Film

Waititi díszes, cukormázas T(h)ortája – Thor: Szerelem és mennydörgés kritika

Taika Waititi másodjára is megkapta a lehetőséget, hogy a Marvel rendezői székébe üljön és folytassa Asgard örökösének, Thornak a kalandjait. A Jojo Nyuszi és pár sorozatrész dirigálása után el is készült az új-zélandi rendező következő filmje, ami egyben az MCU negyedik fázisának egyik legvártabb megállójává nőtte ki magát, Gorr-ral, Mighty Thorral, visító kecskékkel és egyéb finomságokkal megfűszerezve (Spoilermentes cikk).

Thor (Chris Hemsworth) a Thanos-szal és a Végtelen kövekkel folytatott harcok után a szemét a kék égnek szegezte és népét Valkyrie-re (Tessa Thompson) bízva csatlakozott a Galaxis őrzőihez, hogy szerte az univerzumban kisebb kalandokba keveredve megvédje az ártatlanokat a gonoszoktól (ennél jobban nem tudom leegyszerűsíteni ezt a megállapítást, a filmben is konkrétan így hangzik el). Odin fiának azonban egy újabb, komolyabb ellenféllel kell szembenéznie, Gorr (Christian Bale) képében, aki az istenek gyilkosaként aposztrofálja saját magát. Ráadásul az egykori barátnője, Jane Foster (Natalie Portman) is megjelenik, nem mással, mint az egykori harci eszköze, a Mjölnir társaságában.

Kezdjük az elején, ez egy vegytiszta, hamisítatlan Taika Waititi produkció. Minden benne van amiért ezt az embert lehet szeretni/nem szeretni. Színes, már-már a giccs határát súroló látványvilág, sziporkázó, egymás szavába vágó párbeszédek, laza cselekményvezetés, infantilisbe átmenő humor, őszinte érzelmek. Ezeket a jellemzőket rendre megtaláljuk az összes filmjében, mégis a két Thor-mozit látva ki lehet jelenteni, hogy ezeknek a filmeknek a készítése során volt igazán elemében.

Ehhez persze kellett az MCU szerzőséghez való hozzáállásának változása, ami sok év és kemény munka eredményeként jöhetett létre. Az egyedibb látásmóddal bíró rendezők sokáig Don Quijote-hoz méltó szélmalomharcot vívtak a stúdióval a saját vízióik megvalósítása érdekében. Váltották egymást a Shane Black-ek (Vasember 3), Edgar Wrightok hagyták ott a tárgyalóasztalokat (A Hangya), Joss Whedon-ok (Bosszúállók 1-2) csapták be a stúdióajtókat. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan a Disney/Marvel sem dugta homokba a fejét (érezte, hogy kell a bizonyos mértékű változatosság) és miközben mindig megkövetelte a már kialakult szuperhősfilm-receptet, folyamatosan, az évek előrehaladtával és a megbízható rajongótömeg kialakulásával egyre több mindent engedett feláldozni a kreativitás oltárán. Volt, aki tudott élni a feladattal (James Gunn; A galaxis őrzői 1-2), és volt, aki csúfosan belebukott a kísérletezésbe (Chloé Zhao; Örökkévalók). Mostanra (a közel harminc filmet számláló franchise-szal a hátuk mögött) Kevin Feige-ék szabadabban (azért nem teljes mértékben) adnak lehetőséget a próbálkozásokra. Itt kanyarodunk vissza a Thor: Szerelem és mennydörgésre.

Paradox módon, ami az előnye, az a hátránya is ennek a  blockbuster-nek, mégpedig, hogy egy teljes mértékben Waititi-film. Ahogy fentebb is meg volt említve, a rendező minden stíluseszközét latba vetette, és ha távolról nézzük egy  (jó értelemben) arcba mászó, szórakoztató, hatalmas és a végső konklúziót tekintve kicsit naiv szívvel rendelkező mozit sikerült leszállítania. Az elrugaszkodott hangvételével és a nem szokványos dramaturgiai megoldásaival (pl. Thor új hadseregének megszervezése) ki tudta egészíteni, pontosabban fel tudta dobni a szuperhősfilmek sablonjait. Viszont, ha kicsit közelebb megyünk és hosszabb ideig szemléljük ezt az elénk tárt masszát, előjönnek a film szépséghibái, amelyek a komplett alkotói szabadságban, illetve a mindenféle franchise-skatulyától való megfosztottságban keresendők.

