Izgalmas és elgondolkodtató science-fiction nem csupán zsillió dolláros büdzséből születhet. Néha elég hozzá egy tehetséges és felkészült alkotógárda. Ebben az esetben ráadásul a rendező nem más, mint a Kritizátor egykori szerzője, Barkovics Alex.
Van valami haszna is a minőségében rohamosan zuhanó (vagy már padlón lévő) politikai meg mindenféle nyilvánosságunknak. Ha a napokban nem robban ki egy kisebbfajta csetepaté arról, hogy Kálomista Gáborék felrakták a YouTube-ra a Kojot c. gyöngyszemet, jó eséllyel nem találkoztam volna a filmmel. Merthogy – csak hogy kellően konspiratív legyek – az alkotást a tavalyi premier óta igencsak megpróbálták ellehetetleníteni: az alkotás szinte semmilyen marketinget nem kapott, a mozikban pedig igyekeztek hamar levenni a műsorról, hogy a mostani feltöltéssel – gazdaságilag legalábbis mindenképp – beadják neki a kegyelemdöfést.
De miért kellett ennyire kicsinálni egy egyébként kiváló magyar filmet? Tényleg olyan sok benne az aktuálpolitikai áthallás? Ezt mindenkinek az egyéni lelkiismeretére bízom, én csak igyekszem – nyilván nem elfogulatlanul -bemutatni az élményeim a filmmel kapcsolatban, valamint hozzácsapni néhány átvittebb reflexiót is.
Sajnos a Tűnj el! valamiért kimaradt a múlt évemből, így mivel 4 Oscarra is jelölték, gondoltam itt az idő, hogy végre megnézzem. Arra emlékszem, hogy múlt tavasszal kb. az Széttörvével egy szinten emlegették. Nagyjából sejtettem, hogy miről szól a film, de túl sok információ nem volt a birtokomban, így még inkább érdeklődve indítottam el Jordan Peele első alkotását.
Martin McDonagh eddigi legjobb filmjét élvezhetik a szerencsések, akiknek lehetőségük adódik megtekinteni a Három óriásplakát Ebbing határábant. Egy pofonegyszerű, de egyszerűségében is zseniális történetet kapunk, fantasztikusan megírt karakterekkel, érthető, emberi motivációkkal; ráadásul olyan remek alakítások interpretációjában, mint az Oscar-díjas Francis McDormandé és a Zombielandből ismerős Woody Harrelsoné.
Értekezésünk tárgya a legsűrűbb, a filmművészet számára a legtöbb újítást hozó érában, az 1950-es évektől az 1970-es évek végéig terjedő modernizmus korszakában, 1963-ban került bemutatásra, tehát 55 éve. Ha Federico Fellini Nyolc és 1/2 című filmjének megtekintéséhez kéne okostelefonokra „komponált” ajánlót, kedvcsinálót írnunk, az szerzőnk olvasatában így festene.
A filmet befejezve kettős érzések kavarogtak bennem, úgy gondoltam, volt, ami kifejezetten jól működött, azonban volt, ami kevésbé muzsikált jól a vásznon látott alkotásban. A kritikát ez a kettősség fogja meghatározni, így elsőként beszámolok a pozitívumokról, ezt követően pedig a negatívumokról. Ugyanakkor itt ragadnám meg a lehetőséget arra, hogy mindenkinek felhívjam a figyelmét, hogy A hentes, a k*rva és a félszemű-t csak és kizárólag 18 éven felüli nézőknek javasolnám, a film bővelkedik az erőszakos, brutális (gore), és erotikus jelenetekben. Csak erős idegzetűeknek! Tovább azonban nem is szaporítanám a szót, lássuk mi működött jól Szász János legújabb rendezésében.
Számos mozifilm mellett sok sorozat és rajzfilm szól arról, hogyan fog alakulni az emberiség jövője, ezeket a sci-fi rajongók már kívülről fújják. Animék terén rengeteg olyan művet találhatunk a 2000-es évek elejéről, amelyek merőben egyedi módon filozofálnak a jövőnkről, ilyen például az Appleseed (2004), a Blue Gender (1999) vagy a Ghost in the Shell: Stand Alone Complex (2002). A technikai fejlődést maradéktalanul bemutatják ezek a művek, de a társadalom expozíciója már háttérbe szorul. Többek között ezt a rést hivatott befoltozni a Csajkommandó címet viselő sorozat is.
Idén is el leszünk látva videojátékokkal, ez nem vitás, azonban a 2017-es év is kirakta a pultra a tripla A-s címeket, mint például a Legend of Zelda: Breath of the Wild, az Assassin’s Creed: Origins, vagy a Resident Evil VII. Mindegyik remekelt a történetmesélésben, és mi játékosok élünk-halunk azért, hogy végigjátszhassunk egy-egy jó storyt, megtornáztathatjuk agyunkat különféle feladatok megoldásában. A Supermassive Games 2015-ben terítékre hozta az Until Dawn címet viselő, horror-kliséken alapuló interaktív történetvezetős játékát PS4-re, melynek sikerén felbuzdulva 2017-ben bemutatták a Hidden Agenda krimi-thriller műfajú művüket.
Paul Thomas Anderson korunk egyik legérdekesebb rendezője. 1996-os első nagyjátékfilmje óta pornószínészt varázsolt a mélyen hívő Mark Wahlbergből, elkészítette Adam Sandler legjobb filmjét (ami nem csak a tarsoly-Chaplin munkásságához mérten jó, hanem valóban értékelhető alkotás), olajmágnássá alakította Daniel Day-Lewist, akivel most 11 év után újra együtt dolgozott. A kooperáció eredménye egy olyan eminens film, ami amellett, hogy 6(!) Oscarra is jelölték, méltó visszavonulást biztosít Day-Lewisnak. Ez a Fantomszál.
Nagy formátumú történelmi hősökről filmet készíteni mindig nehéz feladat, hisz az ilyen típusú alkotások szinte mind egy kimagasló színészi alakításra építenek…és többnyire ebben ki is merül minden pozitívumuk. Gary Oldman, aki főleg mellékszerepekben bizonyította kimagasló tehetségét, most a legnagyobb brit államférfi bőrébe bújva verekszik a jól megérdemelt Oscarért.
