A Marvel Studios tavalyi évben nyújtott filmes teljesítménye a Shang-Chi-t leszámítva finoman szólva sem volt éppen maradandó, így annyira talán nem meglepő, ha ezek után az ember akarva-akaratlanul is, de jóval nagyobb elvárásokkal tekintett a jövőbe, pláne a Doctor Strange, a multiverzumokat végre teljes pompájában megvillantani hivatott, második önálló kalandjának irányába.
A két éve napvilágot látott a Sonic, a sündisznó átütő sikere nemcsak a stúdiót, de engem is vártalanul ért. Az eredetileg egy halloween-i rémségre hajazó kék süni dizájnja miatt ugyanis a film több hónapot csúszott, hogy aztán az újra designolt kis kék gyorshajtó végül jól ismert formájában romboljon be a filmszínházakba. A végeredmény pedig, nos, önmagáért beszélt: a covid járvány előtti utolsó nagyobb blockbusterként néhány hét alatt egy egészen csinos 400 millió dolláros összbevétellel zárta a viszonylag rövid mozis pályafutását, ami után nem is lehetett kérdéses, hogy a Paramountnál bizony franchise-t fognak építeni a videojáték történelem egyik legikonikusabb karaktere köré.
Nincs könnyű dolga annak, aki egy addig még sosem látott oldaláról szeretné megközelíteni a lassan 80 életévét taposó Batman legendáját. Az éjszaka rettegett teremtményeként is emlegetett álarcos igazságosztót sokan, sokféleképpen álmodták már a nagyvászonra, azonban ezidáig egyik korábbi inkarnáció sem merészkedett még olyan mélyre a sötét lovagot körülvevő világ mocskában, ahogyan azt most Matt Reeves tette. A saját dekadenciája által szép lassan önmagát felemésztő Gotham nélkül ugyanis Batman talán sosem lépett volna színre.
(tovább…)Az ezredforduló hajnala előtt nem sokkal 1999-ben Lana és Lilly Wachowski párosa forradalmasította mindazt, amit egészen odáig az akciófilmekről, valamint a sci-fi műfajáról gondoltunk. A Mátrix nagyon rövid idő leforgása alatt óriási méretű rajongótáborra tett szert, így ezek után nem is lehetett kérdés, hogy Neo, Trinity, Morpheus és a többiek története itt ezen a ponton még nem érhet véget. A legelső Mátrix ugyanis csak a jéghegy csúcsának tetejét kapargatta meg azzal kapcsolatban, mennyi minden rejlik valójában ebben az univerzumban. Persze ahogyan az megannyi másik franchise esetben is megtörtént korábban, a folytatások esetében a rajongótábor ketté szakadt, aminek egyik fele mai napig szereti ezeket a filmeket, míg a másik fél legszívesebben tudomást sem venne róluk. Tartozzunk bármelyik csoportba is, abban nagyrészt egyetértés van a két tábor közt, hogy a Mátrix trilógia zárása bár nyitva hagyta a kaput egy későbbi negyedik epizód számára, egy újabb Mátrix filmre már nem biztos, hogy szükség van, amire sokáig maguk a Wachowski nővérek is nemet mondtak.
A hírnévnél kevés kétélűbb fegyver létezik a világon, hiszen elég egyetlen apró rossz döntés és az addig hűséges rajongóként viselkedő tömegek, dühös csőcselékké válva aranytálcán követelik majd maguknak a nem sokkal korábban még a legnagyobb hősüknek tartott példaképük fejét. Tom Holland továbbra is kissé zöldfülű Pókemberének pedig mindezt ezúttal rögtön első kézből kell megtapasztalnia, mikor is legféltettebb titka, hogy ő a közkedvelt és barátságos pókember ország világ előtt nyílt titokká válik, így feje tetejére állítva az éppen egyetemre készülő szuperhős amúgy sem unalmas mindennapjait.
