„Az AI megeszi Hollywoodot reggelire”: manapság egyre gyakrabban lehet ehhez hasonló kijelentésekkel találkozni. És valóban: amikor a mesterséges intelligencia egy gombnyomásra képes bármilyen mozgóképet generálni, még a legoptimistább filmrajongó fejében is megfordul a gondolat, hogy a hagyományos filmkészítésnek leáldozott. Különösen igaz ez az animáció médiumára, ahol az elmúlt években számtalan animátort és más szakembert eresztettek szélnek az AI térnyerése miatt.
Kevés olyan nagy hatású amerikai animációs sorozat van a 2000-es évekből, mint az Avatar: Aang legendája. A rendkívül népszerű és több díjat besöprő franchise-al mégis meglehetősen mostohán bánt a Nickelodeon, illetve az azt birtokló Paramount stúdió. A 2012-ben indult folytatást, a Korra legendáját méltatlanul hamar lezárták, az utolsó évadot pedig már le sem vetítették a tévében, hanem streamingre száműzték.
Ha a cyberpunk műfajnak vannak alapvetései, akkor az a Szárnyas fejvadász film és a Neuromancer regény mellett minden bizonnyal a Ghost in the Shell. Shirow Masamune 1989 és 1991 között futó képregénye és Oshii Mamoru 1995-ös adaptációja nyugati olvasók és nézők millióit vezette be a mangák és animék világába. A Fumax kiadónak hála pedig most már magyarul is olvashatjuk az Őrnagy és a 9-es osztag kalandjait.
Amikor az Adult Swim zöld utat adott két YouTube-animátor, Michael Cusack és Zach Hadel szerelemprojektjének, valószínűleg nem is sejtették, hogy miféle szellemet szabadítanak ki a palackból. A Smiling Friends rövid idő alatt a csatorna egyik legnépszerűbb sorozatává vált, a kritikusok és a nézők is odáig voltak érte, így hát nem meglepő, hogy egészen az ötödik évadig megrendelték a folytatást. A harmadik évad után mégis úgy döntöttek az alkotók, hogy nem folytatják tovább. Vajon mi állhatott a döntésük mögött?
Az egyszeri mozilátogató az elmúlt évek moziműsora alapján joggal hiheti azt, hogy Amerikán és Japánon kívül nem is nagyon készülnek animációs filmek. Holott Európában is van élet, a kézzel rajzolt animációk egyik igazi fellegvára pedig Franciaország, ami Az idő uraitól kezdve a Belleville randevúig számtalan emlékezetes alkotással örvendeztetett már meg minket. A korábban rövidfilmeket rendező Ugo Bienvenu első egész estés filmjével is ezt a sort erősíti: az Arco – Fiú a jövőből megjárta a legrangosabb filmfesztiválokat és egészen az Oscar-jelölésig sikerült eljutnia. Március 29-től kezdve már a magyar közönség is láthatja az időutazó fiú kalandjait.
Az animáció médiumának legtöbb rajongója valószínűleg egyetért abban, hogy az utóbbi évek egyik meghatározó sorozata a Primal volt Genndy Tartakovsky-tól. Az ősember és a dinó valószínűtlen párosának kalandjai a nézők mellett a kritikusokat is lenyűgözték, így a díjeső sem maradhatott el. A második évad drámai lezárása után viszont felmerült a kérdés, hogy merre tovább? Mi újat lehet még kihozni ebből a prehisztorikus hőseposzból?
Három évvel ezelőtt a Netflix véghez vitte a lehetetlent: nem egyszerűen elfogadható, hanem méltó élőszereplős adaptációt tudtak készíteni minden idők egyik legsikeresebb és legnagyobb hatású mangájából, a One Piece-ből. Külön érdeme volt a sorozatnak, hogy nem csak a hardcore rajongóknak nyújtott szórakozást, hanem az olyan laikus nézőknek is, akik soha egyetlen oldalt sem olvastak el Oda Eiichiro remekművéből, vagy egy epizódot sem láttak az animéből. Most végre megérkezett a folytatás, így megtudhatjuk, hogy az első évad csak a véletlennek köszönhetően lett nagyszerű, vagy a készítők képesek voltak-e tartani a magas színvonalat?
Legyünk őszinték: A tűz és jég dala franchise látott már szebb napokat is. Az olvasók már gyakorlatilag feladták a reményt, hogy George R. R. Martin valaha befejezi a hatodik kötetet, a Trónok harca a célegyenesben hasalt el, amivel lerombolt mindent, amit az előző hét évadban felépített, a Sárkányok háza pedig mintha elveszítette volna az irányt a második évaddal. Ilyen közegben nem véletlen, hogy sokan minimum szkepticizmussal viszonyul egy újabb spinoffhoz. A Hét Királyság lovagja alapjául szolgáló „Dunk és Egg” kisregények alapvetően más irányt képviselnek, kérdés, hogy mindez elég lesz-e a nézők érdeklődésének fenntartásához? Spoilermentes kritikánkból kiderül.
2024-ben a Fallout sorozat egy atombomba erejével robbant be a köztudatba, és egy csapásra a legjobb videojáték-adaptációk közé került, amit egyaránt tudtak élvezni a laikusok és a játékok rajongói is. Az Amazon nem ült sokáig a babérokon, rögtön megrendelték a második évadot. De vajon sikerült-e Jonathan Nolannek és Lisa Joy-nak, szerencsejátékos szófordulattal élve, tizenkilencre lapot húzni és nyerni? Spoilermentes kritikánkból kiderül.
Mary Shelley 1818-as regénye, a Frankenstein, avagy a modern Prométheusz nem csak a gótikus horrorirodalom egyik igazi remekműve, hanem a legelső science-fiction regény is, a világirodalom kánonjában betöltött szerepe vitathatatlan. Nem meglepő hát, hogy egészen a némafilmekig nyúlik vissza a Frankenstein-adaptációk listája, és joggal hihetjük azt, hogy erről a szörnyetegről már minden létező bőrt lenyúztak. De amikor egy olyan rendező, mint Guillermo del Toro vállalkozik rá, hogy újra elmesélje ezt a történetet, arra nem lehet nem odafigyelni. A premier előtt kiadott képek és előzetesek is azt sugallták, hogy ez is egy olyan tökéletes kombináció lesz, mint Robert Eggers és a Nosferatu párosítása. Kritikánkból kiderül, hogy megelőlegezett volt-e a horrorrajongók bizalma, vagy a mexikói rendező kezd már belefáradni a gótikus rémtörténetekbe?
