A Haláli hullák hajnala az Edgar Wright–Simon Pegg szerzőpáros első közös mozifilmje, melyet korábbi, Spaced című tévésorozatuk szellemében (és nemegyszer arra utalva) készítettek. A Haláli hullák hajnala ugyanúgy tömve van popkulturális referenciákkal, mint a Spaced, harsog a kiváló angol humortól és mindezeken túl úgy válik a zombifilmek paródiájává, hogy maga is ízig-vérig autentikus zombifilm.
Már az első ízelítők napvilágra kerülésekor felfigyeltem a Bakelitre, és a Scorsese-Jagger duó csak fokozta ezt az izgalmat, így hát érdeklődve vetettem bele magam a pilotba és vártam a csodát, amit az előzetes ígért. Na meg az előzetesek alatt hallható eszméletlen zene is vonzott, valamint nálam is a rock volt az a műfaj, ami elindított mértéktelen zene iránti éhezésem útján.
Robert Zemeckis munkásságát, úgy érzem, nem kell bemutatni a filmrajongóknak. Szinte minden műfajban kipróbálta magát és számtalan örökzöld klasszikust tett le az asztalra. Ezúttal egy olyan témát igyekszik bemutatni, amit minden felnőtt és gyermek szédülettel vegyes rajongással nézhet; a cirkuszok és a kötéltáncosok világát, ráadásul mindezt IMAX 3D-ben. Tériszonyosok vigyázat!
Igen, mélyen tisztelt elvtársak, végre elérkezett a pillanat, amiért roppant hálásak lehetünk. Hosszú évek után önálló filmet kapott az egyik legellentmondásosabb, legdurvább és legviccesebb Marvel figura, ennek eredménye pedig egy elborult akcióvígjáték és paródia egyvelege. Nyáladzó geekek és más témákra gerjedő pasik milliói rohamozták meg a jegypénztárakat, akik a tavalyi Valentin-napi moziért akartak bosszút állni barátnőiken. A számok önmagukért beszélnek, úgyhogy lássuk, miről is szól pontosan a hullamedence!
Az Akadémia idén úgy gondolta, ha már egy film nem elég jó, hogy bekerüljön a legjobbak közé, vigaszdíjként a színészek kategóriájában való jelöléssel ismerte el a szándékot, ami szinte képmutatással ér fel, tekintve, hogy mint a Dán lány esetében Redmayne alakítása bár jó, de a bemutatni kívánt karakterfejlődés szörnyű, és ugyanez igaz a Carol Blanchettjére, akiből bár mélyen búgó hangjából árad a szexualitás, a karakter súlytalan, egysíkú. Újabb film tehát, ami nagyot akart szólni, a leszbikus téma miatt a neki járó hype-ot is szépen meglovagolta, ám belül üres és semmitmondó maradt.
Hála az égnek csak a tartalmát olvastam el a filmnek és egyetlen előzetest sem láttam belőle. És jól tettem, mert így is meglepetésként ért, mivel előtte sehol sem láttam egyetlen jelenetet sem a filmből. Izgatottan ültem be a terembe, mert az elmúlt időben egyetlen alkotást se láttam volna, amire egyértelműen rábólintanék, hogy „ez igen.”
A mesterséges intelligenciával kapcsolatos morális vagy etikai kérdések mindig jó témának számítottak a filmesek körében, legyen szó a Terminatorról, a Mátrixról, az A.I.-ról vagy A kétszázéves emberről. A robotok hű és megbízható társaink, de egyben fenyegetést is jelenthetnek az emberi fajra nézve. Sok kutató (köztük a brit tudósok) egyenesen a robotokat tartják az evolúció következő lépcsőfokának. Alex Garland első rendezése (ő a 28 nappal később írója), az Ex Machina több ponton is hasonlít az előbb felsorolt nagy elődökhöz, de lényeges eltéréseket is mutat velük szemben…és pont ezek teszik ezt a filmet annyira érdekessé.
A DC sorozatos tervének következő nagy lépése a Legends of Tomorrow, ami összeverbuválja az Arrow és a Flash „futottak még” kategóriájú hőseit és gonosztevőit. Több mint egy éve lehetett tudni, hogy ez a sorozat bizony érkezik, s a nyár folyamán azt is megtudtuk, hogy mikor. A Flash első évada már csak az időutazás miatt is biztató jel volt, s most, hogy túl vagyunk az első két epizódon… Hát vegyesek az érzelmeim. Az időutazás elég kényes eszköz, és ha épp nem a Doctor Who féle time-loop-os módszert választják az könnyen vezethet katasztrófához hosszú távon. No, de pattanjunk be abba az időgépbe és vegyük szemügyre mi is a gond és mi az, ami jó.
Edgar Wright kevéssé ismert, ám kultikus trilógiájának második darabja, a Vaskabátok, műfajjátékaival, intertextuális utalásaival és egyedi humorával belopja magát a néző szívébe. Csúcsra járatja a Világvégében megtapasztalt kísérteties kisvárosi miliőt és még el is gondolkoztat mély témáival, melyek ott rejtőznek a vaníliás cornetto csokimázas tölcsérében.
Mielőtt belekezdenék a kritikába, szeretném megemlíteni, hogy az alábbi cikkel hivatalosan is elkezdjük a múlt évi Oscarra várva cikksorozatunk második szezonját. Ezekben az írásokban az Oscar esélyes filmekről olvashattok majd. A korábban megjelent írásaink is megkapják az Oscarra várva címkét, hogy az érdeklődők könnyebben megtalálják ezeket a publikációinkat.
Tom Hooper a 2010-es Király beszéde után ismét gálázni vágyott, ezért elkészítette A dán lányt, ami ugyan tökéletes Oscar-anyag, hiszen az idei szezonban összesen négy jelöléssel fut – ebből kettő a színészi teljesítménynek szól -, mégis elsikkad és bedarálja a személyt és annak történetét, akiről és amiről mesélni akar.
