A háború poklát kis költségvetésből és kevés szereplővel megjeleníteni talán még Ryan közlegény megmentésénél is nehezebb vállalkozás; a nézők legtöbbje ugyanis nagyszabású csatajeleneteket, Michael Bay-hez méltó robbanásokat, heroizmust és sok vért akar látni. A háborúnak azonban létezik egy másik arca is. Ez a személyes történetek, a viaskodások, az elme törékenységének világa, ahol az otthon melege fizikailag és képletesen is nagyon nagyon messze van.
Ismét itt van a karácsony, a szeretet ünnepe. Ilyenkor igyekszünk nem a tévé vagy a számítógép előtt ülve tölteni ezt a pár napot, és próbálunk minél több időt tölteni a családtagjainkkal. Azonban előfordulhat, hogy az ember egy kiadós ebéd után mozdulni sem tud a kajakómától, és már unja a rokonok társaságát, de azért mégis hűek akarunk maradni az ünnep szellemiségéhez. Ilyenkor vetődik fel az egyszeri filmrajongóban az ötlet, hogy valami karácsonyi filmet kéne nézni. Szerencsére elég nagy a választék, az olyan konvencionális daraboktól kezdve, mint Az élet csodaszép és a Reszkessetek, betörők, az olyan kevésbé szokványos mozgóképekig, mint az Erőszakik vagy a Durr, durr és csók. Az alábbi összeállítás keretein belül a Kritizátor szerkesztőségének tagjai bemutatják, hogy szerintük mi az ideális karácsonyi film.
Kábé szeptember végén röppent fel a hír, hogy az angol BBC One minisorozatot készít országuk történelmének egy jelentős eseményéből, méghozzá a lőpor-összeesküvés néven elhíresült akcióról. Persze azonnal felkaptam a fejem, mivel ehhez az eseményhez köthető a sokak által ismert Guy Fawkes, akiről a V, mint vérbosszú főszereplőjének, V-nek, valamint az Anonymus hackercsoportnak az álarca ugorhat be. Egy ideig jegeltem a megnézést, aztán a HBO behozta felirattal kis hazánkba, és egy percig sem haboztam, hogy befaljam a részeket, mivel a HBO GO-n már nézhető is a Kit Harington nevével fémjelzett sorozat.
A kultuszfilm alfája és omegája. Huszonhárom éve készült, azóta majd’ másfél generáció nőtt fel, amennyiben tizenhat évvel átlagolunk. Tarantino ezzel a pofátlan remekművel mutatja be gyermek- és fiatalkora szinte összes kulturális hivatkozási pontját. Ennek a filmnek okostelefonokra „komponált” ajánlója ma így festene.
Az Archie Comics 78 éve gyűri a tipikus amerikai tinédzserek sztoriját, így nem meglepő, hogy az évek alatt az ottani kultúra szerves része lett. Ennyi idő elteltével persze a szeplős tini kalandjai elég sokféle formátumot öltöttek már. Archibald Andrews eredetileg egy Andy Hardy nevű karakterről lett mintázva, akit Mickey Rooney alakított több filmen keresztül, 1937 és 1946 között. Archie karaktere annyira menő lett rövid idő alatt, hogy a sztorit az NBC rádiójátékra is adaptálta, ahol sajnos a fiú szülei többet szerepeltek, mint maga a karakter. A képregény eredeti történetei nem emelkedtek magas irodalmi magasságokba, egyszerű sztorik voltak, hétköznapi tinédzserekről, akik egyszerű problémákkal küzdenek meg, és mire a következő számhoz értek, ezek többnyire meg is oldódtak. Több, mint hetven év sztorija alatt voltak itt már űrlények, tini-nindzsa teknőcök, sőt még zombik is. 2015-ben egy totális reboot után egészen más irányba vitték az egész Riverdale csapatot, a történetek sokkal érettebbek lettek. De ne szaladjunk ennyire előre.
Az első (jogosan) körülrajongott, és a második kissé csalódást okozó szezon után adja magát a kérdés, hogy mit hozott a harmadik. Persze, ez a mondat így nem teljesen igaz. A második Mr. Robot évad közel sem volt szerintem annyira csalódás, sőt! Ugyanakkor a harmadik, mely kissé visszahozta azt, amit a rajongók hiányoltak a másodikból, módosította a sakktáblát, több szempontból is. De mi változott? Aki csak spoilermentes összegzést akar arról, hogy vállalja be az évadot, vagy sem, az ugorjon az utolsó bekezdésre!
Két évvel ezelőtt megnézhettük, hogy milyen jövőt szán a Disney a Star Wars franchise-nak. Az ébredő Erő jött, látott, és győzött, de nem nyerte el mindenkinek a tetszését maradéktalanul. Vajon a most bemutatásra kerülő nyolcadik epizód kiköszörüli a csorbát, és végre kapunk egy olyan filmet, ami méltó a régi trilógiához? (A kritika spoilerektől mentes.)
Enyedi Ildikó filmje, a Testről és lélekről (ld. korábbi írásunkat) 42 évnyi ínség után érte el újra, hogy magyar filmnek ítéljék Berlinben az Arany Medvét. Enyedi Ildikó elsőre nem kapott/kaphatott diplomát a filmművészetin. Hat éve ugyanitt ledoktorált. Néhány napja pedig Prima Primissima díjas lett, negyedik filmes alkotóként annak 2003-as alapítása óta. Az elismerés korábbi kinematográfus tulajdonosai: Koltai Lajos, Kósa Ferenc és Sándor Pál. Illusztris társaság. Enyedi Ildikó őszinte, szókimondó, nyíltszívű ember, amiért egész életében kapott már hideget-meleget, balról is, de főleg jobbról. Enyedi Ildikó 1999-ben nem kapott szemle fődíjat, holott abban az évben ő készítette a legértékesebb magyar filmet. Igen, leírtam. Fentiek ellenére a való életben Enyedi Ildikó egy apró termetű, törékeny, végtelenül szerény, kedves, szeretetre méltó ember. Enyedi Ildikónak néha kicsit sokat kell várnia, míg újra nagyjátékfilmet forgathat. De ő kivárja. Az idő pedig őt igazolja. Mik ezek, ha nem ellentmondások? Nézzünk hát mögéjük! Időrendben és objektíven.
Védd meg, ha bírod, mondd: megérte,
megérte, mondd, hogy így a jó,
megérte minden kaptató…
(Nemes Nagy Ágnes: Védd meg)
Nemcsak mi, férfiak érdemlünk meg hősöket. A lányoknak is kell fiatalkorban egy példakép, hogy legyen valaki, akihez hasonlíthatják magukat, azonosulhatnak vele, hogy később felnőhessenek hozzá. Japánban az animék és mangák közül tömérdek mennyiségű történet szól szuperképességgel rendelkező lányokról, de nem csak az említett célközösségnek. A Sailor Moon (amely a 90-es években sokunk hétvégi matinéjének repertoárjában benne volt) is hasonlóképp emelkedik ki kortársai közül.
Voltak már úgy, hogy miután láttak egy filmet, pár nap elteltével kb. semmire nem emlékeztek az egészből?Hasonló helyzetben vagyok most én is; bámulom a monitort, kortyolgatom a kávémat és próbálok felidézni legalább kettő fontosabb momentumot a filmből, ami kiindulópontként szolgálhatna ennek a cikknek a megírásához. Mindenesetre gondolom felesleges leírnom, hogy ez a szituáció általában nem a később klasszikus magaslatokba emelkedő filmek esetében szokott előfordulni.
