Az Archie Comics 78 éve gyűri a tipikus amerikai tinédzserek sztoriját, így nem meglepő, hogy az évek alatt az ottani kultúra szerves része lett. Ennyi idő elteltével persze a szeplős tini kalandjai elég sokféle formátumot öltöttek már. Archibald Andrews eredetileg egy Andy Hardy nevű karakterről lett mintázva, akit Mickey Rooney alakított több filmen keresztül, 1937 és 1946 között. Archie karaktere annyira menő lett rövid idő alatt, hogy a sztorit az NBC rádiójátékra is adaptálta, ahol sajnos a fiú szülei többet szerepeltek, mint maga a karakter. A képregény eredeti történetei nem emelkedtek magas irodalmi magasságokba, egyszerű sztorik voltak, hétköznapi tinédzserekről, akik egyszerű problémákkal küzdenek meg, és mire a következő számhoz értek, ezek többnyire meg is oldódtak. Több, mint hetven év sztorija alatt voltak itt már űrlények, tini-nindzsa teknőcök, sőt még zombik is. 2015-ben egy totális reboot után egészen más irányba vitték az egész Riverdale csapatot, a történetek sokkal érettebbek lettek. De ne szaladjunk ennyire előre.
Az első (jogosan) körülrajongott, és a második kissé csalódást okozó szezon után adja magát a kérdés, hogy mit hozott a harmadik. Persze, ez a mondat így nem teljesen igaz. A második Mr. Robot évad közel sem volt szerintem annyira csalódás, sőt! Ugyanakkor a harmadik, mely kissé visszahozta azt, amit a rajongók hiányoltak a másodikból, módosította a sakktáblát, több szempontból is. De mi változott? Aki csak spoilermentes összegzést akar arról, hogy vállalja be az évadot, vagy sem, az ugorjon az utolsó bekezdésre!
Két évvel ezelőtt megnézhettük, hogy milyen jövőt szán a Disney a Star Wars franchise-nak. Az ébredő Erő jött, látott, és győzött, de nem nyerte el mindenkinek a tetszését maradéktalanul. Vajon a most bemutatásra kerülő nyolcadik epizód kiköszörüli a csorbát, és végre kapunk egy olyan filmet, ami méltó a régi trilógiához? (A kritika spoilerektől mentes.)
Nemcsak mi, férfiak érdemlünk meg hősöket. A lányoknak is kell fiatalkorban egy példakép, hogy legyen valaki, akihez hasonlíthatják magukat, azonosulhatnak vele, hogy később felnőhessenek hozzá. Japánban az animék és mangák közül tömérdek mennyiségű történet szól szuperképességgel rendelkező lányokról, de nem csak az említett célközösségnek. A Sailor Moon (amely a kilencvenes években sokunk hétvégi matinéjének repertoárjában benne volt) is hasonlóképp emelkedik ki kortársai közül.

Voltak már úgy, hogy miután láttak egy filmet, pár nap elteltével kb. semmire nem emlékeztek az egészből?Hasonló helyzetben vagyok most én is; bámulom a monitort, kortyolgatom a kávémat és próbálok felidézni legalább kettő fontosabb momentumot a filmből, ami kiindulópontként szolgálhatna ennek a cikknek a megírásához. Mindenesetre gondolom felesleges leírnom, hogy ez a szituáció általában nem a később klasszikus magaslatokba emelkedő filmek esetében szokott előfordulni.
Az HBO új sorozata a templomos rend végső korszakát öleli fel. Szerencsém volt megtekinteni a sorozat első két részét, és azt kell, hogy mondjam, jöhetne még. Főleg azért, mert még nem is az, hogy nehéz, de ignoráns is lenne véleményt alkotni a sorozatról az első két része alapján. Miután remélem mindenkinek tiszta, hogy nem a sorozatról, csak részekről lesz szó, nézzük meg, milyen is volt a Templomosok első két epizódja!
Amikor először láttam a Hét nővér előzetesét, kíváncsi voltam, hogy mit hoz ki a rendez a történetből. Elvégre az egygyerekes családmodell nem új keletű, hiszen Kínában tudtommal jelenleg is érvényben van. Persze itt nem veszik el a szülőktől a csemetéjüket, hanem jóval több támogatást kapnak. Az viszont nagyon érdekelt, hogy egy ilyen világban mégis hogyan boldogulnak a magukat Karen Settmannek nevező hetes ikrek.
Két okból voltam igazán izgatott, mikor hivatalosan is bejelentették, hogy a Punisher megkapja a saját sorozatát. Egyrészt egy fan favorit karakterről van szó, másrészt eléggé ráfért a Netflix képregényes sorozataira, hogy valaki letegyen valamit az asztalra végre. Minden rajongásunk, mind a képregényes sztorik iránt, mind a koncepció iránt, amit a Netflix beígért a Marvel világán belül, egyre kevésbé tartotta a gerendákat, a sajnos gyengére sikerült sztorik mellett. Az már csak hab a tortán, hogy bár jelenleg maradnak a Marveles sorozatok a Netflixen, de a Disney minden mást visz át a saját streaming szolgáltatásába, amit 2019-ben indít majd. Visszaolvasva a kritikákat, talán kitűnhet, hogy bár nem került nézhetetlen státuszba egyik sem, viszont mindig volt ott egy erőteljes „de”, ami lássuk be őszintén, a forgatókönyvek lelkén nyugszik. Frank Castle karakterénél keresve se találnánk jobb szuperhőst, akarom mondani vérengző gyilkost, aki gatyába tudná rázni a Netflixes sorozatokat.
Kép forrása: comicbook
Kezdetben volt a legkisebb fiú, a klasszikus népmesei hős. Köpönyegéből bújt ki a maszkulin akcióhős. A gyenge, gyámolításra szoruló nő (és vele a fele királyság), de leginkább a világ megmentése lebegett előtte mindenkori célként. Földön, vízen, levegőben, valamint a sínek között üldözött és üldöztetett; nem töltött, csak lőtt, közelharcban párja nem volt, s végül mindig győzött, mert ő volt a jó, ha mégoly szúrós is volt a tekintete. A hímsoviniszta hajszafilm női karakterei némi leegyszerűsítéssel pusztán díszletelemek, szextárgyak, a vizuális eszköztár falvédői. Az elsősorban férfiakból álló célközönség számára plusz vonzerőt jelentettek.
A sztárokat az utóbbi évtizedekben felváltják a celebritások. Olyan emberek, akik nem szakmai vagy művészeti tevékenységükkel vívták ki maguknak a népszerűséget, hanem inkább személyiségükkel, vagy a társadalom által rájuk ragasztott bélyegek révén válnak népszerűvé. Ez a folyamat elérheti a művészeti szférában tevékenykedő személyeket éppen úgy, ahogy a hétköznapi embereket is. Később – bár leegyszerűsített formában – de már-már mémmé minősülnek át ezek az arcok. Magyarországon a kilencvenes években ez a folyamat egy Ambrus Attila nevű férfival kezdődött, aki Viszkis néven vált híressé (vagy hírhedté) – köszönhetően posta- és bankrablásainak.