Tudom-tudom, mostanság egy másik Naughty Dog játék a menő…de talán éppen emiatt ötlött fel bennem a gondolat (nem), hogy végigvigyem a stúdió eggyel korábbi atombombáját, Nathan Drake legújabb utolsó kalandját, az Uncharted 4-et. Aki nem ismerné annak itt egy rövid áttekintés: Az Uncharted széria egy nagyszájú, ámde valahogy mégis szerencsétlen szerencse- és kincsvadász (ő volna Nathan) kalandjait követi végig amint mindenféle izgalmas és legendákból ismert, nagy kincseket rejtő helyeket kutat fel. Mindezt látványos akció, izzasztó ügyességi szekciók és remek történet mellett.
Uncharted cikksorozatunkat továbbfolytatva végül elérkeztem az eredeti trilógia utolsó részéhez, a Drake’s Deceptionhöz is. Az eredetileg 2011-ben megjelent epizód betonozta be véglegesen a vakmerő kincsvadász, Nathan Drake kalandjairól szóló szériát a videojátékok hírességének csarnokába. A hatalmas marketingcsinnadrattával felfuttatott epizód minden idők egyik legjobb értékeléseit bezsebelő videojáték lett a megjelenés után, melynek egyértelmű következményeként egy rakás díjat is odaítéltek neki. Természetesen ez az epizód is része a 2015-ös The Nathan Drake Collectionnek, melyben az eredeti trilógia feljavított, divatos szóval élve ‘remaster’ változatait adták ki. Ahogy a Drake’s Fortune és az Among Thieves esetében, úgy természetesen ezúttal is ezt verziót játszottam végig és ennek megfelelően írtam meg a cikket. Nézzük hát hogy állja meg helyét Nate utolsó nagy kalandja (khm-khm) 2020-ban.
Már a videojátékok hőskora óta nagyon fontos, hogy az adott játék milyen karaktereket vonultat fel. Legyen szó a főszereplőkről akik lehetnek hősök, antihősök, de akár gonoszok is, vagy a mellékszereplőkről, esetleg karaktereink ellenfeleiről is. Az iparág története során ezernyi szereplőt láttunk már, akiket vagy imádtunk, vagy imádtunk utálni egy gonosz esetében. Ám sajnos időről időre előkerülnek olyan figurák is, akik rém egyszerűen csak idegesítőek, felhúznak minket és egy kínszenvedés minden pillanat amikor feltűnnek a monitorunkon és el kell viselni a jelenlétüket. Ezek többsége általában valamilyen mellékszereplő, akiket ilyen-olyan dramaturgiai szempontból csapnak mellénk a cselekmény során. Jelen cikkünk pontosan ilyen karakterekről szól.
A Drake’s Fortune újrakevert változatának befejezése után azonnal folytattam Nathan Drake szemén keresztül átélt kincskeresős kalandomat a második résszel, az Among Thieves-szel. Az Uncharted második része mindössze két évvel az első után jelent meg 2009-ben és szinte azonnal ámulatba ejtette a PS3 tulajokat. Meg azokat is, akiknek nem volt és csak vágytak rá, hogy játszhassák a játékot (mint pl. én). Lényeg a lényeg, a második epizód még az első résznél is nagyobb sikert aratott, a 2015-ben kiadott, aktuális generációra (PS4) átdolgozott változatokat szerepeltető The Nathan Drake Collection által pedig újabb aranykort élhetett. Jelen cikk alanya, ahogy legutóbb is, pontosan ez a remaster változat lesz, így jelenlegi generációs szemüvegen keresztül fogom értékelni a játékot. Csapjunk is bele a lecsóba.
Nem is olyan rég írtam nektek arról, hogy mennyit tud dobni egy játék polci megjelenésén egy ütős borítókép és egy toplistában válogattam össze, hogy szerintem melyek a legjobbak. De van egy másik elem, ami ugyanúgy nem konkrétan a játék maga, de mégis nagyon fontos az összkép és az élmény szempontjából. Nem más ez, mint a zene természetesen. A muzsika legalább olyan szerves része a videojátékoknak, mint a filmeknek, ha nem fontosabb. Gondoljunk csak bele mennyivel laposabb lenne egy keményebb harc, egy szívbemarkoló jelenet, vagy akár csak a bandukolás egy nyílt térképen némi zene nélkül. Vagy mennyivel unalmasabb lenne betölteni az adott játékot, ha a menüben nem várna minket valami fülbemászó dallam.
