2021 sem lesz híján sorozatok terén, ugyanis az HBO, a Netflix, a Hulu és az egyéb csatornák és szolgáltatók bőségesen ellátnak minket különféle tartalmakkal. A következő ajánlóban pár címre kívánjuk felhívni a figyelmet, amiket az év során érdemes lesz figyelni, hol a minőség, hol pedig az adott produkciót körülvevő hype miatt.
A videojátékok szerelmeseinek mindig egy csomó opciója volt arra, hogy kedvtelésüknek adózzanak. Kezdetben lehetett ez játéktermi masina, a jó öreg kazettás, vagy bármelyik korai konzol, de akár az első PC-k is. Azóta az ipar elég komolyan egységesedett és napjainkra már „csak” három fő platform harcol a kockák kegyeiért, illetve a Nintendo teszi a dolgát amolyan különutas bandaként. Jelen cikkben inkább a „három nagy” harcáról fogok szót ejteni és némi betekintést nyújtani a különböző platformok előnyeibe és hátrányaiba is.
A blogunkon rengeteg nagyköltségvetésű „tripla-A” címmel szoktunk foglalkozni, ám a játékipar jóval szélesebb és színesebb annál, mint amit eleinte láttatni mer egy átlag játékosnak. Legkisebb komponense ennek az óriási iparágnak az indie – azaz a független játékkészítők. És míg számtalan kis csapat van, akik túl nagy fába vágják a fejszéjüket vagy sosem érik el a megérdemlett magasságokat, mindig vannak ebben a kategóriában is sikertörténetek. Talán nem zúdítják el a játék-diskurzust ahogyan az olyan sikeres, egyedülálló címek, mint az Undertale, Hollow Knight vagy a Cuphead; ám mégis megállnak lábukon anyagilag és örök nyomot hagynak az indie-játékiparban. Egy ilyen különleges stúdió a cseh Anamita Design is, akikről úgy érzem sosem beszélnek eleget. Nézzük hát meg legsikeresebb játékaikat és beszéljük át melyiket miért is kellene most azonnal kipróbálnod.
Ken Liu nevét az A papírsereglet és más történetek című novelláskötetének köszönhetően ismertem meg először. Az ebben található történetek irodalmi igényessége, mély bölcsessége és kreativitása szinte lenyűgözött, ezért a nemrég megjelent Az istenekkel nem lehet végezni című kötetet is beszereztem, amint lehetőségem nyílt rá.
A decemberi, Rue-val foglalkozó Eufória-különkiadás után több, mint egy hónapot kellett várni arra, hogy viszontlássuk egy másik közönségkedvenc szereplőjét az HBO sikersorozatának, és újra kapjunk egy kicsit Sam Levinson víziójából (ha már a második évad még mindig kéreti magát a vírushelyzet miatt). Ami ezúttal nem is csak a sajátja.
Irvine Welsh ’93-as, kultikus regényét szinte mindenki megfilmesíthetetlennek bélyegezte. Undorítónak, konvenciósértőnek, brutálisnak és legfőképp töménynek ítélték az olvasók, egy olyan lázálomnak, amitől a fekete humor sem áll nagyon messze. A megjelenés után három évvel Danny Boyle (Gettómilliomos, 127 óra) forgatott belőle filmet, ami az évek alatt a kultfilmek Pantheonjának egyik legfontosabb oszlopává nőtte ki magát.
Talán a GTA:San Andreas-t senkinek sem kell bemutatni, a 2000-es évek egyik legikonikusabb játéka, és mindamellett, hogy korszakalkotó volt, még a mai napig is rengeteg aktív játékossal rendelkezik. Akkoriban a külső multiplayerek nagyon pörögtek, szinte az összes nagyobb címhez készült valamilyen többszemélyes verzió, és ha ezt alapból nem is tartalmazta a játék, akkor a modderek megcsinálták hozzá. Így volt ez a SA-val is, jelenleg kétféle multiplayer fut a mai napig, ezeket fogom boncolgatni. Fontos hozzátenni, hogy ezek nem önálló játékok, szükség van hozzá a játék eredeti verziójára, ugyanis annak motorját használja a kliens.
Több olyan film is van, amelyek fölött bár látszólag eljárt az idő mégis kortalan élményt nyújt a megtekintésük. Ilyen például az 1984-es A karatekölyök is. A filmnek számos emlékezetes pillanata van és több olyan eleme is, amely azóta a popkultúra részét kepezi, mint például a daru mozdulat vagy a filmben látott elég sajátos edzés módszer. Sőt, a Karatekölyök egyike azoknak a filmeknek, amit valamilyen szinten azok is ismernek, akik soha nem látták magát a filmet. Már ha egyáltalán van ilyen személy.
A mérnöki precizitáshoz hasonlóan kitalált Marvel Filmes Univerzum atyaúristene Kevin Feige sem így tervezte a negyedik fázis elindítását. A 2019-es Pókember: Idegenben óta ugyanis közel másfél évnyi kimaradást okozó covid-járvány bár Feige szerint csak szó-szó kavarta meg a következő évek terveit. Azért az semmiképpen sem elvitatható tény, miszerint a Marvel háza táján sem lesz már semmi ugyanolyan, mint azelőtt volt.
2014 tavaszán a Ubisoft igazán merészet vállalt egy teljesen új és friss cím, a Watch Dogs megjelentetésével. Pontosabban már jóval előtte mertek nagyot álmodni, hiszen 2009-ben álltak neki összerakni a játék alapjait, a 2012-es bejelentés után pedig igen komoly médiakampányba és hype-hergelésbe kezdtek. Ennek meg is lett az eredménye. Az emberek teljesen ráfüggtek, várták mint a messiást, aztán amikor a játék megjelent és enyhén szólva is nem pont úgy nézett ki, mint az E3 demókon, nem pont az volt a játékmenet, mint várták az emberek, akkor elindult a csihi-puhi, kb. mint most a Cyberpunk esetében. Éppen ezért a Watch Dog elég sok hideget is kapott. De vajon így, nyugodt fejjel, ennyi idő távlatából is akkora tragédia a játék? Olvassatok tovább és megtudhatjátok.
