Három év kihagyás után visszatért a Netflix díjnyertes animációs antológiája, a Love, Death & Robots. A legutóbbi évad óta eltelt időben a legtöbb streaming szolgáltató is felzárkózott, és kis túlzással már mindenkinek van egy hasonló koncepciójú sorozata (gondoljunk csak a Star Wars: Visions-re a Disney+-on, vagy a Secret Level-re és a The Boys: Diabolical-ra a Prime Video-n). Kérdés tehát, hogy tud-e még újat mutatni David Fincher és Tim Miller forradalmi animációs projektje?
Pókember karakterét talán senkinek nem kell már napjainkra bemutatni. A hatvan éve megalkotott szuperhős talán minden idők legnagyobb kedvence a képregényrajongók körében. Ennek megfelelően a különböző képregénysorozatokon túl csilliárdnyi egyéb feldolgozásban is láthattuk már. Természetesen a videojátékos formátum sem kivétel. Az elmúlt évtizedek során rengeteg, hol jobb, hol rosszabb játékban bújhattunk a hálószövő hős maszkja mögé. Szerencsére elmondhatjuk, hogy lehet bőven válogatni igazán emlékezetes címek közül is, de talán az egyik, ha nem a legmeghatározóbb Spider-Man játék a 2019-ben napvilágot látott, Marvel’s Spider-Man, az Insomniac jóvoltából, a Sony bábáskodása alatt, ami akkora sikert aratott, hogy nyilvánvaló volt, hogy érkezni fog a folytatás, ami kvázi megtörtént a Miles Morales című, különálló kiegészítő személyében ugyan. De végül igazi, nagy folytatás is érkezett 2023 októberében.
Vannak olyan művek, amelyek valamilyen szempontból meghatározó alkotásaivá váltak a popkultúrának és a világtörténelemnek. Frank Herbert 1963-ban megjelent Dűne című könyve pontosan ilyen alkotás. A legendás író alapjaiban reformálta meg a sci-fi műfajt: ő volt az első, aki a maga összetettségében igyekezett bemutatni egy bolygó ökológiáját, egy világot, mint hatalmas, bonyolult rendszert, amelyet alakítani lehet, és ahol bármilyen kisebb változás jelentős hatással lehet az egészre. Herbert mély filozófiájával, rétegelt világával és összetett karaktereivel alkotása máig példaértékű a sci-fi műfaj alkotói számára. Fél évszázaddal a megjelenése után is meghatározó szereplője a popkultúrának, és számos sci-fi listán az egyik legjobbnak tartják. Hatása a különféle médiumokra felmérhetetlen – például a Dűne nélkül ma talán nem létezne a Star Wars sem. Nemcsoda tehát, hogy Hollywoodban nem egyszer megpróbálkoztak az adaptálásával, legutóbb például Denis Villeneuve, aki 2021-ben, korábbi sci-fi sikerei után elkészítette a Dűne eddigi legjobb adaptációját. Ám a mozgóképes alkotások mellett nem egy videójáték vagy éppen társasjáték kalauzolt el minket az Arrakis dűnéi közé. Az eddig megjelent Dűne-társasok nem éppen casual barátok voltak, ugyanis a többségük hosszúara, illetve komplexekre (Dűne, Dune War for Arrakis, Dűne – A hódítás és diplomácia játéka) sikeredtek. A Dűne: Impérium bár elsőnek komplexnek és bonyolultnak tűnhet, szerencsére közel sem annyira összetett, mint az előbb említett társai.
Egy nehéz nap után, amikor az embernek az összes agysejtje belesajdult a hétköznapi mókuskerék monotonitásába nem is vágyunk másra csak valamire, ami agytorna nélkül kapcsol ki minket. Erre számos olyan popcorn-mozi van már, amin túl sokat nem kell agyalnunk. A Pusztítás tipikusan az a film, ami könnyen felejthető, de egy estét el lehet vele tölteni.
Lassan szinte már hagyománnyá válik, hogy a Lucasfilm minden év május negyedikén, ami a hivatalos nemzetközi Star Wars nap kiad valamiféle animációs antológia sorozatot Tales of valami néven. Ezek a sorozatok viszonylag rövid, mindössze hat részből állnak és alapvetően két fő szálra lehet őket bontani, amelyek mind egy-egy adott karakter köré épülnek fel. A mostani, vagyis a 2025-ös Tales of sorozat pedig ezúttal az alvilágba kalauzolja el a közönséget, még hozzá Asajj Ventress és Cad Bane karakterén keresztül.
