„Ne ölj”: az emberiség egyik legősibb szabálya. Nem véletlen hát, hogy az irodalomban, filmekben, képregényekben és más médiumokban is sok olyan hőssel lehet találkozni, akik elutasítják a gyilkolást. Jelen kritika tárgya, a Trigun főszereplője is hasonló elveket vall, csak az ő helyzetét még az is megnehezíti, hogy majdnem mindenki őrá vadászik, hogy bezsebelje a fejére kitűzött vérdíjat.
Körülbelül egy hónapja jelent meg a Warrior Nun előzetes, amire egyszerre felkaptam a fejemet. Maga az ötlet ugyan a klasszikusnak mondható pokoli teremtmények elleni küzdelemről szól, viszont ezúttal annyit csavartak a történeten, hogy apácák küldenek Lucifer lényei ellen. A sorozatra nem csak a történet miatt figyeltem fel, hanem azért is, mert a főszereplőt alakító Alba Baptista egy roppant szemrevaló színésznő. Az elején azt hittem, hogy egy könnyed nyári limonádé lesz a Netflix sorozata, ami Baptista miatt egy elég erős guilty pleasure színezetet is kap. Az igazat bevallva sajnos nem tévedtem sokat. A cikk nagyon enyhe spoilereket tartalmaz az első pár epizódból. Ha minden áron elakarod ezeket kerülni, akkor bátran hagyd ki a tovább utáni második bekezdést.
A nézők jó pár éve egyáltalán nem panaszkodhatnak amiatt, hogy a sorozatok sablonosak lennének. Mindenki meg tudja találni a maga kedvére való szériát és ennek tetejébe – nagy valószínűséggel – valami egyedit fog kapni. Ez pedig nagyrészt az adott showrunner-nek köszönhető. Az ő látásmódját, elképzeléseit látjuk részeken, évadokon keresztül és az ő döntéseinek vannak nemcsak a szereplők, hanem mi is, a fogyasztók alárendelve. Most két emberről lesz szó, akiknek a stílusuk senki mással nem keverhetők össze.
Csendes és láthatatlan szörnyetegek leselkednek Tom Hanks hajójára a II. világháború poklában. A limitált költségvetés mellett azonban más hibákat is tartogat A Greyhound csatahajó, melyek a történelmi-háborús dráma hitelességét is jócskán aláássák.
Napsütés, hőség, tengerpart, emberek tömegei. Ezek a jelzők nagyrészt mind elmondhatók a nyári hónapokról, amiket mostanában viszont nem tudunk felhőtlenül élvezni. Egy mára már sablonossá vált megfogalmazás szerint a film részben azért is jó médium, mert általa olyan helyekre is eljuthat a néző, ahova egyébként nem. Varázslat jellege van, amivel mindent el tud hitetni. Ez bármennyire is lejáratott megállapítás, mégis sok más, ilyen jellegű kijelentéshez hasonló módon van igazságtartalma. Nézzük is meg ezt részletesebben egy olyan rendezőn keresztül, aki bár egy téli hónapban, januárban látta meg a napvilágot, az életművére mégis inkább a meleg, napsütötte utca, a gyermekiség, de leginkább az életigenlés volt jellemző. Ő nem mást, mint Federico Fellini.
“I don’t like the idea of “understanding” a film. I don’t believe that rational understanding is an essential element in the reception of any work of art. Either a film has something to say to you or it hasn’t. If you are moved by it, you don’t need it explained to you. If not, no explanation can make you moved by it.”
Nem is olyan rég írtam nektek arról, hogy mennyit tud dobni egy játék polci megjelenésén egy ütős borítókép és egy toplistában válogattam össze, hogy szerintem melyek a legjobbak. De van egy másik elem, ami ugyanúgy nem konkrétan a játék maga, de mégis nagyon fontos az összkép és az élmény szempontjából. Nem más ez, mint a zene természetesen. A muzsika legalább olyan szerves része a videojátékoknak, mint a filmeknek, ha nem fontosabb. Gondoljunk csak bele mennyivel laposabb lenne egy keményebb harc, egy szívbemarkoló jelenet, vagy akár csak a bandukolás egy nyílt térképen némi zene nélkül. Vagy mennyivel unalmasabb lenne betölteni az adott játékot, ha a menüben nem várna minket valami fülbemászó dallam.
Rossz filmekből szerencsére nehéz kifogyni, ám a Szemetesláda keretei között ma kivételesen egy jó filmmel fogunk foglalkozni. Az American Movie: The Making of Northwestern egy személyen keresztül bemutatja mindazon filmkészítőket, akik életüket és lelküket ölik bele a projektjeikbe, ám végérvényben csak egy ugyanolyan gyenge filmet készítenek el, mint amiket az utóbbi cikkekben csak „nevetségesnek” vagy akaratán kívül szórakoztatónak neveztünk. Hogy belelássunk a „rossz” filmek szívébe, mindenképp érdemes megnézni ezt a dokumentumfilmet – ám járjuk körül, vajon miért is működik olyan jól ez az alkotás a szemléltetés eszközén is messze túl.
Mark és legjobb barátja, Mike
Klasszikus filmről mindig nagyon nehéz írni, mert jobbára semmi újat nem lehet hozzátenni a már leírtakhoz. Most mégis megpróbálom ezt az állítást cáfolni. Hetven kameraállásból álló zuhanyjelenet, skizofréniával küzdő főhős, komplexusok, kitömött madarak, vagyis Alfred Hitchcock klasszikusa, a Psycho. A cikk erősen spoileres!
Szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy valamennyien ismerjük azt a showt, ahol Európa országai egy fesztivál keretein belül bizonyíthatják zenei tehetségüket a legváltozatosabb műfajok felvonultatásával. Az Eurovíziós Dalfesztivál első, 1956-os megrendezése óta töretlen sikernek örvend kontinensünkön, és noha a színvonal az utóbbi 4-5 évben igen éles kritikákat kapott, azért valljuk be, minden évben érdeklődéssel figyeljük az aktuális verseny alakulását.
Sajnálatos módon a 2020-as rendezvény a COVID-19 miatt elmaradt, azonban a filmkészítők gondoskodtak arról, hogy az élményt legalább egy romantikus vígjáték keretein belül megkapja a közönség. A neves fesztivált eddig egy rendező sem dolgozta fel, azonban David Dobkin, valamint a stábja megtörte a jeget és egy két órás történetet sikerült a témából kihoznia. A kérdés az, hogy vajon sikerült-e olyan mértékben a projekt, hogy sokáig emlegethessük.
