Sorozat

Az évszázad visszavágója? – Obi-Wan Kenobi kritika

A Disney+ június 14-től már elérhető kis hazánkban, ezért Ewan McGregor régóta várt visszatérése a messzi-messzi galaxisba az első olyan Star Wars produkció Mickey-éktől, amit hivatalos úton, mindenféle sumákolás nélkül megtekinthető. Nem mellesleg maga a streaming nagyon gazdag kínálattal rendelkezik – egyúttal egy felületen látva a cég összes eddigi Star Wars-produktumát, az Obi-Wan Kenobi nézése közben azon is volt idő gondolkodni, hogy milyen is a Disney eddigi mérlege a sorozataival, ami 2019-ben, A mandalóri első évadával kezdődött.

És az összkép nem túl pozitív. A Rossz Osztag szettingje érdekes, de főszereplői egy gyerekeknek szánt, szombat reggeli animációs matinéban sem számítanának komplex karaktereknek; a Boba Fett könyvéről sokat elmond, hogy a legérdekfeszítőbb epizódokban szinte nem is szerepelt, annyira hidegen hagyta az alkotókat, hogy mit is akarnak elmesélni; a Star Wars messiásának kikiáltott A mandalóri lassan építkezve halad előre, de nagy része közönségkedvenc cameók és easter eggek általi szemfényvesztés. Az egyetlen üdítő kivétel a Klónok háborúja régóta megérdemelt befekező évada volt, ami méltó és érzelmes lezárása volt a (véleményem szerint) mindidáig legjobb Star Wars-sorozatnak.

Az összes eddigi sorozat közül érthető módon a Kenobi előtt volt a legnagyobb hype. Egyrészt ez mutatja, hogy az egykoron nagy ellenszenvvel fogadott prequel-trilógia más megítélés alá esik a fandom körében (Hayden Christensent McGregorral egyetemben nagy ováció fogadta a Star Wars Celebration-ön), másrészt jóval nagyobb terhet helyezett a Disney vállára, hogy végre letegyen valami kiemelkedőt az asztalra, ami egyszerre merész, érzelmes és kielégíti a rajongók előzetes elvárásait. A felfokozott elvárások mellett azonban egy, a két trilógia között játszódó Kenobi-sorozat, megspékelve Vader jelenlétével hatalmas ziccer, ami olyan potenciált rejt magában, hogy szinte nehezebb elrontani, mint jól megírni, megrendezni, megvágni, stb.

Hozzátéve, hogy szűk mezsgyén kellett mozognia a sorozatnak, hiszen 1977 óta tudjuk, hogy ennek a két ikonikus karakternek hogyan végződik az utolsó találkozója. Sokáig fel sem merült annak elvi lehetősége, hogy Obi-Wan és Vader találkozott a mustafari összecsapás és a Halálcsillag pusztulása között, így voltak hangok, köztük én is, akik megkérdőjelezték a sorozat létjogosultságát. Utólag visszatekintve nem gondolom, hogy az Obi-Wan Kenobi megléte felesleges, mivel egy szűk mozgástere megvolt arra, hogy úgy adjon hozzá a Star Wars világához, hogy közben ne vegyen el belőle.

Az Obi-Wan Kenobinak az a nagy szerencséje, hogy A Sithek bosszúja és az Egy új remény drámájának köszönhetően annyira jó alapanyagból főzhet, hogy a nyilvánvalóan tehetségtelen alkotógárda azt nem tudta annyira elrontani, hogy egyértelműen negatív szájízzel álljunk fel a kanapéról.

A sorozat történéseiben, karakteríveiben, meglepőnek szánt fordulataiban, vendégszereplőiben nagyjából azt adja vissza, amit a rajongók elvártak tőle, és még a heti bontásban felkerülő epizódokban felmerülő bonyodalmak feloldását is tökéletesen jósolták meg. Az Obi-Wan Kenobiból hiányzik a fűszer, képtelen meglepetést okozni, csak kapkodva, ügyetlenül felmondja a kötelező házi feladatot. Ami például Boba Fett saját kalandja fölé emeli, az az, hogy komplex, jól bejáratott karakter történetét kellett tovább fűzni, és legalább az látszik, hogy az alkotóknak volt koncepciója arra vonatkozólag, hogy mit akarnak elmesélni a szűk hat részes minisorozatban.

Roppant mód bosszantó, hogy még a mindössze hat, recappel és stáblistával együtt több ízben negyven percet sem elérő játékidejű epizódokkal sem sikerült elkerülni az üresjáratokat, holott bőven meg lett volna a lehetőség, hogy érdemi tartalommal meg lehessen tölteni a formátumot. Mikor annak idején felröppent a hír, hogy mennyi is az annyi, én pozitívan álltam hozzá, gondolván Deborah Chow rendező megkímél a Rossz Osztagra, a Lázadókra vagy a Mandalórira jellemző haszontalan fillerektől. Ennek ellenére most sem menelülünk meg ettől, miközben a sorozat fókuszában lévő címszereplő lelki vivódásainak csak a felszínét kapirgálja a sorozat. Messzíről lerí az, ami a Boba Fett könyve kapcsán is érezhető volt, hogy Kenobi karakterének alapvetően egy egész estés mozifilmet szántak.

