A Coen tesók filmjeinek láttán mindenkiben más valami marad meg. Sokan szeretik az idióta karaktereket, mások inkább a véres jeleneteket preferálják, míg egy harmadik csoport a vicces részeket részesíti előnyben. Ez az összeállítás vegyíti mindezt és jelenetek sorol fel, szubjektív köntösben és természetesen spoileresen.
A Days Gone kisvárosi világvége sztorija annyira megragadott, hogy azonnal belevágtam valami hasonló témájúba és választásom a Ubisoft 2018-as tavaszi nagyágyújára, a Far Cry 5-re esett. Mint minden epizód a második rész óta, ez is erőteljes aktuálpolitikai, társadalomkritikai és korszellemet jellemző témát vett magára. Sőt, még erősebben beletenyerelt a lecsóba mint korábban, hiszen eddig mindig valami nagyon távoli, nagyon egzotikus helyen keveredett a szmötyi a játékok történetében. Ám ezúttal nem másutt, mint a jó öreg ‘US of A’ területére helyeződött át a cselekmény.
Nincs néha az az érzésed, hogy a film, amit nézel, annyire furcsa, annyira idegen és megmagyarázhatatlan, hogy olyan, mintha egy földönkívüli rendezte volna? Mintha elolvasta volna a „film” fogalmát, de sosem értette meg? Mintha sosem találkozott volna emberekkel ezelőtt? Na, a Miami Connection minden tekintetből ez a film. Darabjaira szedve teljes katasztrófa, ám összességében az egyik legszórakoztatóbb Zs-kategóriás film, amivel találkozhatsz.
Napra pontosan egy éve ért véget minden idők egyik legsikeresebb, leghypeoltabb sorozata. Viszont, amikor elhagytuk Westeros földjét, úgy tűnt, hogy sokan finoman szólva elégedetlenek a befejezéssel. Mai napig, ha megkérdezünk valakit, aki látta a finálét, dühösen, csalódottan nyilatkozik róla. Mi miatt lehet ez? (Nem is kérdés, hogy spoileres-e a cikk.)
Joel és Ethan Coen az elmúlt több mint három évtizedben egy hatalmas rajongói tábort építettek ki maguk köré filmjeikkel. Szatirikus hangvételükkel, véres jeleneteikkel, csavaros történeteikkel, emlékezetes figuráikkal szinte bizonyos, hogy filmtörténelmet írtak. Utóbbi jellemzőt most egy lista formájában felsorolásra került, természetesen szubjektív szellemiségben. Nemcsak a saját forgatókönyvekből való karakterek közül történt a válogatás, ugyanolyan eséllyel indultak a könyvadaptációk, illetve a remake-ek szereplői is.
Száz éve mutatták be azt a filmet, aminek a megtekintésére legtöbbször kizárólag a filmszakos hallgatókat kötelezik. Ennek persze többek között az az indoklása, hogy egy megkerülhetetlen klasszikus, amely nagy hatással volt későbbi alkotókra és természetesen magára a filmművészetre. Valóban sok mindent köszönhetünk ennek a német némafilmnek, amely eredetileg a Das Cabinet des Caligari címet kapta?
A showrunnerek fontossága elengedhetetlen egy széria esetén. Ők tartják egyben az egész stábot, tőlük jönnek a koncepciók, vázolják fel az évadok történéseit és leginkább az ő stílusuk köszön vissza a látottakból. Röviden minden az ő kezük alatt fut össze. Most három olyan ember lett kiemelve, akik nélkül a mai televíziózás hiányos lenne, és úgy éreznénk, hogy valami kimaradt az életünkből.
Szinte napra pontosan egy éve jelent meg a Sony és a Bend Studio grandiózusnak szánt PS4 exkluzívja, a Days Gone, mely azt tárta elénk, hogy a vidéki Oregon állam hogyan élne meg egy zombiapokalipszist. Persze a fejlesztők világossá tették, hogy a játékban szereplő ellenségek nem zombik, hanem egy mesterségesen létrehozott vírus által megfertőzött betegek. De a lényeg természetesen ugyanaz. A megjelenés előtt a Sony nagyon durva hírverést csinált a játéknak. Pontosan értették és tudták, mivel lehet megkapóvá tenni a zombi/fertőzött témába kicsit belefáradt videojátékos közösséget, miután oly sokan és oly különböző minőségben dolgozták már fel. De a törvényen kívüli motoroscsávó hordákkal történő összecsapására mindenki kicsit felkapta a fejét.
A második világégés európai és csendes-óceáni hadszíntere a konfliktus két meglehetősen eltérő szeletét tárja elénk. Akárcsak az HBO két mini-sorozata, Az elit alakulat és a The Pacific: mindkét alkotás oszlopos példája a minőségi televíziózásnak, valamint a háború autentikus, de egyben tiszteletteljes ábrázolásának is.
A bejegyzés elején leszögezném, hogy bár sokaknak nem tetszett a Westworld második évada, én azok közé tartoztam, akik látták a hibáit és ennek ellenére is jól szórakoztak rajta. Erre jön a harmadik évad, kecsesen indítanak és felcseszik a vérnyomásom a végére. Kérdés, hogy tudnám- e szeretni ezt a korcs gyereket, minden hibája ellenére is, vagy írjak egy egymondatos bejegyzést róla „szar” címkével és küldjek el mindenkit Barátok Köztöt nézni. Miért? Mert ott legalább van fejlődés, nem viccelek. Ha nem érdekel a dolog fejtegetése, ugorjatok az utolsó bekezdésre és megmondom a verdiktet.
