Videojáték adaptációk…Sokunknak egy igazán ismerős szitokszó, hiszen Hollywood bármennyire is próbálkozik a videojátékok filmes adaptációival, az esetek 90 százalékában a stúdiók rendre belebuknak a dologba. Márpedig az álomgyár a rengeteg videojátékok alapján készült mozi mellett, már jó néhány olyan filmet is letett már az asztalra, amelyek, noha nem képezik feltétlenül a filmművészet legmagasabb fokát, mégis nyugodt szívvel hivatkozhatunk rájuk olyan korrekt iparos munkákként, amik minden gamer és nem gamer ember számára egyaránt képesek kellemes, netalántán maradandó kikapcsolódást nyújtani. 
Lassan egy évtizede már annak, hogy a Tim Burton dirigálta Alice csodaországban megnyitotta az utat a további élőszereplős Disney mesék előtt. Így csak idő kérdése volt, hogy vajon az ezeregyéjszaka meséin alapuló Aladdin, – amely egyébként a 90-es évek egyik legjobb Disney meséje Az oroszlánkirály mellett – vajon mikor kapja meg a maga „remakejét.” Remakeről beszélni viszont kissé talán erős túlzásnak hangzik, hiszen ilyenkor nagyjából mindent szóról-szóra mondanak fel újra. Azonban a legtöbb élőszereplősített Disney rajzfilmben, ahogy itt is, inkább afféle adaptációról beszélhetünk, ami jó pár helyen bizony nem csak hogy kiegészíti, de felül is múlja a rajzolt eredetijét.
John Wick nevét a világában mindenki ismeri és hajdanán még féltek is Tőle. Hisz Ő volt az az ember, kinek gúnyneve a Rémkirály, profi a profik közt, kíméletlen vadász, aki a kitűzött célt bármi áron eléri. Lényegtelen, hogy mennyi emberéletbe kerül az akció. Természetesen sohasem hibázik. Most a saját élete a tét, a vadászból lett üldözött vadnak megoldást kell találnia, hogy a globális méreteket öltött hajtóvadászat elől megmeneküljön.
A nyolcadik évadot nézve nem gondoltam volna, hogy most ilyen nehéz lesz írnom a Trónok harcáról. Hiszen bár rengeteg hibája volt a lezárásnak, mégis egy közel tíz éves utazást kaptunk a HBO-tól. Együtt örültünk a zsarnokok, és sírtunk a kedvenc karaktereink halála miatt. Hiszen miről, ha nem erről híresek George R. R. Martin regényei, minthogy a lehető legváratlanabb módon vetett véget a szereplői életének. Nézzük hát, mi történt a nyolcadik szezonban! A továbbiakban spoileresen folytatom, csak ennek tudatában kattints!
Ruha teszi az embert, tartja a mondás és ez a Der Hauptmann című filmre abszolút igaz. Willi Herold története a tökéletes példa arra, mivé változhat az ember akkor, ha teljhatalmat kap a kezébe, mindenféle kontroll nélkül.
A 2018-as Bosszúállók: Végtelen háború egyértelműen az utóbbi évek egyik legnagyobb dobása volt a szuperhősös filmek téren, aminek a gyomorba vágó befejezése sokáig velünk maradt. Egy ilyen óriási méretű siker után csak annyi volt a kérdés, hogy a Russo-testvérek hogyan lesznek képesek még ezt is felülmúlni a folytatásban, ami a Marvel filmes univerzum eddigi korszakát hivatott lezárni? Spoilermentes kritikánkból kiderül.
A Csodapark lényegében egy mese a vidámságról – vidámság nélkül. Az animáció színes-szagos képi világa és az eleve 3D-re tervezett látványvilág sem tudott kárpótolni a humor hiányáért és a karakterek semmilyenségéért.
Egy év kihagyás után visszatért mindenki kedvenc sorozata. Rengeteg találgatás, még több teória és 67 rész után elkezdődött a Trónok harca utolsó évada. Sokunkat pedig valószínűleg két kérdés foglalkoztat. Ki fog győztesként kikerülni a Mások ellen vívott csatából? És egyáltalán hogyan sikerül a készítőknek egy ilyen, grandiózus történettel rendelkező sorozatot lezárniuk? Sokat gondolkoztam azon, hogy megpróbáljak-e spoilerek nélkül írni, de akkor valószínűleg egy teljesen üres írást kapnátok. Így a továbbra csak az kattintson, aki már látta a 8. évad 1. epizódját, ugyanis a cikk spoilereket tartalmaz.
