Az animés cikksorozatunk mai része kissé formabontó lesz, ugyanis egy olyan művet fogunk most elővenni, amely ugyan máig sem került be a magyar televíziók műsorkínálatába, mégis egy egész animerajongó generáció életét határozta meg. Így, vagy úgy, de a műfaj iránt érdeklődők nagy része biztos részese volt ennek a viszonylag rövid, brutalitásban bővelkedő, ugyanakkor drámai történetnek, melyet csak úgy ismerünk, hogy Elfen Lied.
Nincs mit tenni, nyakunkon az Oscar-gála. Mindenkinek megvan a véleménye, hogy szerinte melyik alkotásnak kellene nyernie a legjobb film kategóriájában, azonban már jóval kevesebben beszélnek az animációs jelöltekről. Ma megnézzük a 2019-es animációs filmjelölteket, és megbeszéljük melyik érdemli meg szerintünk az aranyszobrocskát.
Miről is szól a BoJack Horseman? Sokan szimplán azt mondják a depresszióról. Ez azonban egy végtelenül egyszerű leírása egy olyan összetett sorozatnak, mint ez – ugyanis szerintem a BoJack Horseman, a nevét adó ló ellenére nem másról szól, mint a legemberibb emberekről, akiket animációs sorozat valaha képernyőre vitt.
Hayao Miyazaki kétségtelenül az egyik legnagyobb név az animációs szakmában, mind a tradicionális, manga-vonalról, valamint az amerikai rajzfilmek terén is (ami egyszerre inspirálja Miyazakit és készteti másolásra a nyugati stúdiók tömkelegét is). Aki valamennyire járatos a rajzfilmek vagy a mangák világában, tudja kicsoda Miyazaki. Vagy ha így hirtelen nem is ismerős, a temérdek klasszikus filmje közül biztos látott jópárat.
Legyen az a gyerekvilág fantáziáin alapuló Totoro – A varázserdő titka; az alternatív világháborús Európában játszódó varázslótörténet, a Vándorló Palota; a környezetszennyezés és a háború veszélyeit taglaló Nauszika – A szél harcosai, valamint A vadon hercegnője; vagy a japán folklórra erősen építő Chihiro szellemországban, ami egy lány elfüggetlenedését mutatja be. A sor itt korántsem zárul be, azonban a mai cikkünkben nem ezeknek az örökzöldeknek a dicséréséről lesz szó. Éppen ellenkezőleg! Ma áttekintjük pár olyan munkáját a mesternek, amikről az átlag közönség kriminálisan keveset tud, ám bőven megérdemlik a figyelmünket.
A napjainkban tetőfokára hágó Star Wars őrület jó alkalmat ad arra, hogy felhívjuk a figyelmet egy-egy méltatlanul elfelejtett történetre a messzi-messzi galaxisból. Ilyen például a 2003-as Clone Wars animációs minisorozat, ami mostanra már nem része a hivatalos kánonnak, persze ennek ellenére azért minden rajongó számára kellemes perceket szerezhet.
Hiroyasu Ishida alkotása klasszikusan az az animációs film, amely gyerekeknek kevéssé, felnőtteknek viszont erősen ajánlott. Ne tévesszenek meg senkit az aranyos pingvinek és a gyerek főszereplő – A pingvinek titkos élete (Penguin Highway) olyan érzékeny témákat helyez középpontba, mint az elmúlás, a kamaszkor, a felnövés, a magány, az igazságtalanság, vagy a bizonyításvágy.
A Luis Bunuelről készült, Salvador Simó rendezte animációs film éppen olyan, mint amilyen a művész élete volt: valóság, álomképek, hallucinációk szédítő egyvelege. Néhol varázslatos, néhol torokszorító, olykor taszító, máskor nagyon emberi – de legfőképpen hamisítatlanul szürreális.
A semmiből érkezett a Netflixre november közepén Sergio Pablos meséje, a Klaus. A spanyol alkotó neve csak elsőre tűnik ismeretlennek, pedig a múlt évi Apróláb is egy Pablos által írt, azonban ki nem adott könyvből készült, valamint a Gru eredeti karaktereiért is ő felelt. (Gruék így néztek ki eredetileg.) Az idei évben azonban egy korábbi műveinél káprázatosabb történettel lepett meg minket. Sergio ugyanis elmeséli, hogy szerinte hogyan született meg gyerekkorunk egyik hőse, a Mikulás.
George Lucas előzménytrilógiája távolról sem hibátlan ugyan, azonban számos erénnyel rendelkezik: a nagyközönség végre közelről megismerte a galaxis működését, a nagypolitikai játszóteret, és mindazt, ami később a galaktikus diktatúra kiteljesedéséhez vezetett. Általa megteremtődött a Star Wars világának mindaddig legszínesebb és legizgalmasabb nagy korszaka, a Köztársaság bukása felé vezető út és vele a Klónok háborúja, ami elmesélhető történetek végtelen potenciálját rejti magában.
A 2013-as Jégvarázs az évek alatt elérte, hogy Disney klasszikusként beszéljenek róla. Szerintem ezt a titulust nem érdemelte meg. Annak ellenére, hogy egy valóban fülbemászó dallal, és érdekes kérdéseket feszegető témával foglalkozik, nem több egy jól elkészített, hatásos, de ugyanakkor csak korrekt munkánál. A sikere azonban elképesztő volt, és idén meg is kaptuk a folytatást. Szükségünk volt rá?
