Tavaly a Supermannel rajtolt, most a leghíresebb szuperhős unokahúgával folytatódik a James Gunn bábáskodása alatt újra beröffentett DC-univerzum. Ami immáron DCU névre hallgat, elvégre a Magyar Szocialista Munkáspártot is valahogy újra kellett brandelni Magyar Szocialista Pártra a rendszerváltáskor. Az idei év tömve van tömegek által várt szuperprodukciókkal, amik között kevés reflektorfény vetült Kara Zor-El filmes debütálására (legalábbis az első olyan megnyilvánulásra, ami számít). Könnyen lehet, hogy hiába népszerűek Gunn eddigi szuperhősfilmjei, a moziközönségnek már nem lesz türelme még egy tízéves, vagy legalábbis sokáig tartó építkezést végignézni. Ez az eddigi bevételeken is tükröződik, melyek elmaradnak az előzetes várakozásoktól.

Márpedig a Supergirlt nézve erősen az volt a benyomásom, hogy egy előre megtervezett, tudatosan felépített konstrukció egyik következő építőkövét látom. Persze ez már egyáltalán nem újdonság – a 2010-es években mohón próbálta minden stúdió a saját franchise-ával lemásolni a Disney és a Marvel elsöprő pénzügyi sikerét. Ezek többsége csúfosan elhasalt, egy kisebb halmazuk viszont mérsékelt sikereket fel tudott mutatni. A Zack Snyder-vezette DCEU utóbbi kategóriába tartozott, de „showrunnerének” abszolút tehetségtelensége miatt az elejétől kezdve meg voltak számlálva napjai. Amellett, hogy szerethető karakterek megírásával nem terhelte magát, a franchise ritmusa sem engedte meg, hogy a nézők belerázódjanak – jó példa erre, hogy Superman és Batman összecsapása úgy történt meg a filmvásznon, hogy a DCEU Batmanje ott szerepelt először – nem ismertük, nem szoktuk meg, így nem volt meg az az érzelmi töltet, ami Amerika kapitány és Vasember esetében évek alatt lett finomhangolva. Olyan gyorsan szerettek volna a Marvelhez hasonló sikereket elkönyvelni, hogy épp annak egyik fundamentumát tagadták meg. A hübrisz pedig megbosszulta magát.

Gunn a Marvelből érkezve, annak egyik legnépszerűbb részében (A galaxis őrzői) vezető szerepet vállalva (teljesen ismeretlen hősöket köztudatba emelve) pontosan tudhatja, mi a siker receptje. Ezért az újraindult DC világa lépésenként halad előre, egyelőre tudatosan mellőzve a nagy csapatszintű összeborulásokat a húzónevei között. Emellett a személye garancia rá, hogy olyan figurákkal népesül be az univerzum, akiknek sorsa érdekli a nézőket és akikkel képesek is azonosulni. Snyder hőbörgő hústornyai erre kevésbé voltak alkalmasak. A színészválasztásra nem lehet panasz, a Sárkányok házából ismert Milly Alcock karizmatikus színésznő, és kisugárzásában tökéletesen hozza Supergirl ide megálmodott verzióját – a traumatizált, kötöttségek elől menekülő, ámde jószívű, isteni erővel ellátott alkeszt. Mivel Superman eredettörténete már Pókemberéhez és Batmanéhez hasonlóan vált elcsépeltté, az is remek döntésnek bizonyult, hogy Krypton bukásába ezúttal Kara elmesélésén és szemszögén keresztül tudunk belelátni. Vannak ilyen kis apróságok, amik azt vetítik előre, hogy átgondolt terv alapján építik az univerzum nagy egészét.

