Talán nincs még egy olyan hányattatott sorsú fantasy franchise, mint a Netflix Witcher-sorozata. A 2019-ben indult szériát a kezdetektől fogva azért kritizálták, mert a showrunner és a forgatókönyvírók nem a kellő tisztelettel nyúltak Andrzej Sapkowski írásaihoz, és sokszor a saját szájuk íze szerint írták át őket. Állítólag a legnagyobb kritikus a főszereplőt, Ríviai Geraltot játszó Henry Cavill volt, aki a harmadik évad után vállára kötötte a kardjait, és otthagyta a sorozatot.
Az idei Oscar-gálára közeledve a legtöbb filmes diskurzust egy francia direktor spanyol nyelvű musical-je generálta: Jacques Audiard rendezésének világpremierje a Cannes-i Filmfesztiválon kapott helyet, aminek a zsűri díját is megnyerte, illetve a legjobb női alakításért járó díjat a film négy szereplője (Karla Sofía Gascón, Selena Gomez, Adriana Paz, Zoe Saldana) megosztva kapta meg. A díjeső a filmet azóta sem kímélte, az Európai Filmdíjátadón öt elismerést sepert be (közöttük a legjobb európai film díját), a tíz Golden Globe jelöléséből pedig hármat sikerült győzelemre váltania. Tizenhárom Oscar-jelölésével (olyan kategóriákban, mint a legjobb film, legjobb női főszereplő, legjobb adaptált forgatókönyv, legjobb rendező; a legjobb eredeti dalért kétszer is jelölték) messze az idei legtöbb jelöléssel büszkélkedhet, mi több, immár az Emilia Perez lett minden idők legtöbb jelölését begyűjtő nem angol nyelvű filmje. Ennek ellenére mégsem beszélünk diadalmenetről, mert a film számos irányból kapott erős kritikákat, és több botrány is hozzátapadt az elmúlt hónapokban, így erősen kétségessé vált az Oscaron való sikere.
Szakítva kicsit a korábbi hagyományokkal, ezúttal nem vasárnap, hanem szombaton jelentkezek a Gyerekkorunk kedvenc meséi cikksorozatommal. Egészen elképesztő az, hogy már ha jól számoltam a tizenegyedik embernél tartok, és még mindig akad olyan mese, aki senkinél sem szerepelt. Kolev Ádám pedig még erre is rálicitált, mert olyan mesékről írt, amik tényleg egyetlen tagunknál sem találhattok meg. Mindennek tetejében még én is kedvet kaptam pár kedvencéhez, amikről tőle hallottam először. Nincs más hátra, mint elutazni Kolev gyerekkorába, hátha olyan dolgokkal találkozunk, amik számunkra is ismerősek lehetnek.
Már több cikk kapcsán is foglalkoztunk azzal a kérdéssel, hogy mikor érdemes egy adott szériát befejezni. Hiszen akármennyire is jó egy adott sorozat és bármennyire is szeretjük egyszer el fog jönni az a pillanat, amikor érdemben már nem igazán lehet mit kezdeni az adott sorozattal. Hasonló a helyzet a Cobrai Kai című sorozattal is, ami ugyebár a Karate kölyök szériának egyfajta folytatása. Ugyan a Cobra Kai-nak meglehetősen hányattatott útja volt, hiszen először YouTube saját gyártású sorozatként indult, majd két évad után majdnem kaszálták, de ekkor ugye átvette a Netflix, viszont maguk jogok meg a Sony-nál vannak. Végül pedig most így a hatodik évaddal úgy döntöttek, hogy lezárják ezt a sorozatot. Habár idén nyáron jön majd egy újabb Karate kölyök film, ami elvileg már a Cobra Kai eseményei után fog játszódni.
Aki hosszabb ideje figyelemmel követi a két legrangosabb amerikai filmes díjátadót, a Golden Globe-ot és az Oscart, azt tudhatja, hogy melyik az a kategória, ahol szinte minden évben borítékolható az eredmény: az egészestés animációs filmeké. Talán az akadémiai tagok és újságírók elfogultságával lehet magyarázni (vagy azzal, hogy sokan arra sem veszik a fáradságot, hogy megnézzék az összes jelöltet, és az alapján szavaznak, hogy a gyerekeiknek melyik film tetszett a legjobban), de a Disney és a Pixar aktuális nagyágyúi gyakorlatilag helyzeti előnyből indulnak, míg más stúdióknak, különösen a külföldieknek esélyük sincs a győzelemre.
Amerika kapitány (vagy Steve Rogers?) az MCU húzóneve, Pókember után és Vasember mellett a Marvel legismertebb és legnépszerűbb képregénykaraktere. A filmes univerzumban művésznevén az első bosszúálló, a Bosszúállók szellemi vezetője, a szuperhősökből verbuválódott csapat lelkiismerete. Mint évtizedes popkulturális jelenség, és mint a Chris Evans által évtizedig megformált karakter is megkerülhetetlen. Hozzá fűződtek a filmes univerzum legerősebb és legfontosabb (hiszen falkavezérként önálló kalandjai is kihatással voltak az egész falkára) felvonásai.
Az A brutalista a közelgő 97. Oscar-díj egyik legnagyobb esélyesének számít a maga 10 jelölésével. Ezért, és természetesen a magyar vonatkozások miatt is érdemes picit elmerülnünk a film impozáns világában.
A Kritikus Töri korábbi adásaiban már bizonyítottuk, hogy a csapat minden tagja nagy lelkesedéssel viseltetik az ókori Róma irányába, tekintve, hogy az első három adásban rendre hoztunk valami Rómával kapcsolatos témát (melyeket amúgy itt, itt és itt vissza is nézhettek). Aztán kicsit más vizekre eveztünk, de úgy döntöttünk, ideje lenne egy csak Rómára fókuszáló adással előrukkolni, amiben csak a birodalom területén és/vagy történelmi környezetében játszódó filmeket veszünk górcső alá.
Már nem lehet könyves oldalakat, csoportokat úgy megnézni, hogy ne az Onyx Storm jönne velünk szembe. Szóval aki eddig nem hallott róla, már az is tudja, mi is ez a hype most. De mivel tudom, sokan még csak most ismerkednek vele, kezdjük az elején, a Negyedik szárnnyal. Ez a cikk most a kezdetek kezdetét veszi elő, és azoknak szól, akik még nem tudják eldönteni, ők is fel akarnak-e ülne erre a sárkányra.
Loboncos haj, napszemüveg, rossz szabású ruhák, egy gitár, szájharmónika és persze egy utánozhatatlan hang. Bob Dylan zsenije méltán került a zeneművészet Pantheonjába, ám meg lehet e fogni ezt a titokzatos figurát egy életrajzi filmen keresztül? James Mangold mozija, a Sehol se otthon (A Complete Unknown) erre tesz kísérletet, az eredmény pedig az utóbbi idők talán legjobbja a zenész-biopic darabok sorában.
