Az utóbbi évtizedben a társasjátékozás a reneszánszát éli, azonban kevés olyan cím akad, amely egyszerre tudott művészeti, mechanikai és piaci szempontból is maradandót alkotni. A 2016-ban megjelent Scythe pontosan egy ilyen játék, amely idén lett tíz éves, ennek apropóján pedig visszatekintenünk arra, mitől vált modern társasjátékipar klasszikusává.
Kristoffer Borgli neve kevesek számára csenghet ismerősen. A norvég rendező egyike azon skandináv filmeseknek, akik az utóbbi években eveztek nemzetközi vizekre – ilyen például az Oscar-jelölt svéd Ruben Östlund, és a szintén norvég Joachim Trier, akinek a neve a legutóbbi Oscar-gáláról derenghet, mivel filmje, az Érzelmi érték kilenc jelöléséből a legjobb idegennyelvű filmért járó szobrocskát haza is vihette. Kettejükhöz képest Borgli egy fiatalabb generáció képviselője, aki az Álmaid hőse című (általam nagyon kedvelt) szürreális fekete komédiával szerzett ismeretséget a tengerentúlon – ezúton is köszönet Nicolas Cage-nek, aki ez esetben is felkarolta egy ambiciózus rendező koncepcióját. Borgli mostani művével, a Kész drámával már egyértelműen mutatja, milyen utat jelölt ki a saját filmművészete számára.
Az egyszeri mozilátogató az elmúlt évek moziműsora alapján joggal hiheti azt, hogy Amerikán és Japánon kívül nem is nagyon készülnek animációs filmek. Holott Európában is van élet, a kézzel rajzolt animációk egyik igazi fellegvára pedig Franciaország, ami Az idő uraitól kezdve a Belleville randevúig számtalan emlékezetes alkotással örvendeztetett már meg minket. A korábban rövidfilmeket rendező Ugo Bienvenu első egész estés filmjével is ezt a sort erősíti: az Arco – Fiú a jövőből megjárta a legrangosabb filmfesztiválokat és egészen az Oscar-jelölésig sikerült eljutnia. Március 29-től kezdve már a magyar közönség is láthatja az időutazó fiú kalandjait.
Az animáció médiumának legtöbb rajongója valószínűleg egyetért abban, hogy az utóbbi évek egyik meghatározó sorozata a Primal volt Genndy Tartakovsky-tól. Az ősember és a dinó valószínűtlen párosának kalandjai a nézők mellett a kritikusokat is lenyűgözték, így a díjeső sem maradhatott el. A második évad drámai lezárása után viszont felmerült a kérdés, hogy merre tovább? Mi újat lehet még kihozni ebből a prehisztorikus hőseposzból?
Három évvel ezelőtt a Netflix véghez vitte a lehetetlent: nem egyszerűen elfogadható, hanem méltó élőszereplős adaptációt tudtak készíteni minden idők egyik legsikeresebb és legnagyobb hatású mangájából, a One Piece-ből. Külön érdeme volt a sorozatnak, hogy nem csak a hardcore rajongóknak nyújtott szórakozást, hanem az olyan laikus nézőknek is, akik soha egyetlen oldalt sem olvastak el Oda Eiichiro remekművéből, vagy egy epizódot sem láttak az animéből. Most végre megérkezett a folytatás, így megtudhatjuk, hogy az első évad csak a véletlennek köszönhetően lett nagyszerű, vagy a készítők képesek voltak-e tartani a magas színvonalat?
Korábban már jó pár kellemes órát töltöttem el az Everdell társasjáték világában, így egy újabb Everdell-játék kipróbálása magától értetődőnek tűnt a számomra. Egyébként is a kétszemélyes játékok különösen közel állnak hozzám, ezért kíváncsi voltam, sikerül-e az Everdell Duónak felkerülnie a kedvenceim listájára.
A világűr hatalmas játszótér a filmesek fantáziájának is. Gondolhatunk például a Gravitációra, az Ad Astrára, vagy akár a Mentőexpedícióra. Ez utóbbi film egyébként szintén egy Andy Weir regény adaptációja, és sikere így cikkünk tárgyával kapcsolatban is némi bizakodásra adhat okot.
Az idén harmincéves Resident Evil/Biohazard az évtizedek alatt a Capcom legjelentősebb szériájává nőtte ki magát. A legfrissebb adatok szerint az egész franchise már száznyolcvanhárom millió eladott példányszámmal büszkélkedhet. Ezzel a legsikeresebb horrorszériának számít a videójáték-piacon.
A megalkotásában olyan legendás fejlesztők vettek részt, mint Shinji Mikami (Resident Evil 4, The Evil Within) és Kamija Hideki (Resident Evil 2, Devil May Cry, Bayonetta). Abba már nem is mennék bele hosszan, hogy a Resident Evil 2 (1998) filmszerűbb játékélménye és különböző mechanikái, illetve a Resident Evil 4 (2004) korszakalkotó ötletei rengeteg jövőbeli akcióhorror és más alkotás alapjait fektették le. Az ő víziójuknak és szakmai odaadásuknak gyümölcse egy olyan franchise lett, ami képes minden új epizódjával valami újat mutatni a régi motoros rajongóknak és az újonnan csatlakozó generációknak.
Időről-időre előkerül Hollywoodban bolygónk földönkívüli erők általi megszállásának ötlete/témája. Ezt aztán alkotók ölthetik drámai formába, mint a mondjuk az Érkezés, vagy humorral megközelítve, mint a Támad a Mars, vagy a Kertvárosi Kommandó. Van aki a misztikumot, horrort választja, mint a Jelek, de talán sokan legtöbben, kőkemény háborús filmként szeretnék megmutatni ezt a témát, mint klasszikus Függetlenség napja, vagy a Föld Inváziója – Csata: Los Angeles. Cikkünk alanya, a Netflix legfrissebb filmje, a War Machine (Ismeretlen támadók)
