Nehéz beszélni a Kurszkról, mert megrázó. A hatása alól még nehezebb kivonni magunkat. Félek, hogy a film hamar el fog veszni az év eleji nagy mozizuhatagban, pedig kifejező erejét tekintve nagyon fontos alkotás lett. A történet részletes ismertetésébe nem igazán mennék bele. Egyrészt, mert nincs is mit ismertetni, összefüggéselméletek vannak, kész. Másrészt, a már megjelent kritikák bőven ellátták ezt a „feladatot”. A történet kontextusait sem célom alább tárgyalni. Egyrészt, mert ezt is már megtették a napvilágot látott kritikák, másrészt, úgy látom, szorosan magával a filmmel alig-alig foglalkozott eddig valaki, pedig a Kurszknak vannak erényei filmként is, igaz, kevés, és ezek is többnyire kísérleti erények maradnak.
Ha filmimádóként nem hallottál még Hans Zimmerről, azt úgysem hiszem el. A frankfurti komponáló zenéi nem csak filmkíséretként működnek, nem csak háttérzajként, amik egy-egy jelenet után elhalkulnak a képkockák között, hanem valósággal uralják a film teljes érzelmi terét. Épp ezért, és ez nem vicc(!), a rendezőknek mindig vigyázniuk kell Zimmerrel. Hiszen soundtrackjei önállóan is helyt állnak, ami esetenként óriási támadási felületet nyújthat azoknak a filmeknek, amelyekben művészete felszólal, a hatásvadászat vádja mindig fennállhat, már hogy a zene érzelmi feszültsége és azoknak szintén zenei feloldása erősebb, mint mondjuk a cselekményből, vagy a látványvilág hangulatából adódó feszültség.
6 elemes toplistánk lényege, hogy még egy-egy filmhez tartozó komplett soundtrackes listából is megkíséreljük, hogy rámutassunk a legkifejezőbbre, legjobban sikerültre. Botor kockázat ez, de megpróbáljuk jó ízléssel és persze az indoklás sem marad el. Zimmer művészetének erénye, hogy minimalizmusa ellenére – a helyenként drámai felütések és lecsillapodások mellett – folyamatosan, kimérten, türelmesen „felfelé” építkező dallamösszességet produkál zenéiben.
Valaminek a kezdetét meghatározni szinte lehetetlen, maximum kijelölni tudjuk egy dolog/folyamat első, közvetlenül tapasztalható lépéseit. Hogy a sorozat miért is szexi számunkra, annak feltárásáért kicsit vissza kell pillantanunk. A 19. században bevett stratégia volt, hogy folyóiratok folytatásos történeteket közöltek. A képlet nem volt túl bonyolult: egy izgalmas momentumnál megszakadt a sztori, és ha az olvasó kíváncsi volt, mi következik, meg kellett vennie a következő számot is. A sorozatok ugyanilyen befogadási szokásra/igényre építenek. A 2000-es évek elejétől a sorozatok már mindenféle témára érzékenyek, etikai, társadalmi és kulturális kommentárokat is egyre nagyobb számban tartalmaznak.
Jelen korunk fogyasztási hagyományaiban magától értetődő helye és szerepe van a sorozatnézésnek. Alább egy négytagú gyűjtemény következik, ami olyan sorozatokat tartalmaz, amik egyszerre bírnak esztétikai téttel és látnak el szórakoztatási funkciókat, miközben (az előbbi miatt) minőségnek sincsenek híján.
Közel hat év telt el a Disney legújabb animációs filmje, a Ralph lezúzza a netet és az első rész, a Rontó Ralph között, aminek a siker ellenére is csak 2015-ben jelentették be a folytatását. Ralph és Vanellope barátsága szerintem az egyik legkülönlegesebb az egész Disney univerzumban, hiszen amiben lehet abban mind különböznek, ellenben mindig számíthatnak egymásra – de ezért annyira szerethetőek ők együtt.
Mindössze néhány japán film van mögöttem, de azok nagyjából ugyanazt a hatást váltották ki belőlem: azt az érzést, hogy mennyire távol is van tőlünk ez a kultúra humorban, ízlésben, a különböző témák iránti szemléletükben, és nagyjából mindenben. Ezt gondoltam – eddig.
A középkori történetek mind telis-tele vannak csodákkal, érdekességekkel és megannyi misztikummal. Mesék és legendák születtek ezekben az időkben csodálatos lényekről, pusztító bestiákról, varázslókról és boszorkányokról, valamint jó ügyért harcoló lovagokról, vagy zsarnok királyokról. Fiatalkorunkat igen erősen meghatározták az ilyen és ehhez hasonló történetek, beleértve nemcsak a nyugati rajzfilmek nézőtáborát, hanem az animék rajongóit egyaránt. Bár a távolság hatalmas, mégis érdekes megnézni, hogy a távol-keleti Japán animációs műtermeit miként ihlette meg a középkori Európa világa.
Egy újabb év ért véget. Ezúttal hagyományainktól kicsit eltérően nem az óév utolsó, hanem az újév első napján hozzuk a már megszokott listánkat. Az év első negyede fantasztikus volt filmek terén, aztán a késő tavaszi és a nyári időszak valami egészen elképesztően semmilyen volt. Aztán szeptember közepétől egy olyan dömpinget kaptunk a nyakunkba, hogy ki se láttunk belőle. Mielőtt még belekezdenénk: ne felejtsétek el, hogy jelenleg is toborzunk. A célunk az, hogy új csapattagjaink által még több kritikát tudjunk nektek hozni a legkülönfélébb alkotásokról.
A legújabb posztapokaliptikus steam punk sci-fi a mozikban. Városok gurulnak és egymást zabálják fel, ez a többször is ismételt “városok közti darwinizmus”, az erős legyőzi a gyengét, a jó elnyomás alatt él, a teljes körű hatalom a cél.
Valljuk be őszintén, ha a világ leghíresebb franchiseaira gondolunk, akkor a Star Wars, a Gyűrűk ura vagy a Marvel-univerzum filmjeivel egyetemben eszünkbe jut a Transfomers sorozat– és ez azokra is igaz lehet, akik egyetlen Transformers filmet nem néztek még végig életükben. Ilyen vagyok én is – vagyis voltam egészen az Űrdongóig.
Talán nincs még egy olyan szuperhős, akinek annyi mozgóképes inkarnációját láttuk volna, mint Pókember. A Marvel hálószövője szerepelt már több élőszereplős és rajzfilmsorozatban, valamint ezidáig hét egészestés filmben (és akkor még az olyan igazán bizarr darabokról nem is beszéltünk, mint a japán Pókember). Ennek fényében joggal merülhet fel a kérdés: milyen újdonsággal tud szolgálni Phil Lord és Chris Miller, a Lego Movie alkotóinak új animációs filmje? Arra viszont már kevesen számítottak, hogy a Pókember: Irány a Pókverzum nem csak újat tud mutatni, hanem talán a legjobb Pókember-film, ami eddig készült.