Eddig meg sem említettem a nevüket, de a filmet egyébként nem Gunn írta és nem is ő rendezte – előbbi a tapasztalatlannak mondható Ana Nogueira feladata volt, míg a rendezői székbe az ausztrál Craig Gillespie ülhetett, egy klasszikus, megbízható (álom)gyári munkás. Minden bizonnyal nem sok integritásuk lehetett a történet alakulásában – Gunn kreatív kontrollja erősen érezhető. A Supergirl elsődlegesen egy könnyed, kozmikus kalandfilm és egy fajsúlyosabb karakterdráma határán egyensúlyozik. Lényegében egy sorozatepizódnak is beillő mellékküldetés adja a film velejét (akár a még moziműsoron lévő Mandalóri és Grogu), amelyen keresztül közelebb kerülünk Kara hátteréhez és motivációihoz. Szülőbolygójának elvesztése után Kara Zor-El hosszú évek óta céltalanul járja a galaxist. Múltjának traumái és családja elvesztése miatt nehezen találja a helyét – amíg Krypton bukásakor Supermant a Földre küldték a szülei, addig Kara szüleivel egy kryptoni kolónián töltötte az első éveit. A kolónián kitört fertőzéshullám azonban Kara is kénytelen volt követni Kal-Elt a Földre. A Földön viszont nehezen találja a helyét, és tudatosan tolja el magától a mélyebb kapcsolatokat. Szabadidejében olyan bolygókat keres fel, ahol vörös nap süt, hogy akadálytalanul bekenhessen és részegen bűnözőket verhessen.

Supergirl (még?) távol áll attól az önfeláldozó, önzetlen hőstől, akivé unokatestvére, Superman vált. A gondtalan nihiljébe egy fiatal lány zavar bele: egy távoli bolygón találkozik Ruthye Marye Knollal, akinek apját egy kegyetlen zsoldos, Krem meggyilkolta. Ruthye bosszút esküszik, és Kara – kezdeti vonakodása ellenére – elkíséri a veszélyes küldetésre. Utazásuk során a galaxis legkülönfélébb vidékeit járják be: törvényen kívüli telepeket, idegen világokat és űrkikötőket, miközben fejvadászokkal, kalózokkal és más ellenségekkel kerülnek szembe. Maga az egész küldetés Kara személyiségfejlődését szolgálja: a közös útjuk során közte és Ruthye között fokozatosan bizalom és barátság alakul ki. Mind a ketten tanulnak a másiktól – míg Kara szembesül saját gyászával és dühével, Ruthye arra ébred rá, hogy a bosszú nem feltétlenül hoz megnyugvást számára. A történet nem a bűnös üldözéséről, vagy az antagonistájáról szól (ennyire felejthető ellenlábassal előrukkolni szinte művészet) hanem arról szól, mit jelent hősnek lenni, és hogyan lehet túllépni a veszteségeinken.

A film legnagyobb gyengesége egyértelműen a forgatókönyve. A karakterek érzelmi íve működik, maga a történet túlságosan kiszámítható, és ritkán tud valódi meglepetést okozni. A cselekmény középső szakasza több ponton leül, az epizodikus bolygólátogatások nem mindig viszik előre érdemben a történetet, így a film időnként elveszíti a lendületét. Krem pedig egy epizodikus antagonista – inkább funkcionális akadály Kara útján, mint valóban fenyegető vagy összetett ellenfél. A humor ugyan többnyire működik, ám néhány jelenetben éppen akkor oldja a feszültséget, amikor a dráma nagyobb hatást érhetne el.

A Supergirl nem váltja meg a képregényfilmeket, és valószínűleg nem is fog klasszikusként bevonulni a műfaj történetébe. Ugyanakkor pontosan tudja, milyen filmet szeretne lenni: egy személyesebb, karakterközpontú, űrwesternbe csomagolt fejlődéstörténet. Ebben pedig többnyire sikerrel jár. Milly Alcock kiváló Kara Zor-Elként. Bár a forgatókönyv nem mindig tud felnőni a karakterekhez, és a történet több ponton is biztonsági játékot játszik, a film így is meggyőző nyitánya a DC új korszakának. Ha a jövőbeli alkotások erre a karakterközpontú szemléletre építenek, a DCU előtt valóban ígéretes jövő állhat.