Egy nehéz nap után, amikor az embernek az összes agysejtje belesajdult a hétköznapi mókuskerék monotonitásába nem is vágyunk másra csak valamire, ami agytorna nélkül kapcsol ki minket. Erre számos olyan popcorn-mozi van már, amin túl sokat nem kell agyalnunk. A Pusztítás tipikusan az a film, ami könnyen felejthető, de egy estét el lehet vele tölteni.
Lassan szinte már hagyománnyá válik, hogy a Lucasfilm minden év május negyedikén, ami a hivatalos nemzetközi Star Wars nap kiad valamiféle animációs antológia sorozatot Tales of valami néven. Ezek a sorozatok viszonylag rövid, mindössze hat részből állnak és alapvetően két fő szálra lehet őket bontani, amelyek mind egy-egy adott karakter köré épülnek fel. A mostani, vagyis a 2025-ös Tales of sorozat pedig ezúttal az alvilágba kalauzolja el a közönséget, még hozzá Asajj Ventress és Cad Bane karakterén keresztül.
Valami nagyon félrement a Bosszúállók: Végjáték 2019-es bemutatója óta és ezzel Kevin Feige és a Marvel Studios döntéshozói is tökéletesen tisztában vannak. A Marvel Filmes Univerzum következő nagy sagaja a multiverse saga az elmúlt közel öt esztendő alatt inkább csak pislákolt, mintsem égő fáklyaként mutatta volna az utat a következő nagy dobásig. Arról nem is szólva, hogy a Disney+-ra készült féltucatnyi élőszereplős széria néhány üdítő kivételtől eltekintve, mostanra már inkább kötelező házi feladatnak, semmint a későbbi filmeket valóban többlet tartalommal megtölteni hivatott plusz fejezetnek érződik az egykor elkötelezett rajongók többsége számára.
Milyen lehetne úgy élni, hogy robotok vesznek minket körül? Mit csinálnánk a napjainkkal, ha a házimunkát, a munkát, és minden egyebet robotok csinálnának? És összességében ez nekünk jó lenne, vagy rossz? Ezekre jelenleg nincsenek válaszok, ahogy arra sem, hogy mikor jön el ez az idő. Amikor pedig eljön, mennyire lesz jó, hogy ezek a gépek képesek lesznek az önálló tanulásra. Mindenesetre nem kell mindig a szomorú véget látni benne, néha jó egy cuki, állatos történetet is kihozni belőle.
Elképesztő, hogy már lassan eltelik az egy év! Ugyanis pontosan ennyire kalibráltam a Gyerekkorunk kedvenc meséi cikksorozatomat, amit valójában már több éve el akartam kezdeni. Az elmúlt hónapok során tizenketten meséltünk arról, hogy miket szerettünk gyerekként nézni a tévében vagy akár a VHS-en. Mert azok a régi szép idők bár elmúltak, de emlékeinkben örökké élnek. És az akkor látott, átélt dolgok nagyon nagy részben hozzájárultak ahhoz hogy azok lettünk, akik jelenleg vagyunk. Így, egy hónappal a zárás előtt Gaax-ot kértem meg, hogy meséljen arról ő miket szeretett. Mivel az ő kedvenceivel már hetvenre bővül a listánkon található mesék száma, így nem véletlen hogy találkozunk olyanokkal, amikről már korábban olvashattunk.
Néhány éve felütötte a fejét az a trend, hogy elkezdték filmre adaptálni a különböző videojátékos címeket. Ez amennyire hálás, legalább annyira problémás dolog is egyben. Hálás, mert így készen vannak az alapok, vagyis a történet és a karakterek. Sőt, bizonyos videojátékok eleve filmszerűen vannak megcsinálva, szóval kvázi csak élőszereplőssé kell tenni őket. Problémás viszont azért, mert sok olyan az interaktivitást elősegítő játékmechanikai elem van, amelyeket nem igazán lehet filmre adaptálni és mivel ezek az elemek sokszor összefüggésben vannak a játék történetének az alakulásával, így sok esetben az is megsínyli ezt. Erre tökéletes példa a 2010-es Perzsia hercege, ami bár filmként nem annyira rossz. Viszont köszönő viszonyban sincs magával a játékkal. Hasonló a helyzet az Until Dawn-nal is, ami valamiért nem kapott valamilyen magyar címét. Azonban ez valamiben most mégis más.
Az előzetesek alapján nem igazán tudtam mire is számíthatok pontosan Ryan Coogler rendezésétől, azon túl, hogy a története némileg megmártózik a természetfelettiben. A végeredmény viszont talán még a legvadabb elképzeléseimet is felülmúlta, ami olyan volt, mintha a direktor egyszerre akart volna Tarantino és Peele munkássága előtt tisztelegni, miközben azért a saját stílusjegyeit sem küldte a kispadra, miközben valami olyasmiről szeretett volna mesélni nekünk, ami valamilyen módon mindannyiunkat képes összekötni. Bőrszíntől, vallástól, nemzetiségtől, az általunk beszélt anyanyelvtől függetlenül.
Volt egy időszak, amikor még a Marvel egyes karaktereinek jogai szanaszéjjel voltak, hogy a Netflix is készített egy afféle saját kis Marveles Univerzumot. Ennek a Netflixes Marvel Univerzumnak a főmozgatórúgója és egyben talán legsikeresebb része a Daredevil, avagy magyar nevén Fenegyerek sorozat volt. Ehhez kapcsolódott még aztán a Jessica Jones, a Luke Cage, a Vasököl, illetve az ő kvázi különálló kis csoportosulásuk, a Defenders. Valamint később még mellé csapták a Megtorló sorozatot is. Ugyan ezeknek az alkotásoknak a megítélése elég vegyes. Főleg a Defenders az, ami sokaknak nem tetszett. És a Vasököl, habár bevallom nekem a Jessica Jones se jött be annyira, hol ott állítólag azt a szakma és a közönség szerette.
De hát ugye ízlések és a többi. Viszont amikor 2018-19 környékén a Disney elkezdte visszaszedegetni a különböző Marvel jogokat, így természetesen ezek az alkotások is lekerültek a Netflix kínálatából és bizonyos jogi viták miatt sokáig nem is voltak elérhetőek sehol. Természetesen a közönség mindenképpen akart folytatást ezekből a sorozatokból, főleg a Daredevil-ből, ami végül most 2025-ben meg is történt Daredevil: Újjászületés címszó alatt.
Jómagam azon játékosok sorait erősítem, akik a kezdetektől fogva nyomon követték a The Last of Us meglehetősen kacskaringós pályafutását. Az eredetileg 2013-ban még a Playstation 3 egyik legutolsó exkluzív játékaként megjelent túlélő-horrorként is aposztrofálható Naughty Dog kaland rövid idő leforgása alatt a stúdió egyik talán legfontosabb IP-jévé nőtte ki magát és tetemes rajongó tábort gyűjtött maga köré. Az érzelmileg maga alá gyűrő befejezés után aztán a fandomnak közel hat esztendőt kellett várnia a második epizódra, amely a Covid járvány kellős közepén legalább annyi sebet hagyott az emberek lelkén, mint amennyit a Part II eseményei azok sokszor valóban húsvérnek érződő szereplőin.