Valami nagyon félrement a Bosszúállók: Végjáték 2019-es bemutatója óta és ezzel Kevin Feige és a Marvel Studios döntéshozói is tökéletesen tisztában vannak. A Marvel Filmes Univerzum következő nagy sagaja a multiverse saga az elmúlt közel öt esztendő alatt inkább csak pislákolt, mintsem égő fáklyaként mutatta volna az utat a következő nagy dobásig. Arról nem is szólva, hogy a Disney+-ra készült féltucatnyi élőszereplős széria néhány üdítő kivételtől eltekintve, mostanra már inkább kötelező házi feladatnak, semmint a későbbi filmeket valóban többlet tartalommal megtölteni hivatott plusz fejezetnek érződik az egykor elkötelezett rajongók többsége számára.
Milyen lehetne úgy élni, hogy robotok vesznek minket körül? Mit csinálnánk a napjainkkal, ha a házimunkát, a munkát, és minden egyebet robotok csinálnának? És összességében ez nekünk jó lenne, vagy rossz? Ezekre jelenleg nincsenek válaszok, ahogy arra sem, hogy mikor jön el ez az idő. Amikor pedig eljön, mennyire lesz jó, hogy ezek a gépek képesek lesznek az önálló tanulásra. Mindenesetre nem kell mindig a szomorú véget látni benne, néha jó egy cuki, állatos történetet is kihozni belőle.
Elképesztő, hogy már lassan eltelik az egy év! Ugyanis pontosan ennyire kalibráltam a Gyerekkorunk kedvenc meséi cikksorozatomat, amit valójában már több éve el akartam kezdeni. Az elmúlt hónapok során tizenketten meséltünk arról, hogy miket szerettünk gyerekként nézni a tévében vagy akár a VHS-en. Mert azok a régi szép idők bár elmúltak, de emlékeinkben örökké élnek. És az akkor látott, átélt dolgok nagyon nagy részben hozzájárultak ahhoz hogy azok lettünk, akik jelenleg vagyunk. Így, egy hónappal a zárás előtt Gaax-ot kértem meg, hogy meséljen arról ő miket szeretett. Mivel az ő kedvenceivel már hetvenre bővül a listánkon található mesék száma, így nem véletlen hogy találkozunk olyanokkal, amikről már korábban olvashattunk.
Néhány éve felütötte a fejét az a trend, hogy elkezdték filmre adaptálni a különböző videojátékos címeket. Ez amennyire hálás, legalább annyira problémás dolog is egyben. Hálás, mert így készen vannak az alapok, vagyis a történet és a karakterek. Sőt, bizonyos videojátékok eleve filmszerűen vannak megcsinálva, szóval kvázi csak élőszereplőssé kell tenni őket. Problémás viszont azért, mert sok olyan az interaktivitást elősegítő játékmechanikai elem van, amelyeket nem igazán lehet filmre adaptálni és mivel ezek az elemek sokszor összefüggésben vannak a játék történetének az alakulásával, így sok esetben az is megsínyli ezt. Erre tökéletes példa a 2010-es Perzsia hercege, ami bár filmként nem annyira rossz. Viszont köszönő viszonyban sincs magával a játékkal. Hasonló a helyzet az Until Dawn-nal is, ami valamiért nem kapott valamilyen magyar címét. Azonban ez valamiben most mégis más.
Az előzetesek alapján nem igazán tudtam mire is számíthatok pontosan Ryan Coogler rendezésétől, azon túl, hogy a története némileg megmártózik a természetfelettiben. A végeredmény viszont talán még a legvadabb elképzeléseimet is felülmúlta, ami olyan volt, mintha a direktor egyszerre akart volna Tarantino és Peele munkássága előtt tisztelegni, miközben azért a saját stílusjegyeit sem küldte a kispadra, miközben valami olyasmiről szeretett volna mesélni nekünk, ami valamilyen módon mindannyiunkat képes összekötni. Bőrszíntől, vallástól, nemzetiségtől, az általunk beszélt anyanyelvtől függetlenül.
