Zach Cregger kétségtelenül emlékezetesen tudott megjelenni a horrorrendezők között. Előző filmje, a Barbár sokak elismerését kivívta nézők és kritikusok közt egyaránt. Semmiképp sem volt tökéletes film, viszont mindenképp figyelemre méltó. Ebből adódóan óvatos kíváncsisággal vártam a Fegyverek vetítését is.
A Ubisoft manapság nem tartozik a legkedveltebb játékkiadók közé. Ez több múltbéli baklövésre vezethető vissza. Ennek az egyik ok az, hogy a cég elvesztette korábban rá jellemző kreatív és kísérletező státuszát. A francia kiadónál leginkább olyan franchiseok kerültek a középpontba az utóbbi időben, mint az Assassin’s Creed és Far Cry, miközben olyan klasszikus franchise-ok maradtak parlagon, mint a Prince of Persia, a Splinter Cell, a Rayman vagy a Beyond Good and Evil. Ezen a tendencián egyelőre a gyengébb pénzügyi eredmények sem változtattak, és a közeljövőben sem látszik jelentős fordulat a vállalat stratégiájában.
Az óceán csodájáról szóló írásomban már említettem, hogy az idén kilencvenkilenc éves David Attenborough egész életútján keresztül, saját szemeivel láthatta azokat a rémes környezeti hatásokat, amelyeket civilizációnk működése teherként ró a természetes vadonra. Az ott leírt gondolatok jelentős részét a most tárgyalt film, az Egy élet a bolygónkon szülte. A film címében, ahogy ki is található, Sir David a saját életére utal: egy olyan életre, melynek kezdetén a bolygónk népessége még három milliárd alatt, az érintetlen vadonok aránya viszont hatvan százalék fölött volt. Ma ez a két szám 8,2 milliárd, illetve huszonhárom százalék. Sir David Attenborough saját bevallása szerinti tanúvallomása ezt szeretné mindenekelőtt érzékeltetni: hiába szövődik az emberiség története évezredek óta, a jövőnket felzabáló, mértéktelen környezetpusztítás mégis előttünk, a mi korunkban, a mi általunk jól felfogható időkeretek között zajlik le. És pont ezáltal felfoghatatlan.
Az idő bizony telik. Ezzel együtt pedig olykor bizonyos dolgok is megváltoznak ilyen vagy olyan irányba. Viszont ezek a fajta változások leginkább azoknak feltűnőek, akik hozzám hasonlóan olykor fogyasztanak régebbi alkotásokat is, főként könyveket és filmeket. Noha bevallottan nem vagyok egy kifejezett antik rajongó, azonban a közelmúltban több olyan alkotás is megfordult a kezemben vagy a szemem előtt, amelyek mondjuk úgy, hogy jóval idősebbek, mint jómagam. Éppen ezért elég feltűnő hogy ezek az alkotások még mennyire más felfogásban illetve módokon készültek. Márpedig ezek az alkotások egyfajta lenyomatai azoknak a koroknak, amelyekbe sokszor érdekes visszatérni. Erre pedig számomra a legjobb példa jelenleg a Conan, a barbár képregény sorozat.
Jelenleg a piacon jó krimiből nem éppen akad bőség, legalábbis ami a sorozatokat illeti. Igazán kiemelkedő alkotásként még mindig a kultikus Twin Peaks-et vagy a True Detective első évadát szokás emlegetni. A Netflix legújabb üdvöskéje, a Vad természet azonban az előzeteseiben azt ígérte, hogy e szériák nyomdokaiba kíván lépni mindezt megfűszerezve egy jó adag neowestern életérzéssel. A kérdés már csak az: sikerült-e neki?
