Talán nincs még egy olyan hányattatott sorsú fantasy franchise, mint a Netflix Witcher-sorozata. A 2019-ben indult szériát a kezdetektől fogva azért kritizálták, mert a showrunner és a forgatókönyvírók nem a kellő tisztelettel nyúltak Andrzej Sapkowski írásaihoz, és sokszor a saját szájuk íze szerint írták át őket. Állítólag a legnagyobb kritikus a főszereplőt, Ríviai Geraltot játszó Henry Cavill volt, aki a harmadik évad után vállára kötötte a kardjait, és otthagyta a sorozatot.
Szakítva kicsit a korábbi hagyományokkal, ezúttal nem vasárnap, hanem szombaton jelentkezek a Gyerekkorunk kedvenc meséi cikksorozatommal. Egészen elképesztő az, hogy már ha jól számoltam a tizenegyedik embernél tartok, és még mindig akad olyan mese, aki senkinél sem szerepelt. Kolev Ádám pedig még erre is rálicitált, mert olyan mesékről írt, amik tényleg egyetlen tagunknál sem találhattok meg. Mindennek tetejében még én is kedvet kaptam pár kedvencéhez, amikről tőle hallottam először. Nincs más hátra, mint elutazni Kolev gyerekkorába, hátha olyan dolgokkal találkozunk, amik számunkra is ismerősek lehetnek.
Aki hosszabb ideje figyelemmel követi a két legrangosabb amerikai filmes díjátadót, a Golden Globe-ot és az Oscart, azt tudhatja, hogy melyik az a kategória, ahol szinte minden évben borítékolható az eredmény: az egészestés animációs filmeké. Talán az akadémiai tagok és újságírók elfogultságával lehet magyarázni (vagy azzal, hogy sokan arra sem veszik a fáradságot, hogy megnézzék az összes jelöltet, és az alapján szavaznak, hogy a gyerekeiknek melyik film tetszett a legjobban), de a Disney és a Pixar aktuális nagyágyúi gyakorlatilag helyzeti előnyből indulnak, míg más stúdióknak, különösen a külföldieknek esélyük sincs a győzelemre.
Amikor elindítottam ezt a cikksorozatot arra gondoltam, hogy havonta megnézem egy kedvenc mesémet, majd minden alkotásnak egy önálló cikket szentelek. Hamar rájöttem, hogy ez nem fog menni, mert időm és sokszor energiám sincs arra, hogy ennyi dolgot megnézzek. Így aztán bevontam a cikkbe a kollégáimat, akik szintén hozzám hasonlóan tettek. És mennyire jó ötlet volt ez! Így olyan emlékeimben mélyen élő klasszikusok is előkerültek, mint a Míra kedvencei között is fellelhető Simsala Grimm vagy a Micimackó. Míra viszont nem csak az élményeit idézi fel, hanem valamelyest igyekszik is megfejteni, hogy a listáján található történetek mitől működhetnek még most is.
Senki nincs könnyű helyzetben, amikor az élet útvesztőjében kell eligazodni, de ha az ember más, mint a többiek, és emiatt kirekesztik, az minden szempontból egy nehezített pályát jelent. Éppen ezért mindennél jobban meg kell becsülnünk azokat az embereket, akik minden valós vagy képzelt tökéletlenségünk ellenére elfogadnak és támogatnak minket. Az Oscar-díjas Adam Elliot, a Mary és Max rendezője tizenöt év után egy újabb egészestés gyurmafilmmel jelentkezett, ami könnyfacsaróan, de mégis humorosan mesél az élet nehézségeiről és szépségeiről.
Ki ne ismerné a sajtimádó feltalálót, Wallace-t, és hűséges négylábú társát, Gromitot? Nick Park és az Aardman stúdió gyurmafigurái a rengeteg elismerés és díj besöprése mellett rengeteg néző szívébe is belopták magukat az elmúlt harminc évben. De az animáció, különösen annak stop-motion ága rendkívül időigényes, ezért csak ritkán láthatjuk kedvenceinket: legutóbbi filmes kalandjukat, Az elvetemült veteménylényt pont húsz évvel ezelőtt mutatták be. Már csak ezért is örömteli hír, hogy még ha nem is a mozivásznon, de legalább a Netflixen visszatért Wallace és Gromit, ráadásul a sorozat ikonikus főgonosza is újra felbukkan.
A Love, Death & Robots kritikai és közönségsikere után borítékolható volt, hogy más streaming-szolgáltatók szeretnének maguknak valamilyen animációs antológiát. De míg a Netflix sorozata híres sci-fi és fantasy szerzők novelláit dolgozta fel, addig a Disney (nem túl meglepő módon) maradt a már jól bejáratott „fejőstehén” franchise-oknál: így született a Marveles What If…? és a Star Wars: Visions.
December végén már bőven csípős annyira az idő, hogy bekuckózzunk és a maradék karácsonyi sütemények társaságában megnézzünk pár sorozatot. Mivel ilyenkor az adott évre is visszatekintünk, bőven belevehetünk pár klasszikust is, amik akár jóval régebb óta az életünk részei. Így tett Attila is, aki a saját kedvencei közül választott ki párat. Mivel korábban egy huszonegy részes animés cikksorozatot is írt, így nem véletlen hogy ilyen alkotások is feltűnnek a listáján.
Peter Jackson és csapata egykoron lehetetlen küldetésre vállalkozott, amikor belevágtak A Gyűrűk Ura-trilógia élőszereplős adaptációjába, amelyet végül siker koronázott. Bár több helyen kompromisszumot kellett kötniük, és nem mindenhol lett tökéletes a végeredmény, A Gyűrűk Ura filmek mégis hatalmas népszerűségre tettek szert, és összesen tizenhét Oscar-díjat nyertek. Arról nem is beszélve, hogy letették a modern fantasy-adaptációk alapkövét, és a mai napig az egyik, ha nem a legjobb feldolgozásként tartják számon őket a filmtörténelemben. Bár a Hobbit-trilógia már nem lett ennyire kiemelkedő, sőt, több sebből is vérzett, végső soron mégis szerethető alkotásként tekinthetünk rá. Nem csoda tehát, hogy a Warner jelenlegi vezetősége is dollármilliárdokat lát Tolkien világában, és tíz évvel az utolsó Hobbit-film után újabb alkotással jelentkeztek. Ezúttal azonban nem élőszereplős kalandról van szó, hanem egy japán stúdió által készített animációs, anime-stílusú filmről.
Ha van valami, amiben a film- és sorozatrajongók többsége egyetérthet, akkor az az, hogy a videojáték az egyik legnehezebben mozgóképre átültethető médium. Különösen igaz ez a multiplayer játékokra, amiknek kimondott története sincsen, amire építeni lehetne egy forgatókönyvet. Így érthető, hogy amikor a Riot Games bejelentette, hogy a Netflixszel karöltve animációs sorozatot készítenek a rendkívül népszerű MOBA-juk, a League of Legends alapján, sokan kételkedtek a projekt sikerében.
