A görög weird hullám felkent pátriárkája, Yorgos Lanthimos a kilencedik játékfilmjével, mint a Bibliából ismert tékozló fiú az atyjához, úgy tért vissza ő is a korai sikereit behúzó topikjához és több év kihagyás után ismét az emberi dominanciáról készített filmet, egy triptichon formájában.
Van olyan, amikor tényleg annyira beszürkülünk a hétköznapok rohanásától, hogy előkapjuk a régi képeinket, vagy esetleg elmajszolunk egy édességet, amit gyerekként imádtunk. Mi már ötödik alkalommal amellett tesszük le a voksunk, hogy megnézzük azokat a meséket, amiket bármennyiszer megtudtunk kicsiként nézni. Sőt! Könnyen lehet, hogy bár az évek rajtahagyták könyörtelenül a nyomukat az adott történeten, de felnőttként is örömmel merülünk el bennük. Ezúttal Tirut kértem meg, hogy meséljen öt régi kedvencéről. Ő pedig nem volt rest, és bő lére eresztette a mondandóját.
Matt Reeves nagy fába vágta a fejszéjét mikor két esztendővel korábban útjára indította az általa újra gondolt, még a korábbi Christopher Nolan változatánál is földhözragadtabb, nem mellesleg pedig jóval nyersebb ifjú denevérembert. A The Batman anyagi és kritikai fogadtatása után nem volt kérdés, hogy Reeves nagyon rátapintott valamire, ugyanis a stúdiónál tárt karokkal fogadták azt az ötletet, hogy az író / rendező egy teljes filmes univerzumot húzzon fel a film köré. Ötletekből nem volt hiány, hiszen az elmúlt években több potenciális, ám végül el nem készült spin-off sorozat a levesben végezte, ám ugye az ötlet nem vész el csak átalakul. Reeves legalábbis több interjújában is így jellemezte azt a folyamatot, ami végül a Colin Farrell Pingvinjére koncentráló klasszikus maffia történeteket megidéző sorozathoz vezetett.
Pár nap különbséggel három hónapja jelentkeztem utoljára, a kvázi felzárkóztató cikkemmel. Ezúttal viszont jóval egyértelműbb volt, hogy miért volt ilyen elképesztő mértékű a hír áradat. Az ok mögött a Netflix Geeked Week elnevezésű rendezvénye volt, amit idén szeptember 16-19 között rendeztek meg. Ez egy a Comic Con-hoz hasonló, mini rendezvénye a legismertebb szolgáltatónak, amikor istentelen mennyiségű infót kapunk tőlük. Nézzük is, hogy miket fogunk a jövő évben és az idei esztendő maradék három hónapja során nézni!
Régóta vita tárgya, hogy vajon melyik a jobb a könyv vagy pedig a film. Szerintem speciel ez mindig esetfüggő. Azonban újabban egyre inkább előtérbe került a sorozat és a videojáték is. Ezek a formátumok ugyanis lehetővé teszik egy jóval terjedelmesebb alkotás adaptálását is. Ráadásul a videojátékok esetében még ott van az interaktivitás is, amit így könyv formájában szinte lehetetlen visszaadni. Emiatt ha valamelyik videojátékból készül is könyv az általában valamilyen kiegészítőként szokott funkcionálni az adott videojátékhoz lásd például a Gears of War esetében is. Éppen ezért is számít különlegesnek az Alien: Isolation avagy magyar címén Izoláció, ami szinte egy az egyben a leirata a játék cselekményének.
Szeptember 12-én jelent meg idehaza a Gémklub gondozásában a Cascadia – Gördülő dombok és folyók című társasjátékok, amelyek az Év játéka díjas Cascadia vadvilága „válassz és írj” változatai. Ennek apropójából pedig elővettük 2021-ben megjelent, a Randy Flynn által tervezett és a Flatout Games által kiadott alapjátékot, hogy megnézzük miért is kapta meg egykoron az Év játéka díját.
Alonso Ruizpalacios mexikói filmrendező egy 1950-es években íródott színdarab adaptálásával csatlakozott a mostanában divatossá vált ’’főzős-filmek” adrenalinpörgéses táborába, hogy egy mikroverzumon keresztül meséljen a életünket körülölelő ábrándokról.
A 80-as és 90-es évek, illetve a 2000-es ével eleje a stratégiajátékok aranykora volt, minden stúdió a maga kimagasló minőségű szériájának egy újabb darabját hegesztette. Olyan korszakalkotó művek születtek meg ekkortájt, mint a Command & Conquerek, a Warcraft és a Starcraft vagy a modern RTS-ek egyik alapműve az Age of Empires első két része. Míg a Blizzard a Warcrafttal és a Starcrafttal a fantasy és a sci-fi világában kalandozott, addig a Microsoft az Age of Empires darabokkal a világtörténelem korszakiba (ókor és középkor) repítette el a játékosokat. 2002 azonban egy vízválasztó volt év volt a valós idejű stratégiák életében, ugyanis a Blizzard ekkor hozta el a Warcraft széria harmadik részét, ami alapjaiban reformálta meg a műfajt és helyezte azt új alapokra. A Microsoft szintén ekkor gondolta azt, hogy ideje egy kicsit felrázni az Age of sorozatukat, így ők is egy merészet gondoltak és egy spin-off rész kíséretében az addigi történelmi korszakokon nyugvó sorozatukat bevezették a mitológiák és istenek világába: az Age of Mythology képében.
David Chase a Maffiózók (The Sopranos) című sikersorozattal nem csupán egy kiváló gengszterszériát alkotott, hanem megágyazott a 2000-es évek sorozatreneszánszának. De hogyan született meg a mára kult-státusznak örvendő eposz a Soprano-családról? Erre ad választ az HBO kétrészes dokumentumfilmje, a Maffiózók atyja: David Chase.
Hollywood egyik régi fejősteheneként a Terminátor-franchise sem kerülheti el a végzetét. Magyarán, hogy a producerek időről időre elővegyék, és megpróbáljanak friss vért pumpálni a James Cameron 1984-es klasszikusával útjára indult szériába. Amely széria a második felvonás után minden egyes alkalommal megreformálta saját magát, más taktikával próbálta meg elérni az első két epizód által meghódított magasságokat, de minden egyes alkalommal kudarcot vallott. Olykor a sorozatnak a múlt véget nem érő szipolyozása, a konformizmusa, olykor a radikális újításai verik ki a biztosítékot a rajongóknál, és valahogy soha nem tudta elérni azt az arany középutat, ami a lehető legjobb értelemben vitte volna tovább a filmsorozat legjobban működő elemeit. És ott reformált volna, ahol hű maradt volna a sorozat eredeti szellemiségéhez, de egyúttal nem süpped bele az önismétlésbe. A Terminátor: A vég kapujában egy igencsak jól sikerült reinkarnációja a halálosztónak és egyszerre bővelkedik nosztalgikus elemekben, valamint bővíti a legendáriumot.
