Film

(Rém)álom a 60-as évek Londonjában – Utolsó éjszaka a Sohóban kritika

Az Utolsó éjszaka a Sohóban egyszerre utazás egy divattervezőnek készülő lány elméjébe és a 60-as évek Londonjába. Edgar Wright rendezése a tőle megszokott minőséget képviseli, Thomasin McKenzie és Anya Taylor-Joy remekelnek a szerepeikben, Matt Smith pedig egy igazi, hamisítatlan gennyláda. Ha a történet is jól meg lett volna írva, Wright filmjében évek múlva akár a műfaj egyik klasszikusát is ünnepelhetnénk, de a műfaj kedvelői, illetve a retró hangulat, az izgalmas látványvilág és Taylor-Joy rajongói így is kiszolgálva érezhetik magukat.

Eloise (Thomasin McKenzie) egy naív, angol vidéki lány, aki nagymamájával él együtt, rajong a 60-as évek kultúrájáért, és nagy álma, hogy elismert divattervező legyen. Fel is veszik egy londoni divatiskolába, így a békés, barátságos és kisámítható vidéki légkörből költözik el a folyton pörgő világváros lélekörlő forgatagába. Bár nagymamája óva inti Londontól, Eloise álmokkal, tervekkel és olthatatlan lelkesedéssel veti bele magát új életébe. Azonban hamar rá kell döbbennie, hogy az nem lesz olyan felhőtlen, mint ahogy azt elképzelte. Szembesül a brit főváros veszélyekkel teli és vad éjszakai tobzódásával, valamint kollégiumi társai gúnyos lenézésével – szimplán, mert nem olyan, mint ők. A lelki megpróbáltatások következtében rövidesen távozásra kényszerül, és kivesz egy saját szobát egy idős hölgynél (az azóta sajnálatos módon elhalálozott Diana Rigg, aki manapság leginkább a Trónok harca Olennájalént ismert), ahol hamar felszínre tör paranormális képessége, ami által feltárulnak előtte a múlt rég eltemetett történései.

Merthogy Edgar Wright műve bevallottan egy pszichohorror. Az Utolsó éjszaka a Sohóban azok közé a filmek közé tartozik 2021-ben, amiket a leginkább vártam, és amelyekben a legnagyobb potenciál rejlett. Ez részben önmagában a műfaj iránti excesszív rajongásomnak tudom be; a kedvenc filmjeim közül jócskán van pszichológiai horror és misztikus thriller, amely kategóriák az esetek nagy százalékában lefedik egymást. Ha rátekintünk az utóbbi évek horrorpalettájára, azt leginkább a különböző jumpscarekre épített démonhorrorok uralják, ezért is hat üdítően egy ehhez hasonló film. Főleg, amikor egy olyan rendező kezében a kormány, aki híres páratlan stílusérzékéről, elég csak visszaemlékezni Wright előző filmjére, a Baby Driverre (a magyar címét nem vagyok hajlandó leírni).

Főszereplőnk álmában a 60-as évekbeli Londonban barangol, ami első látásra szívfájdítóan romantikusan fest retró cégereivel, amelyek neonszínben világítanak az éjszakában, autóival, a korabeli angol divat szerint öltözött emberekkel, lubickolni lehet a korszak atmoszférájában. Eloise itt ismerkedik meg Sandie-vel (Anya Taylor-Joy), akinek szemén keresztül látja a világot, és aki sóvár pillantásoktól kísérve, igazi dívaként tündököl a környezetében. A két lány sok hasonlóságot mutat, Sandie Eloise-hez hasonlóan szintén vidékiként, szintén tele ambícióval érkezik Londonba, hogy álmait megvalósítsa és profi énekesnő válljon belőle. Eloise kezdetben csodálattal figyeli Sandie-t, aki magabiztosságával és tehetségével gyorsan utat tör magának, és ugyanolyan csodálattal figyeli az általa eszményinek tartott 60-as évekbeli London pezsgő életét, ami sokkal inkább hasonlít arra, ahogy ő elképzelte. De ahogy az ilyen történetekben lenni szokott, az álom lassan rémálommá torzul, Sandie egyre inkább csapdába kerül, London pedig egy idő után már nem csalogató, hanem fenyegető.

Ha valakinek kedve támad megnézni az előzetest, mindenképpen csak a teaserre keressen rá, mert az anélkül, hogy a történet túl sok részletét felfedné, remek ízelítőt ad a film hangulat- és látványvilágából. Azok a bizonyos álomjelenetek, melyekben Eloise és Sandie karaktere összeolvad, a Wright-tól megszokott rendkívüli kreaitivitással és játékossággal vannak megkomponálva. Eloise Sandie-vel együtt mozog legtöbbször, valamikor csak a tükörben látva a saját arcát, mintegy Sandie szemszögéből figyelve és érezve az eseményeket, valamikor pedig külső szemlélőként van jelen. A fényekkel és sötétséggel, a színekkel való játék, különösen a vörös szín erőteljes használata (Eloise szobáját éjszaka betöltő utcai fény többek között) sokat hozzátesz az eseményeket körüllengő baljóssághoz, kisérteties hangulathoz, London véres, buja, érzéki ábrázolásához.

Hozzá kell tenni, hogy Eloise és Sandie szerepére nem is lehetett volna jobb színésznőket találni: a széles kör számára a Jojo nyusziban megismert Thomasin McKenzie ismét bizonyítja rátermettségét. A naív, visszafogott, de csupaszív lány szerepét mintha ráöntötték volna. Hasonló a helyzet az utánozhatatlan kisugárzású Anya Taylor-Joyjal, aki a kisujjából rázza ki a szőke, gyönyörű “femme fatale” szerepét, aki után megfordulnak a férfiak. Ráadásul az is kiderült róla, hogy még énekelni is remekül tud.

Hiába azonban a film megkapó vizualitása és színészei, sajnos Wright csak ideig-óráig tudja elfedni filmje forgatókönyv-beli hiányosságait. Bevallása szerint a műfaj olyan klasszikusai inspirálták a film elkészítése közben, mint a Ne nézz vissza!. Végső soron a filmben nem nagyon volt olyan momentum, amit ne láttunk már volna a műfajon belül korábban másik filmben, gondolok itt Shyamalan-filmjeire, a Fekete hattyúra, vagy akár a Coraline és a titkos ajtóra. Ezzel önmagában nem is lenne probléma, hisz számtalan olyan filmklasszikus van, amit minden elemében valami más film ihletett.

Az, hogy az Utolsó éjszaka a Sohóbanból nem lesz klasszikus, az a film második felében dől el. Onnantól kezdve, hogy Eloise számára végleg összemosódik valóság és illúzió, és megtörténik a film első nagy fordulata, a cselekmény nyomvonala végleg kikristályosodik – és ezáltal egy átlagos bűnügyi thrillerré degradálódik, kiszámítható fordulatokkal és jumpscarekkel. A pszichohorrort elengedve a filmek egy olyan ligájába kerül, ahol vannak nála sokkal jobbak.

Hazudnék azonban, ha azt mondanám, hogy nem élveztem végig a filmet: a “végső leszámolás” jelenetet a remek alakítások és a csúcsra járatott, világok összeolvadásból adódó látvány szemet gyönyörködtetővé teszik. És amellett sem mehetek el, hogy Wright jó érzékkel emel be némi progresszív társadalomkritikát a történetébe, úgy, hogy ne lógjon ki annak szövetéből. Ha évek múltán egyáltalán nem biztos, hogy a Sohóra emlékezni fogunk, a 2021-es év filmjei között és Wright életművében előkelő pozíciót foglalhat el.