Egy feszes, két és fél órás mozifilm jobban is állt volna Obi-Wannak, legalábbis, hogyha a végeredményül kapott produktumot vesszük alapul. Abból kifolyólag is, hogy ennyire még sosem nézett ki olcsónak a Star Wars világa. Rengetegen szidták az előzménytrilógiát a túlzott CGI-használata miatt, ami jogosnak is mondható, de az tagadhatatlan, hogy egy pulzáló, mozgalmas, színpompás világot teremtett meg, olyan világokkal, mint a Coruscant, Kamino vagy Naboo. A Disney-nek ideje lenne már megérteni, hogy a Star Warsnak nem áll jól az olcsóság és a spórolás. Ha az univerzum egyik legnépszerűbb karakteréről szóló szériára nem tudnak előteremteni akkora büdzsét, hogy az kinézzen valahogy, akkor inkább maradjanak a filmeknél. Megjegyzem, ez az ingerszegénység általános problémája a Disney+ saját gyártású sorozatainak, de még sosem volt ennyire szembetűnő, mint most, egy olyan szereplőnél, aki korábban a geonosisi csatában harcolt, most pedig két sóderhalom között kell szembenéznie az ellennel.

Ez a szettinget negatívan érintő sóherság a kosztümökön és a maszkokon is tetten érhető, ami már a sorozat premierjét megelőzően is nagy felzúdulást okozott a rajongótábor közelében. A sorozatban kettő, korábban csak animációs formában látott szereplő is tiszteletét teszi, az Inkvizítorok Rendjének két prominens tagja, a Főinkvizítor és az Ötödik Fivér. Látva az élőszereplős megfelelőjüket, kétséges, hogy a maszkmesterek túlságosan törték volna magukat, hogy korábbi megfelelőjükhöz illő külsőt varázsoljanak nekik, és hogy megont csak visszautaljak a prequelekre, ez korábban nem jelentett problémát Star Warsos berkeken belül. A Főinkvizítor, akit nem mellesleg Rupert Friend remekül alakít, és szívesen viszontlátnék más sorozatokban, egész egyszerűen nem úgy fest, mint A Sithek bosszújában feltűnő pau’an faj egyik tagja, ami megtöri a kontinuitás illúzióját. Ugyancsak feltűnő, hogy az emberek mennyire felülprezentáltak a statiszták között, ami szintén arra utal, hogy nem volt arra mutató szándék, hogy a messzi-messzi galaxis izgalmas világába akart volna visszakalauzolni a sorozat.

Szeretném még egyszer leszögezni, hogy az Obi-Wan Kenobi nem olyan rossz széria, mint ahogy itt lefestem, egész egyszerűen nem olyan jó, mint ahogy egy minimálisan hozzáértő rendezői és írói munka mellett lehetett volna. A plot hemzseg a kihagyott ziccerektől, a szövegkönyv olykor komikusan rossz dialógusokkal traktál, az akciójelenetek pedig a kamera rángatása miatt követhetetlenek, és ennek, valamint a vetített vászonról leugró karaktereknek köszönhetően lesz fanfilmes érzülete a sorozatnak rosszabb pillanataiban. Ezzel együtt ott van nekünk a sok év után visszatérő főszereplő párosunk, McGregor és Hayden Christensen, akiknek köszönhetően mégis megvannak a katartikus, nagy pillanatok és a jólesó nosztalgia. Különösen a címszereplő fantasztikus játéka, ami magasabb ligába emeli a szériát, aki arcának minden rezdülésében ott van a múltbéli események okozta gyász és bűntudat. Christensen is a neki járó nem túl sok játékidőben megmutatja, hogy egyáltalán nem az a rossz színész, akinek annak idején elkönyvelték, és tud Darth Vaderként hátborzongató lenni. Az ő utolsó találkozásuk a Star Wars sava-borsa, katartikus, érzelmes és drámai, és kis ideig képes elfeledtetni minden korábbi sutaságot, ami elvezetett odáig – valamint végre valahára a cinematográfia is a helyén van. A korábban említett Rupert Friend mellett jár a kredit az Owen Larsként visszatérő Joel Edgertonnak, aki révén Luke nagybácsija is felvételt nyert a legrokonszenvesebb SW-szereplők táborába.

Ha már seregszemlét tartok, nem lehet elmenni a sorozat legnagyobb visszatetszést keltő komponense mellett, aki nem más, mint a Harmadik Nővér, Reva szerepe. Az őt játszó Moses Ingram (akit tőbbek között a Netflixes Vezércselből ismerhet a közönség) Ahmed Best és Kelly Marie Tran szomorú sorsát megidéző cyberbullyingban részesült a fandom toxikus részének jóvoltából, aminek csak egy része vonatkozott a színészi teljesítményére és szerepének vitatott státuszára a sorozatban. Azt szinte mondanom se kell, hogy mindenféle rasszizmus elfogadhatatlan, főleg azzal együtt, hogy a szerepéről tényleg lehetne érdemi vitákat és diksurzusokat lefolytatni. Reva karaktere és háttértörténete talán az egyetlen eredeti ötlete volt Chow-éknak, ami sajnos szintén megmaradt jó ötlet szintjén, ugyanis ő sem kapta meg ahhoz a terepet, hogy igazán kibontakozhasson.

Az Obi-Wan Kenobi fájó középszerűsége a jövőben még fordulópontként lehet számontartva a Star Wars és a Disney közös történetében, hiszen végképp kiölhet minden illúziót a rajongókból, hogyha még az egyik legnagyobb potenciállal rendelkező történetet sem sikerült a hozzá méltó módon kiaknázni az egeres óriásválllatnak. Ha teheted, írj egy bakancslistát a megtekintés előtt arról, hogy mire számítasz a sorozat nézése közben – garantáltan nem fog meglepetés érni.