Megannyi kérdés felmerült bennem, amikor először láttam a Solo előzetesét. Kiknek készült? Miről fog szólni? Érdekli-e a hardcore fanokat? Érdekel-e bárkit is? Egyáltalán lehet-e Han Solo, Harrison Ford nélkül? Ahhoz képest, hogy rajongó vagyok, ez lett volna az első Star Wars film, aminek a megnézésével napokat csúsztam volna, ehhez képest előbb sikerült. Órákat morfondírozva rajta úgy érzem, meg lettem vezetve az előzetesekkel, úgyhogy nézzük, miről szól a film, heavy spoilermentesen.
Mi történik a szuperhősök (és antiszuperhősök) világában, ha újak furakszanak be a régiek világába? És ha ezek az új szuperhősök nem éppen olyanok, amilyeneknek a klasszikus szuperhősöket megszokhattuk? Ha a szupererejük valamiféle teljesen hétköznapi problémával, vagy egy társadalom által elítélt vonással társul? Vegyünk például egy tizenéves gyereket, aki a kezéből tüzet tud lőni, ezzel mérhetetlen pusztítást okozva – de mellé túlsúlyos és cukorbeteg? Vagy egy szuperhősnőt, aki szupererős – de mellé leszbikus?
Egy szicíliai városkában járunk valahol napjainkban. A 12 éves Luna épp először találkozik a szerelemmel, jóképű osztálytársa, Giuseppe képében. Bár érzelmei viszonzásra találnak, a két kiskamasz nem sokáig örülhet egymásnak – egyik délután egy titokzatos fehér terepjáró tűnik fel a fiú házánál; a fiatal Giuseppe iskolapadja másnapra feltűnően üres marad. Lunának már az első pillanattól kezdve gyanússá válik a helyzet: nem hiszi el ugyanis, hogy az előző nap még makkegészséges Giuseppe hirtelen lebetegedne; érzete pedig csak fokozódik, mikor a fiúnak két hét után sem lelni semmi nyomát. Nyomozni kezd szerelme iránt – azonban keresésének végén a fiú helyett csak az őrület és a szenvedés várja.
Wes Anderson A fantasztikus Róka úr után kilenc évvel ismét egy stop-motion animációs filmet készített. A Berlini Filmfesztiválon megtartott díszbemutató után sok helyen már arról cikkeztek, hogy ez a rendező eddigi legkiforrottabb munkája. Az Anderson védjegyévé vált egyedi stílus mellett ezúttal egy jó adag társadalomkritika is jelen van, hiszen a Kutyák szigete egy olyan disztópiát mutat be, ahol az emberek a legjobb barátaik, a kutyák ellen fordulnak.
Értekezésünk tárgya vitán felül az 1990-es évek egyik legjobb filmje, mely a bemutatása óta eltelt huszonkét évben előbb kultuszfilmmé, majd fokozatosan megkerülhetetlen drogos-alapvetéssé nemesedett. Danny Boyle remeke, a Trainspotting okostelefonokra „komponált” ajánlója ma így festene.
A háború az egyik legszörnyűbb dolog, amit az ember élete során átélhet. Számtalan film körbejárta már ezt a témát, a katonák és az egyszerű civilek szemszögéből egyaránt. De mi a helyzet a gyermekekkel, akik se harcolni, se védekezni nem tudnak, de még magukról gondoskodni is csak nagyon nehezen? A Studio Ghibli 30 évvel ezelőtt bemutatott filmje, a Szentjánosbogarak sírja egy testvérpár történetén keresztül mutatja be a második világháború borzalmait. Vajon ma is ugyanolyan átütő erejű alkotás a nemrég elhunyt Takahata Isao rendezése, melyet a bemutatása után az egyik legmegrázóbb háborús filmnek kiáltottak ki?
Hogyan működhet egy thriller-horror hibrid hang nélkül? – tettük fel magunkban a kérdést a film kezdete előtt. Mert, bár természetesen nem némafilmről van szó, a Hang nélkülből tényleg hiányzik valami, amit ebben a műfajban elengedhetetlennek hittünk, ám éppen ez a hiányosság adja hozzá a pluszt.
Az a fajta intenzív és sikeres brandépítés, illetve trendteremtés, amit a Marvel csinált az elmúlt 10 évben a 2008-as Vasember óta, példátlan volt eddig a filmtörténelemben. Próbálkozások voltak, a Star Trek a hatvanas évek közepétől fogva folyamatosan új produktumokat termelt ki, létrehozott egy univerzumot, de amellett, hogy az alkotások megítélése is kétes volt sok esetben (leginkább a filmeknek), nem tudtak új paradigmát megteremteni. A Marvel viszont, dominánsan jó alkotásaival és erős koherenciájával, egy korábbi szubkultúrát a pop szerves részévé tett. A Bosszúállók: Végtelen háború a Marvel Cinematic Universe (továbbiakban MCU) első ciklusát zárja le – és ezzel megalapoz még nagyon sokat.
A zeneipar sokkal több, mint aminek látjuk a médiában. Az előadók lényegében megkonstruált karakterek, amiket tehetséges zenészek játszanak el életük jelentős részében; imázsuk és produktumaik lesznek, a személyüket ahhoz alakítják. Ennek ellenére valódi jellemük sem veszik el, ugyanúgy működik a háttérben. Hiába létezett legendaként Nico, ott állt vele párhuzamosan Christa Päffgen – a Nico, 1988 pedig mindkettejük történetét bemutatja.
Az American Vandal készítői, Peter Maldonado és Sam Ecklund – két diák a Hanover középiskolából -, utánajárnak annak, hogy ki lehet az igazi felelőse a középiskola parkolójában történt vandál cselekedetnek, és annak, hogy egy diáktársuk valóban bűnös-e, vagy csak az ártatlanul megvádoltak népes táborát gyarapítja. A tett, amit a nyakába akarnak varrni, valóban megrázó. A parkolóban ugyanis 27 darab autóra festettek előre megfontolt szándékkal…péniszeket…