1961. november 1-jén Stan Lee és Jack Kirby talán maguk sem voltak még tisztában azzal, hogy az általuk életre hívott A Fantasztikus Négyes mennyire jelentős szereplője lesz az általuk gondozott Marvel képregényes univerzumnak. A Marvel legelső családjaként bemutatkozó szuperhős formáció népszerűsége a legelső felbukkanásukat követő évtizedekben sem hagyott alább, méghozzá olyannyira, hogy megannyi animációs sorozat, na meg néhány jobban és kevésbé jól sikerült élőszereplős alkotásban is igyekeztek kiaknázni Reed, Sue, Ben, és Johnny nem egyszer hajmeresztő, olykor kozmikus kalandjait. Az utóbbi adaptációkat viszont a kezdetektől fogva belengi valamiféle visszatérő átok, mivel hiába is beszéljünk a Marvel egyik koronaékszereként számon tartott figurákról, ezek a próbálkozások rendre elhasaltak mind a kasszáknál, vagy épp a kritikusok szigorú megítélése nyomán.
Caius Iulius Caesar megölték Róma pedig egy újabb véres polgárháború szélén áll, aminek a végén valaki megkaparintja a birodalom feletti uralmat. Vajon ki lesz az: Marcus Antonius, Caius Octavius, Marcus Aemilius Lepidus vagy esetleg más római szenátor és hadvezér? Ezzel a felütéssel kezd a Róma dicsősége című társasjáték, amely az elmúlt évek egyik leglátványosabb római tematikájú társasjátéka, amely az építkezős eurogame mechanikákat egy egyedi forgó játéktábla innovációjával kombinálja. De vajon a látvány mögött rejlő játékmenet is ugyanolyan erős?
A 90-es évek kölykeinek egyik legmeghatározóbb akció élménye volt a Robotzsaru sorozat, mely aztán egy kosárnyi mellékvágányban kicsúcsosodva örvendeztette a lurkókat. Volt itt TV sorozat, animációs sorozat, na meg persze videojátékok is. Nyilván, ki ne akart volna a félig robot, félig ember szuperzsaru bőrébe bújni és igazságot osztani a disztópikus cyberpunk Detroit utcáin. És bár voltak bőven próbálkozások a videojátékos vonalon, igazán mély nyomot talán egyik sem hagyott, vagy a történet, vagy a sztori, vagy a megvalósítás hiányosságai miatt. Ezt az űrt próbálta betölteni a 2023-as Rogue City, mely egy teljesen úgy sztorit hivatott elmesélni.
Az idei videojátékos év egyik legnagyobb meglepetése kétségtelenül a Clair Obscur: Expedition 33. A játékot a frissen alakult Sandfall Interactive fejlesztette, amelynek ötletgazdája az a Guillaume Broche, aki a COVID–19 idején otthagyta a francia Ubisoftot, hogy megvalósíthassa saját elképzeléseit. A fejlesztés több évig tartott, és bár a csapat csupán harminc főből állt, a projektbe további művészek és fejlesztők is becsatlakoztak. Broche elmondása szerint a játék forgatókönyvíróját Redditen ismerte meg, amikor az jelentkezett szinkronszínésznek a játékba. Érdekesség, hogy a zeneszerzőt pedig SoundCloudon fedezte fel. A játék készítői számára ez egy igazi szerelemprojekt volt, miközben hajtotta őket a vágy, hogy egyrészt értéket teremtsenek, és egy olyan játékot készítsenek, amelyet maguk is szívesen fogyasztanának.
(tovább…)Nyár közepe van. Az évnek ebben a részében hatalmas erdőtüzek, áradások, aszályok és egyéb környezeti anomáliák rázzák meg a világ közvéleményét. Ilyenkor mindenki a fejéhez kap, eltöpreng, hogy vajon hová vezet ez, lehet-e még tíz év múlva Görögországba menni júliusban nyaralni? Meddig terem meg a barack, a málna vagy a szeder idehaza? Gyerekeink és unokáink generációi látnak még havat a Kárpát-medencében? Aztán a tikkasztő hőség elmúlik, és vele együtt a nyugtalanító kérdések is tovaszállnak. A problémák persze maradnak, de amikor nem érezzük ezek megoldásának vagy mérséklésének égető szükségszerűségét, könnyű megfeledkezni róluk. Szerencse, hogy a természetfilmek atyja, a 99 évét betöltő David Attenborough még mindig velünk van, hogy az emberiség kollektív lelkiismeretét képviselje.