Van az a klasszikus mondás, hogy tizenkilencre lapot kérni sohasem egy életbiztosítás. A szórakoztatóiparban pláne. A Marvel Studios sikere viszont a kezdetektől fogva részben erre a roppantmód egyszerű, de kicsit sem veszélytelen gondolatsorra épült, addig mára a Kevin Feige vezette Marvel Studiosnak immáron ettől sem kell tartania, hiszen míg manapság már nagyjából teljesen mindegy melyik portékájuk milyen anyagi utóéletet produkál nekik, addig a kezdet-kezdetén akár egyetlen rossz lépés is elég lett volna ahhoz, hogy Feige nagy terve végleg a süllyesztőben végezze.
(tovább…)Vannak olyan képregény figurák, akiket bizonyos tulajdonságaik miatt egész egyszerűen nagyon nehéz újra gondolni vagy éppenséggel olyan ellenfelekkel szembesíteni, ahol kettejük összecsapásából nem egyértelmű már a legelején, hogy itt bizony a jófiú fog győzedelmeskedni. A Stan Lee, Jack Kirby és Larry Liebert által 1962-ben megálmodott Thor Odinson viszont pont egyike azon képregényszereplőknek, akikért a legtöbb esetben szinte teljesen felesleges izgulni. Merthát isteni mivoltából adódóan, szinte biztosan nem létezik olyan ellenlábas messze az űr végtelenjében, aki akár csak képes lenne arra, hogy valamilyen úton-módon megizzassza vagy épp feltörölje a padlót a mennydörgés nyikhaj s nem kevésbé öntelt istenével.
Öt évvel ezelőtt a Warner egy hatalmas hibát követett el azzal, hogy megpróbálták (sikertelenül) leutánozni a Marvel Studios egyik legnagyobb kincsének számító rendező, James Gunn egyszerűen leutánozhatatlan stílusát. A David Ayer-féle Öngyilkos Osztag, bár anyagilag ugyan nem állt a földbe, de a közönség, valamint a kritikusok akkor teljesen nyilvánvalóvá tették a stúdió fejesei számára, hogy még egy a Batman v Supermannél is nagyobb fiaskót sikerült összehozniuk, amit még egyszer nem követhetnek el. Vagy ha mégis, ott már a befektetőik jóindulatával, na meg pénzével játszadoznak.
A Marvel Studios kreatívjai már a Loki sorozat előzeteseiben sem csináltak túlzottan nagy titkot abból, hogy a csínytevés istenére koncentráló önálló hat epizódot számláló széria jóval túlmutat majd Loki karakterén, és a különböző idővonalakon való kalandozásoknak hála bizony erősen ki fog hatni az MCU elkövetkezendő néhány esztendejére. A finálé után nem is kérdéses, hogy az ígéretük maximálisan valóra vált, viszont a két másik korábbi Marvel Studios sorozathoz, a WandaVision-höz és a Sólyom és a Tél Katonájához hasonlatosan ezúttal sem úsztuk meg egy kisebb-nagyobb blöff nélkül, ami a képregényeket behatóbban ismerő nézők számára sajnos az évad felétől kezdve túlontúl kiszámíthatóvá tette, az amúgy eleinte kiszámíthatatlannak tűnő történetet.
Sokszor felmerül a popkultúrában, hogy vajon szabad-e folytatást írni olyan történeteknek, amelyek önmagukban véve tökéletesek voltak? Egy folytatás esetében mindig ott van a veszélye annak, miszerint az alkotó egyszerűen nem tudja megismételni a korábbi sikerét, ezzel pedig mérhetetlen csalódást okoz megannyi rajongójának. Sean Murphy Batman: A Fehér Lovag című képregénye tipikusan az a fajta elbeszélés volt, mely, noha egy cliffhanger kíséretében fejeződött be, a végére érve mégsem éreztem azt, hogy ennek a történetnek feltétlenül szüksége van arra, hogy újabb fejezetekkel bővítse a sötét lovag mítoszát. A tökéletességet ugyanis rendkívül nehéz tovább csiszolni, azonban Murphynek nem elég, hogy sikerült összehoznia eme bravúrt, de olyan szinten rákontrázott még korábbi önmagára is a Batman: A Fehér Lovag átka címre keresztelt folytatásában, melyre még én sokat látott képregényrajongó sem voltam feltétlenül felkészülve.
