A sötétségben gyakran olyan dolgok bújnak meg, melyeket még a legrosszabb rémálmunkban sem láthattunk. Ezek az erők szüntelenül munkálkodnak azon, hogy az emberiséget kínokba taszítsák, örökös szenvedést hozva magukkal, ahonnan nincs kiút. London utcái most sötétségbe borulnak, a pokol szolgái elevenednek meg az éjszakában, ám még ezekben a végzetes időben is akadnak olyanok, akik a segítségünkre siethetnek.
Hogy az év legjobbjai között van a helye, az nem vitás. Számomra teljes mértékben az év legjobbja (2018) élvezeti potenciál és elegancia szempontjából. Azonban esetleges Oscar-győzelme művészi innovációs szemszögből kétségbeejtő, bőnyálas szembeköpése lenne a filmes szakmának – esztétikai szempontból nem ad hozzá sokat a meglévő ábrázolásokhoz; biztonsági játék, persze, abszolút élvezhető és példázatjellege helyes morál köré szerveződik.
Politikusokról filmet készíteni veszélyes dolog. Még élő politikusokról pedig még inkább. Adam McKay A nagy dobás rendezője viszont nem riad meg a feladattól és a világtörténelem talán egyik legbefolyásosabb alelnökéről készített filmet.
Kilenc év után végéhez ért a Cressida Cowell regényei alapján készült Így neveld a sárkányodat-trilógia. Az évek során Hablaty és Fogatlan kalandjai nem csak a gyerekeket, hanem az igényes, jól megírt mesékre fogékony felnőtteket is elvarázsolták. Lássuk hát, hogy a Dreamworks-nek sikerült-e megugrania a harmadik résszel szemben támasztott magas elvárásokat!
Ironikus, de mögöttes és témareflexív is, hogy cikksorozatunk sorozatokat szed össze négy fős csokrokba gyűjtve. (Az első rész itt.) Nézzük hát, miből élünk ezúttal; újabb négy szórakoztató sorozat, amiknek helyenként esztétikai tétjeik is vannak.
Az I. világháború legtöbbünk számára régi, fekete-fehér vagy szépia színű, ugráló mozgású némafilm felvételeken létezik. A gyűrűk ura rendezője, Peter Jackson viszont arra törekedett, hogy életet leheljen az öreg archív anyagokba, az eredmény pedig olyan lett, mintha csak tegnap történt volna minden. Ez a They Shall Not Grow Old.
A XVIII. század rizsparókás, intrikás világa mindig is hasznos muníciót adott a filmeseknek. De miként lovagolta ezt meg Yorgos Lanthimos, A homár és az Egy szent szarvas meggyilkolásának rendezője A kedvenc című új filmjében?
Bizonyára ismert fogalom az ún. telefonnyomkodós mozi. Ha valaki a rémkínos telefonnyomkodós kánonját akarja bővíteni a napokban, akkor ugorjon fel a Netflixre, és kezdje el nézni a Velvet Buzzsaw-t. Tökmindegy, hogy elvárásokkal teszed vagy elvárások nélkül, szerencsére a Netflix révén otthonról nézheted és kényszercselekvést is találsz, ha akarsz. Persze, ez szélsőséges és utólagos hasonlat. Mielőtt az a vád érne, hogy „persze, hogy semmi értékelhetőt nem találsz benne, ha nem is nézted”, tisztelettel állíthatom, végignéztem, sikerült, és erre büszke is vagyok, mert nem csak nézőként érdektelen ez, önmaga iránt is az, így pedig nehéz szatírát művelni. Bizarr, de hülyítős, alibi próbálkozás, ami még kísérletnek is rossz. Sok egyéb dolog hiánya mellett pl. atmoszférát sem sikerült teremteni.
Steven Spielberg Hollywood egyik kreatív bábája. Életművében komoly szerepe van az alternatív témák klisémentes tárgyalásának. Gondolhatunk a rendező ékszerdobozának olyan kincseire, mint például a Jurassic Park, az E. T. – A földönkívüli, vagy az A. I. – Mesterséges értelem. A művin keresztül rámutatni a természetességre nem áll távol Spielbergtől. Bár másképp, de az A. I. – Mesterséges értelem esetén is ez a stratégia működött. 2018-as Ready Player One néven futó alkotása (rögtön sóhajtsunk is fel, hogy a címet nem fordították le) szimultán felmutatja nézőjének a mesterségeset és a természetest, hogy hangsúlyozza, a két színtér nem különíthető el élesen, oda-vissza hatást gyakorolnak egymásra.
Az Örökösnő nem egy szofisztikáltan drámai/emberi film a magányról, az elidegenedésről vagy a szomorúságról, hanem az életgyűlölet, a nyomasztó életérzés és a nézők kínzásának nagymestere. Mindez egy semmitmondó másfél órába sűrítve.
