Óz, a csodák csodájának történetéből minden bizonnyal sokan ismerik a kis Dorothy karakterét, aki Kansas-ből Óz birodalmába kerülve csodálatos kalandokban vehetett részt. A mese világa szívmelengetően aranyos, Dorothy nem véletlenül lett a filmtörténet egyik legközkedveltebb és legismertebb kislánya. Arra már kevesebbet szoktak gondolni a rajongók, hogy az őt játszó gyermeknek valahogy fel is kellett nőnie. Az egykori kislánynak pedig végig magán kellett viselnie a sztárgyár által ejtett korai sebeket.
No nem kell megijedni, nem jelentették be a half-life 3-at, de van azon kívül bőven még felfedeznivaló a Half-life világában. Csak pár hónapja hogy bejelentette a Valve az új VR-eszközük húzójátékat, ami nem mellesleg most tényleg Half-life játék (közel 10 év óta az első!), és úgylátszik meg is fog jelenni. Ám amíg erre várunk türelmesen (meg egy zsák pénzre hogy a Steam VR készülékét megvehessünk), érdemes odafigyelni a modolóközösségre, akik azóta sem adták fel a Half-life életben tartását.
Ennek egyik ragyogó példája a nemrég teljesen befejezett Half-life 1 felújítása, ami szintén lassan 10 éve már hogy készülőben van. Azonban megérte várni, a Crowbar Collective újra bebizonyította hogy jóval többek egy felértékelt modolócsoportnál.
Az eredeti címet (Sibyl) jócskán túlcifrázva érkezett a hazai mozikba Justine Triet legújabb filmje, amelyben egy pszichológus és páciense néhol „szerepcserés” és nem éppen zökkenőmentes kapcsolatát követhetjük végig.
Triet a Victoria (2016) után ismét az egyre foglalkoztatottabb francia nemzeti kincset, Virginie Efirát tette meg főszereplőnek, akit többek között olyan mozikban láthattunk, mint az Életem NAGY szerelme, a Felcsípve, a Szabadúszók és még sok, Magyarországot sajnos elkerülő produkcióban. Efira fő profilja a romantikus filmek humorral és drámával fűszerezve (ennek tökéletes arányait a franciák mesterien tudják kikeverni). Ezúttal azonban olyasvalaki bőrébe bújt, akinek hivatása, hogy segítsen mások életét helyrerakni, valójában azonban talán az összes páciense közül a saját élete van leginkább romokban.
Sam Mendes háborús tematikájú filmjét – az 1917-et – jócskán megelőzte a hírneve. A különféle beszámolómorzsák alapján mesterműre számíthattunk, és bár ez a titulus technikai aspektusok felől vizsgálva nem érdemtelen, épp utóbbi erőssége miatt válik egyoldalúvá a végeredmény. Szociográf jellege okán nem befogadóra, hanem nézőre van szüksége Mendes filmjének – még, ha a néző csalfán szereplőjévé is válik a látottaknak. A film sajátos realizmusa viszont kétségtelenül bravúr.
Taika Waititi neve a legtöbb filmrajongó szemében egyet jelent az egyedi hangvételű, színvonalas szórakoztatással. Ha pedig olyan rendhagyó témát talál, mint a képzeletbeli barátjának Hitlert választó kisfiú története, ráadásul Scarlett Johansson és Sam Rockwell is részt vesz a megvalósításban, abból könnyen születhet egy egészen elképesztő alkotás.
Graham Moore neve a 2014-es Kódjátszma című filmnél bukkan fel forgatókönyv íróként, ami jó pár díjat be is zsebelt. Persze Moore nem itt kezdte a karrierjét, hanem például a 10 dolog, amit utálok benned című sorozat írói gárdájában. Bárhogy is nézem, igen kevés az írói kreditje a forgatókönyvek terén. Az író a regények terén se egy termékeny író, az Éjszaka fényén kívül egy másik könyve jelent meg (itthon csupán csak a címben tárgyalt), a The Sherlockian. Na, de lehetünk-e előítéletesek egy két könyves szerzővel? Nem. Már csak azért sem, mert vajon hány olyan első könyvest láttunk, aki akkorát robbant, mint a bomba? Moore első könyve pedig már a megjelenésekor hatalmasat robbant a bestseller listákon, melyről a második sem akart lemaradni.
A mandalóri amennyire faéknek tűnik, épp olyan mértékben komplex helyzetű. Az a fajta sorozat, ami nem ígér sokat, így érthetetlennek is tűnhet, hogy ekkora hájphadjárat lengi körül. Valahol viszont érthető, hogy az az alkotás, amelyik nem hitegeti nézőjét kreált kérdések garmadájával az expozícióban, szükségszerűen szimpatikus lesz. A pilot után megnéztük, hogy hogyan teljesít az első Star Wars sorozat.
Szinte minden sci-finek ugyanaz az alaptörténete, emberiségmissziója, hangulatvilága. Claire Denis High Life-ra keresztelt sokkolóan szuggesztív filmes költészete, külön ékszerdobozt érdemel a műfajon belül. Nem, nem új utakat jelöl ki a műfaj számára, sokkal több annál: egyszeri és megismételhetetlen. Külön pozitívum, hogy az alkotáson érezhető szerzőiség nem öncélú; a francia rendezőnő közvetetten megfogalmazódó kérdéseit egészen poétikusan, ellentétpárok sorozata mentén kapjuk.
A Watchmen-t olvasva vagy nézve számtalan korábbi, képregényes sablonoktól mentes figurával találkozunk. Alan Moore és Damond Lindelof valós emberi karaktereket tudtak létrehozni, akikkel kapcsolatban feltétlen nélküli azonosulás nem biztos, hogy megtörténik, de a motivációik abszolút érthetők lesznek a cselekmény alakulása során. A cikkben a képregényből, ebből adódóan a filmből, valamint a sorozatból is fogunk csemegézni. Vigyázat, a cikk erős spoilereket tartalmaz! A lista erősen szubjektív
A filmkészítők, sőt az összes többi történetmesélő az idők kezdete óta szeret az ismeretlen helyekkel dolgozni. A felderítetlen föld alatti barlangokban lakozhatnak szörnyek, sőt teljes más civilizációk; az Északi-sarkon vagy a Holdon lehet titkos földönkívüli bázis, sőt egy régi ház pincéjében is lehet érdekes dolgokra bukkanni. Ezt a titokzatosságot használja ki az Árok is a helyszínválasztásával, de sajnos a tengerén kívül más mélység nincs a filmben.
