket. Ide főleg olyan szereplők kellenek, akikkel könnyű azonosulni, szerethetőek és nem utolsó sorban fiatal koruk ellenére elő is tudják hitelesen adni azt, hogy ennek a remek világnak a részei. A Disney pedig nem lőtt mellé. A Percyt, Grovert és Annabeth-t alakító színészek könnyen lehet hogy olyan teljesítményt hoznak, ami idővel (amennyiben ugye kap folytatást a sorozat) a Stranger Things fiataljai közé emeli őket. Bár szerintem az esetleges folytatás során könnyen föléjük is magasodnak. Kezdetben ugyan nehezen találják meg az összhangot, de az egyes kalandok során egy összetartó trió alakul belőlük. A legtöbb fejlődésen talán Percy megy keresztül, így az ő szemszögéből egy felnövéstörténetről is beszélhetünk.

Bár nehéz kiemelni egyetlen központi motívumot, de az isteni szülők hiánya az, ami dominál. Szomorú látni, hogy olyan gyerekeket látunk, akiknek bár elképesztő képességeik vannak, mégis egy szerető anya vagy éppenséggel apa nélkül kell felnőniük. Az hogy a másik szülő egy görög isten pedig csak még inkább sokat nyom a latba. A történet során Annabeth meg is említi, hogy nekik nem csak az erő és a hírnév számít, hanem jobbak ennél. Ez, az ősök számunkra nem elfogadható viselkedése, az elhanyagoltság miatti hiányérzet pedig csak még többet emel a sztorin. Ezek mellett még ott van a hármuk barátsága, ami mindennél erősebb és nem egyszer át is segíti őket egy-egy adott problémán. Ismerős ez valahonnan nem? A Harry Potter filemknél is pontosan hasonlót láthattunk és bizony nekem is nem egyszer jutott eszembe gyerekkorom kedvenc hőse. A történet egyes elemeiben is feltűnik Rowling klasszikusa, ami némi remény jelent, hogy talán a mai gyerekek Harryék mellett egy hasonló történetre is felfigyelhetnek.

Amiben egyedi a széria és szeretném kiemelni, az az hogy a streamingre érkező sorozatoknál nem, vagy csak nagyon láthatunk emlékeztetőt, hogy mi történt a korábbi részekben. Az pedig egyenesen szokatlan, hogy az opening az adott epizód végén jelenik meg, így egyfajta outróvá válva, de pontosan itt kapunk egy kis ízelítőt a következő részből. Ezek apróságok, de az összképhez elég sokat hozzátesznek. A szereplők, a történet mellett a látványt kell megemlítenem, ami egyszerűen bámulatos. A leghihetetlenebb dolgok is annyira valósághűek, hogy azt egy némelyik film könnyen megirigyelhetné, elég csak megemlíteni Hermész szárnyas cipőjét és Héphaisztosz székét. A pozitívumok sorát gyarapítja az is, hogy az epizódok a nagy küldetés kisebb, mellékküldetéseire koncentrálnak hogy így kapjuk meg a kirakós minden egyes darabját.

Ennyiből már szerintem mindenkinek érthető, hogy miért is szerettem a Percy Jackson első évadját. Korábban talán olvastam arról, hogy a bevezetőben említett regényfolyam minden egyes könyvét fel fogják dolgozni, szóval nagyon bízom benne hogy a Disney zöld lámpát ad folytatásoknak. Mert az ilyen minőségi sorozatra igenis szükség van. Kicsiknek, nagyoknak és hozzám hasonló örökifjú lelkületűeknek is bátran ajánlom a szériát, mert könnyen darálható, de akár szépen elosztva sem hagy maga után hiányérzetet. Én pedig azt hiszem, hogy a folytatásig egy nagyon kedves ismerősömhöz hasonlóan, idővel én is elmélyedek Riordan világában.