Ahogy egyre több és több szuperhősös film készül, várható volt, hogy idővel megjelennek az olyan darabok, amik az érettebb, felnőtt közönséget célozzák meg. A Logan és a Deadpool már megtették az első lépéseket a megfelelő irányba. Az új Hellboy képében pedig most született egy elrettentő példa is.
Ezidáig ad hoc szerkezetben működött a Négy sorozatajánló egy ülésben aposztrófot viselő blokkunk. Az első felvonásban rögtön ínyencfalatokkal nyitottunk, pl. Az ifjú pápával, vagy épp a Birmingham bandájával. Második cikkünk némileg szorosan egybetartozó karaktereket felmutató szériákat tárgyalt, ahogy anno a címben is utaltunk rá (társadalmi szempontból) különcöket tettünk a célkeresztbe, nem voltunk restek akár tíz évnél is „öregebb” audiovizuális „kielégüléseket” ajánlani (emiatt persze kaptunk is hideget, meg mele… nem: inkább csak hideget, de valljuk be, annyiból mindenképp jogosan, hogy az elmúlt néhány év sorozattermése nem indokolja a „múltban vájkálást”). Harmadik nekiülésre negatív olvasórekordot sikerült produkálnia az eddig három cikket magába foglaló folyamnak, pedig olyan megbízható egzotikumokkal rukkoltunk elő, mint pl. az Altered Carbon, vagy épp a szintén netflixes, német Dark – e kettőt most is csak pofátlanul sulykolnám aktuális olvasónk számára sportszerű jóindulattal.
Ígéretünkhöz – és ezúton hozzátok is – hűen tematikusan folytatjuk. Negyedik cikkünk a nyomozás / a detektív attitűd jegyében készült. Túlzás nélkül állíthatom, hogy mind az irodalomban, mind a filmes gépezetben – tematikusan és dramaturgiai szegmenseket is figyelembe véve – a legnépszerűbb, legelemibb recept a krimihez nyúlni. Ennek pofonegyszerű oka van, krimijelleg nélkül szinte lehetetlen narratívát előállítani, vagy épp lehetetlen nézőként narratívában elgondolni valamit; a nyomozás, ha akarjuk, ha nem, ha akarják, ha nem, intimitást tud kialakítani a nézővel, perverz módon folyton fenntartja annak kíváncsiságát, avagy megszilárdítja a viszonyt a nézett dolog és a néző között, hiszen nem elhanyagolható fókuszpontokkal szolgál: nyomokkal. Persze, ennek is lehetnek különféle válfajai. Vannak krimik, amik csak részelemként működnek és nem is céljuk bevonni a nyomozásba a befogadót (ilyen pl. pont a fent is említett Altered Carbon noir-szegmense), akadnak ugyanakkor olyan filmek/sorozatok (esetünkben nyilván utóbbi a releváns), amelyeknél a krimiszál annyira nyomközpontú, hogy mentális szinten is zajlik, vagy épp a történet végéhez érve nem feloldja a felvázolt problémát, hanem fokozza, újabb dimenziókat nyit számukra, és a nyomozás hirtelen „kiszakad” a cselekményből, és a befogadó valóságának részévé válik, azaz a befogadó szimpla passzív nézőből aktív detektívvé avanzsál (ide specifikusan nem is egy sorozat, hanem egy filmes adaptáció, a Viharsziget jó szemléltetőpéldának). És ha már feljebb a túlzás-nélküliséggel indítottunk: műfajtól függetlenül minden sorozatépítés legfőbb tulajdonsága a krimi – nem feltétlenül műfajként, de mentális eljárásként okvetlenül.
Az imént néhol már-már ünnepélyesen taglalt krimiségnek áldozva/tisztelegve negyedik szövegünk négy olyan sorozatot kínál, amik esetén a krimi erőteljes és határozott műfaji koncepcióként is megjelenik, kidomborodik tematikusan is.