Múlt héten visszatekintettünk a múltba, és megnéztünk öt klasszikus kalandjátékot a kilencvenes évekből. Ma folytatjuk „felsorolásunkat”, ám korántsem érdemes félreértelmezni a cikksorozat lényegét: a klasszikus jelző rettentő szubjektív, valaki csak párat próbált ki gyerekkorában, van akinek megvan otthon a teljes Lucasarts-gyűjtemény – van aki a tipikus eltúlzott Monkey Island-humort szereti, mások meg inkább a komolyan vehető kalandokat. Ez a lista is csak a mi személyes véleményünket hivatott képviselni, s ráadásul azt is olyan formában, hogy az belátható időn belül elolvasható is legyen.
2007-ben a Sony nagy hazárdjátékba fogott mikor kihozta egyik legkreatívabb stúdiója, a Naughty Dog teljesen új címét, az Uncharted-et. A megjelenés előtt nagyon sokan szkeptikusok voltak és nem egyszer hallhattuk az „modern Indiana Jones utánzat” és a „férfi Lara Croft” kifejezéseket egy-egy legyintés kíséretében. Persze az ilyen lesajnáló megjegyzések igencsak hamar eltűntek a megjelenés után, amikor az Uncharted osztatlan sikert aratott és mindössze 3 hónap alatt elérte az egymillió eladott példányt. 
Hosszú úton mentek végig a AAA-játékok míg eljutottunk a mai szintre, és sokaknak nevetséges lehet már az, ami lassan 30 éve a kor legmodernebb vívmányának számított. A 20. század vége felé – nevezetesen a 90-es években – nagyot ugrott színvonalában a játékipar – annak is nevezetesen a ma már csak „kalandjátéknak” ismert ágazata. Ezt a területet főleg a Lucasarts dominálta, de számos más remek játék került ki független alkotóktól is. Ma megnézünk öt olyan játékot, ami mély nyomot hagyott az akkori emberekben – és bátran megállják a helyüket a látszólag lehetetlenül nagyra nőtt videojáték-iparban még ma is.
Mi gamerek szeretjük a videojátékokat és szeretünk játszani, ez vitán felül áll ugyebár. A kiadók pedig imádják a nehezen megkeresett, vagy fiatalabbak esetén kikönyörgött pénzmagunkat, ezért mindent megtesznek annak érdekében, hogy mi rácuppanjunk a játékaikra és meggyőzzenek minket, mi tényleg, de úgy igazán nagyon el akarjuk költeni azt a pénzt rájuk. A marketing dömping már a játék megjelenése előtt évekkel megindul. Jönnek a teaser-ek, az előzetesek, gameplay videók, bemutatók, gyűjtői tárgyak, tv reklámok, cikkek stb egészen addig a bizonyos napig míg a polcokra kerül a produktum. Persze az emberek többsége addigra már eldönti, hogy meg akarja-e venni a játékot és sok meggyőzésre már nincs szükség. 
Mire meguntam a világvége témát, amit három játékon keresztül nyúztam, addigra pont befutottak a hírek a Ubisoft új üdvöskéjéről az Assassin’s Creed Valhalláról. Véleményt majd akkor formálok róla, ha láttam is mozgás közben, de ahogy a hírek sokasodtak természetesen nekem is kedvem támadt visszamenni az alternatív történelmünk egy bizonyos pontjára. Főleg, hogy mindent egybevetve az Assassin’s Creed talán a kedvenc játékszériám. Választásom a 2017-es Origins-re esett, mert ezt a címet még csak egyszer vittem végig, az Odyssey dagályos játékidejéhez meg most nem volt sem energiám, sem kedvem. 
