Wes Anderson A fantasztikus Róka úr után kilenc évvel ismét egy stop-motion animációs filmet készített. A Berlini Filmfesztiválon megtartott díszbemutató után sok helyen már arról cikkeztek, hogy ez a rendező eddigi legkiforrottabb munkája. Az Anderson védjegyévé vált egyedi stílus mellett ezúttal egy jó adag társadalomkritika is jelen van, hiszen a Kutyák szigete egy olyan disztópiát mutat be, ahol az emberek a legjobb barátaik, a kutyák ellen fordulnak.
Értekezésünk tárgya vitán felül az 1990-es évek egyik legjobb filmje, mely a bemutatása óta eltelt huszonkét évben előbb kultuszfilmmé, majd fokozatosan megkerülhetetlen drogos-alapvetéssé nemesedett. Danny Boyle remeke, a Trainspotting okostelefonokra „komponált” ajánlója ma így festene.
A háború az egyik legszörnyűbb dolog, amit az ember élete során átélhet. Számtalan film körbejárta már ezt a témát, a katonák és az egyszerű civilek szemszögéből egyaránt. De mi a helyzet a gyermekekkel, akik se harcolni, se védekezni nem tudnak, de még magukról gondoskodni is csak nagyon nehezen? A Studio Ghibli 30 évvel ezelőtt bemutatott filmje, a Szentjánosbogarak sírja egy testvérpár történetén keresztül mutatja be a második világháború borzalmait. Vajon ma is ugyanolyan átütő erejű alkotás a nemrég elhunyt Takahata Isao rendezése, melyet a bemutatása után az egyik legmegrázóbb háborús filmnek kiáltottak ki?
Hogyan működhet egy thriller-horror hibrid hang nélkül? – tettük fel magunkban a kérdést a film kezdete előtt. Mert, bár természetesen nem némafilmről van szó, a Hang nélkülből tényleg hiányzik valami, amit ebben a műfajban elengedhetetlennek hittünk, ám éppen ez a hiányosság adja hozzá a pluszt.
Az a fajta intenzív és sikeres brandépítés, illetve trendteremtés, amit a Marvel csinált az elmúlt 10 évben a 2008-as Vasember óta, példátlan volt eddig a filmtörténelemben. Próbálkozások voltak, a Star Trek a hatvanas évek közepétől fogva folyamatosan új produktumokat termelt ki, létrehozott egy univerzumot, de amellett, hogy az alkotások megítélése is kétes volt sok esetben (leginkább a filmeknek), nem tudtak új paradigmát megteremteni. A Marvel viszont, dominánsan jó alkotásaival és erős koherenciájával, egy korábbi szubkultúrát a pop szerves részévé tett. A Bosszúállók: Végtelen háború a Marvel Cinematic Universe (továbbiakban MCU) első ciklusát zárja le – és ezzel megalapoz még nagyon sokat.
A zeneipar sokkal több, mint aminek látjuk a médiában. Az előadók lényegében megkonstruált karakterek, amiket tehetséges zenészek játszanak el életük jelentős részében; imázsuk és produktumaik lesznek, a személyüket ahhoz alakítják. Ennek ellenére valódi jellemük sem veszik el, ugyanúgy működik a háttérben. Hiába létezett legendaként Nico, ott állt vele párhuzamosan Christa Päffgen – a Nico, 1988 pedig mindkettejük történetét bemutatja.
Az American Vandal készítői, Peter Maldonado és Sam Ecklund – két diák a Hanover középiskolából -, utánajárnak annak, hogy ki lehet az igazi felelőse a középiskola parkolójában történt vandál cselekedetnek, és annak, hogy egy diáktársuk valóban bűnös-e, vagy csak az ártatlanul megvádoltak népes táborát gyarapítja. A tett, amit a nyakába akarnak varrni, valóban megrázó. A parkolóban ugyanis 27 darab autóra festettek előre megfontolt szándékkal…péniszeket…
Esmail (Ardalan Esmaili), a fiatal iráni bevándorló szeme előtt egy cél lebeg: Dániában maradni. Ehhez – mint sorstársai nagyrészének – minél előbb vízumra van szüksége, melyet csak úgy tud megszerezni, ha feleséget talál magának. Lehetőleg dánt.
Társadalmi traumákhoz nyúlni, akár költőként, akár íróként, akár filmesként: nehéz. Különösen nehéz és felelősségteljes vállalkozás, ha nem a rég-, hanem a közelmúlt még be nem hegedt sebeibe markolunk témáért. Nehéz és felelősségteljes – de nemes feladat. Bogdán Árpád vállalja ezt a nemes feladatot: belemarkol a magyar-cigány együttélés lüktető sebébe – talán nagyobb lendülettel, mint kéne, aminek köszönhetően a felvállalt téma úgy foszlik szét ujjai közt, mint a kéz, mely homokba markol.
Azon országok filmjeit nézni, amik nemcsak kívül esnek saját kultúránkon, de filmgyártásuk sem meghatározó, mindig érdekes. Betekintést nyerünk szokatlan ötletekbe és perspektívákba, új gondolatokat ismerhetünk meg másféleképpen közölve. Ez a kulturális differenciálból adódó újdonságérzés viszont nem szabad, hogy befolyásolja a produktum értékítéletét. Attól még, hogy valami különleges, nem lesz jó. Sajnos ez igaz az iráni Lélegzetre is.
