Film

A varázslat örökké él – Harry Potter 20. évforduló: Visszatérés Roxfortba kritika

Harry Potter, a Kis Túlélő történetét aligha kell bárkinek is bemutatni – a Varázsvilág (Wizarding World) már több, mint huszonnégy esztendeje ejti rabul gyerekek (és szülők) szíveit, mégha nem is azzal az intenzitással, mint történt az a könyvek, majd a filmek megjelenésekor. Bármilyen hihetetlen is, 2022-t írunk, és már abban a korban élünk, mikor már a kétezres évekre is fátyolos tekintettel, nosztalgiával tekintünk vissza. Akik a bölcsek köve premierjekor még tíz, a Halál ereklyéinél húsz évesek voltak, azok immáron dolgozó felnőttként, talán szülőként idén léptek a harmincas éveikbe. Ami a tévének a Jóbarátok volt, az a mozinak a Harry Potter-széria. A Warner és a HBO jóvoltából egy éven belül utóbbi díszletei közé is újra elbarangolhattunk – mi, rajongók képernyőn keresztül, míg egykori kedvenceink hús-vér valójukban.

Annak fényében, hogy felhasználónevemet is az egyik karakternek köszönhetem, talán nem meglepő a vallomásom, hogy Harry Potter, “a három jóbarát” gyerekkorom egyik legmeghatározóbb részét képezte. Sportot űztem a könyvek újraelolvasásából, a relikviák és a merchandise részét képező játékok gyűjtögetéséből, még a nagypapámat arra is sikerült rávennem, hogy teljesen egyedi varázspálcát faragjon nekem fából. Sőt, egy ízben még Harryt is eljátszottam egy általános iskolai rendezvényen. Élő lenyomata vagyok milliónyi társammal együtt egy kornak, melyben Harry és barátai a popkultúra, a mozi és a gyerekszobák polcainak immanens részét képezte.

Könyvekből, interjúkból Harry Potter legendáriumának mára minden részletét ismerhetjük, a Privet Drive 4. lépcső alatti gardróbjának legporosabb szegletébe is volt már, aki bevilágított. A Visszatérés a Roxfortba nem az eddig nem ismert kulisszatitkok miatt szívet melengető (egy igazi potterhead számára az új információ kifejezetten csekély), hanem a Jóbarátok különkiadásához hasonlóan szemérmetlen nosztalgia, ami hátán viszi az egész filmet. És az évnek melyik periódusa lehetne alkalmasabb az újraegyesülésre, mint a karácsonyi-szilveszteri ünnepi időszak, mikor rég nem látott családtagok köszöntik újra egymást, és a kandalló melegében idézik fel együtt a hajdan megélt közös élményeket és kalandokat, majd vetnek számot a múlttal.

A legtöbben tiszteletüket teszik a filmben: a gyerekszínészeken kívül az összes rendező, Ralph Fiennes, Jason Isaacs, Gary Oldman, Helena Bonham Carter és Robbie Coltrane is feltűnik a Roxfort kastély különböző pontjain. Öröm hallani, hogy számukra is milyen sokat jelentett Harry Potter világa, és szinte mindegyikükre igaz, hogy volt a környezetükben olyan gyerek, aki producereket megszégyenítő hatékonysággal győzte meg őket abban, hogy vegyenek részt benne. Sajnos vannak, akiket személy szerint még vártam volna, mivel szerepük fontossága miatt elengedhetetlen komponensei annak, hogy megértsük, mitől főzték ilyen ellenállhatatlanra a Potter-féle bájitalt. A Lupint megformáló David Thewlis, Imelda Staunton Umbridge-ja és Michael Gambon Dumbledore-ja ilyenek többek között.

Úgy, mint a Jóbarátok újraegyesülésekor, azzal itt is szembesülni kell sajnos, hogy másfél-két órás játékidő nem elegendő arra, hogy tíz hosszú év minden mozzanatát és szereplőjét átfogja. Ott vannak azok a színészek is, akik már nem érhették meg ezt az évfordulót, tőlük méltóképpen vesz búcsút a film – például Alan Rickmantől, akiről a szereplők ismét megerősítik, hogy Rowlingon kívül egyedüliként tudta a sorozat szívfacsaró, utolsó nagy fordulatát, amely leleplezi a karakterének valódi motivációit. (Apropó, Rowling. E cikk sorainak írása közben először jut eszembe az írónő neve, ami nem meglepő annak tükrében, hogy a saját maga által életre keltett történetről készült dokumentumfilmben csak archív felvételen szerepel, a neve meg említés szintjén sem hagyja el egyik színész száját.)

Sok nevetés és múltidézés által a Visszatérés Roxfortba remekül illusztrálja, hogy barátságok milyen szövevényes hálózata alakult ki az egykori szereplők, mint Tom Felton és Helena Bonham Carter, szintén Helena és Daniel Radcliffe, vagy Tom és Emma Watson között. A rengeteg megszólaló ellenére a fókusz természetesen a Griffendél klubhelyiségében ücsörgő három jóbaráton van, az ő közös pillanataik a legalkalmasabbak egy kis pityergésre. A rajongók felnőttek, és velük együtt a színészek is egytől-egyig betöltötték a harmincat. Utaik már tíz éve elváltak, de ahogy Rupert Grint megfogalmazta, újra ott ülni olyan érzés, mintha egyszerre semennyi és rengeteg idő telt volna el. Az együtt eltöltött idő annyira meghatározza őket, hogy életük végéig elkíséri őket. Ahogy minket is. Örökké.

A Harry Potter 20. évforduló: Visszatérés Roxfortba január elseje óta az HBO GO műsortárába is felkerült.