Tisztában vagyunk vele, hogy ez a film nem veszi komolyan magát. Egyrészt komolyan vehetetlen helyzeteket teremt, másrészt, ha kicsit belegondolunk, hogy milyen környezetben vagyunk (űrvikingek, repülő kecskék, árnyszörnyek) a cselekmény során, talán nem véletlen az elszállt megközelítés. Waititi egyszerűen felismerte a jelképes, szuperhősös játszótéren rejlő debilség lehetőségét és ki is használta azokat. Csak sajnos túl is tolta a játékot. A legnagyobb hiba ezzel a filmmel a humor. Nem az a probléma, hogy vicces a film, rengeteg jól időzített, kreatív, szóbeli és slapstick, a rendezőhöz méltó humor található a Thor 4-ben. A baj az, hogy ezek mellett egy csomó fárasztó poén is bekerült a filmbe, amik szabályosan megölik a komolyabbnak szánt pillanatokat.

Persze, nagyon vicces, hogy a szereplők folyamatosan reflektálnak a már ismert szuperhőssémákra, de jó pár esetben ezzel megölik a sablonokkal járó drámaiságot. A legtöbb jelenetben komoly potenciál volt a komorabb hangvételhez, ezeknek a jelentős része rendre fel lett áldozva a poén kedvéért. Már a Ragnarök esetén is voltak ezzel problémák, de ott valahogy megvolt az ihletett egyensúly a hülyéskedés és a drámaiság között úgy, hogy egyiknek se ment a kárára a másik jelenléte. Hela jelenetei hangsúlyosak voltak, Gorr felbukkanásai inkább kizökkentők. Thor valódi erejének eljövetele hatásos és teátrális volt egyszerre, itt a nagy csatára való felkészülés inkább erőltetett és gyermeteg. Waititi ezúttal átesett a ló túlsó oldalára, bár az is igaz, hogy ennél látványosabb esést kevesen tudhatnak magukénak.

Chris Hemsworth továbbra is lubickol a szerethető viking istenség szerepében, Tessa Thompsont a flegma, de egyenes valkűrként csak imádni lehet. A nagy visszatérő ezúttal a Mighty Thor szerepében tetszelgő Natalie Portman. Bár a színésznő kihozta a szerepéből a legtöbbet, Jane karaktere sokkal nagyobb fókuszt kaphatott volna a történet során. Azért így is jó volt látni a harcait az akciójelenetekben és mindenképpen dicsérendő a figura sorsának az alakulása. Christian Bale Gorrjában megvolt a potenciál, hogy egy (Marvel háza táján maradva) Thanos szintű gonosz legyen, ehhez viszont sokkal több játékidő kellett volna. A személyes tragédiából fakadó motivációja bőségesen elég volt kiindulópontnak, a pozitívumok viszont itt annyiban is maradnak. Gorr-nak egyszerűen nincs jelenléte a vásznon. A jeleneteinek semmi súlya, a hatalmával nem leszünk tisztában a cselekmény előrehaladtával, a személyével együtt járó veszélyre is csak legyinteni lehet (ha istengyilkosként hivatkozol magadra, kicsit legyenek már hatásosabb belépőid, vagy legalább harci tudásod). Érezhető, hogy árnyékban akarták tudni a karakter végső célját (hehe) a nagy fordulat miatt, de ebből kifolyólag félni egyáltalán nem lehetett tőle. Kár érte.

Ha ételhasonlattal kellene élnem, azt mondanám, hogy A Thor: Szerelem és mennydörgés egy profin elkészített, a maga módján szép, iszonyatosan cukros torta lett, amiből ha pár falatot eszel, tökéletesen elterít, ám, ha mérték nélkül fogyasztod, valószínűleg a mentő fog elvinni. Egy ízig-vérig Taika Waitit-film, egy ízig vérig popcorn mozi.