2014-es indulása óta a John Wick univerzum egyre csak bővül. Négy mozifilm és egy spin-off sorozat után idén ismét egy, az univerzum részét képező, mégis különálló történettel állhatunk szemben. Ezúttal a vérbosszú egy fiatal hölgyet választott, hogy revansot vegyen apja haláláért, miközben kicsit jobban megismerjük a klánok funkcióját a John Wick világában.
Amikor a Hamupipőke nevet kiejtjük a szánkon, természetesen mindenkinek Disney klasszikusa jut eszébe. Főleg az internetnek hála manapság a közönség java része tudja, hogy a megható tündérmese eredeti verziója korántsem olyan rózsaszín köddel telített, mint az amerikai stúdió gyermekbarát verziója. A Grimm testvérek által összegyűjtött népmesék közül Hamupipőke története talán a legismertebb, de a mese igazi mivoltát nagyon ritkán láthattuk eddig képernyőn feldolgozva. A csúf mostohatestvér című testhorror ugyanezt az eredeti sztorit kívánja bemutatni, egy más szemszögből tálalva.
Tartozom egy vallomással. Olykor úgy érzem, hogy bizonyos cikkeknél elhasználok olyan címeket, amelyek később sokkal jobban jönnének. Valami hasonló a helyzet ezzel a mostani cikkel is, amihez szerintem a megfelelő címet még annak idején a Godzilla, vagyis hát a Monarch sorozat kapcsán használtam. Persze valahol jogos lehet az az elvárás is, hogy ha már egyszer úgymond kreatív munkát végzek, akkor legyek már én is valamennyire kreatív. CSAKHOGY, amikor olyan alkotással találkozik az ember, mint a Karakte kölyök: Legendák, akkor valahogy a kreativitás, mint kifejezés megszűnik létezni a számára.
Ki ne szeretné Aladdint, Mauglit és a többi Disney-hőst, vagy éppen a hercegnőket? Utóbbiak esetében számos ikonikus karakter született 1937-től kezdve a szórakoztatóipar egyik – ha nem a legnagyobb – stúdiójának boszorkánykonyhájában. Csipkerózsika, Mulan, Elsa, Belle, Hamupipőke és természetesen Hófehérke is rengeteg kislány példaképévé és kedvenc hercegnőjévé vált az évtizedek során, így hát nem csoda, hogy a Disney a 2010-es évek közepén úgy gondolta: elérkezett az idő a régi klasszikusok élőszereplős feldolgozására – hiszen bejáratott, sikeres filmjeikről van szó.
Rájöttek, hogy zéró kreativitással és új ötletek nélkül is hatalmas bevételre tehetnek szert, ráadásul minimális kockázattal. (Üdítő kivétel volt a Demóna első része.) Ehhez a sorhoz csatlakozott idén az első egész estés animációs filmjük feldolgozása, a Hófehérke, amely nemcsak a legrosszabb értékelést kapta a kritikusok és a nézők körében a Disney-alkotások közül, hanem anyagilag is hatalmas bukás lett a stúdió számára. Most pedig megérkezett a legújabb élőszereplős filmjük, a Lilo és Stitch – A csillagkutya. Az előzetesek és az ötletes marketing alapján olyan érzésünk támadt, mintha a régi Disney-érából érkezett volna az alkotás. De vajon a kész film is ezt az érzést nyújtja?
Tom Cruise hatvan éven felül is megállíthatatlanul verekszi magát keresztül a veszélyes szituációkban. De vajon méltó lezárást kap a franchise a Mission: Impossible – A végső leszámolás képében? És milyen üzenettel rendelkezik napjaink egyre fokozódó nemzetközi helyzetében egy olyan hős története, aki minden erejével az atomháború kitörése és egy tomboló mesterséges intelligencia ellen küzd?
Egy nehéz nap után, amikor az embernek az összes agysejtje belesajdult a hétköznapi mókuskerék monotonitásába nem is vágyunk másra csak valamire, ami agytorna nélkül kapcsol ki minket. Erre számos olyan popcorn-mozi van már, amin túl sokat nem kell agyalnunk. A Pusztítás tipikusan az a film, ami könnyen felejthető, de egy estét el lehet vele tölteni.
Valami nagyon félrement a Bosszúállók: Végjáték 2019-es bemutatója óta és ezzel Kevin Feige és a Marvel Studios döntéshozói is tökéletesen tisztában vannak. A Marvel Filmes Univerzum következő nagy sagaja a multiverse saga az elmúlt közel öt esztendő alatt inkább csak pislákolt, mintsem égő fáklyaként mutatta volna az utat a következő nagy dobásig. Arról nem is szólva, hogy a Disney+-ra készült féltucatnyi élőszereplős széria néhány üdítő kivételtől eltekintve, mostanra már inkább kötelező házi feladatnak, semmint a későbbi filmeket valóban többlet tartalommal megtölteni hivatott plusz fejezetnek érződik az egykor elkötelezett rajongók többsége számára.
Néhány éve felütötte a fejét az a trend, hogy elkezdték filmre adaptálni a különböző videojátékos címeket. Ez amennyire hálás, legalább annyira problémás dolog is egyben. Hálás, mert így készen vannak az alapok, vagyis a történet és a karakterek. Sőt, bizonyos videojátékok eleve filmszerűen vannak megcsinálva, szóval kvázi csak élőszereplőssé kell tenni őket. Problémás viszont azért, mert sok olyan az interaktivitást elősegítő játékmechanikai elem van, amelyeket nem igazán lehet filmre adaptálni és mivel ezek az elemek sokszor összefüggésben vannak a játék történetének az alakulásával, így sok esetben az is megsínyli ezt. Erre tökéletes példa a 2010-es Perzsia hercege, ami bár filmként nem annyira rossz. Viszont köszönő viszonyban sincs magával a játékkal. Hasonló a helyzet az Until Dawn-nal is, ami valamiért nem kapott valamilyen magyar címét. Azonban ez valamiben most mégis más.
Az előzetesek alapján nem igazán tudtam mire is számíthatok pontosan Ryan Coogler rendezésétől, azon túl, hogy a története némileg megmártózik a természetfelettiben. A végeredmény viszont talán még a legvadabb elképzeléseimet is felülmúlta, ami olyan volt, mintha a direktor egyszerre akart volna Tarantino és Peele munkássága előtt tisztelegni, miközben azért a saját stílusjegyeit sem küldte a kispadra, miközben valami olyasmiről szeretett volna mesélni nekünk, ami valamilyen módon mindannyiunkat képes összekötni. Bőrszíntől, vallástól, nemzetiségtől, az általunk beszélt anyanyelvtől függetlenül.
Mint égen a csillag, annyi film van már Hollywood repertoárjában ozokból a történetekből, ahol a mesterséges intelligenciák saját öntudatra ébrednek. Én, a robot, Ex Machina, Páncélba zárt szellem (1995), a videójátékok világából a Detroit Become Human… csak, hogy néhányat említsek ebből a tematikából. A fontos különbség a felsorolt művek és az Elektronikus állam között az, hogy ezek jók is.
