2012-ben Scott Derrickson a Sinister képében egy fojtogató atmoszférájú, a szó legszorosabb értelmében kegyetlen kísértetházas történetet mesélt el, miközben képes volt az alzsáner unásig ismételt sablonjait élvezetesen és valóban ijesztően előadni. Bár a Marvel stúdióval való egyalkalmas kirándulása (Doctor Strange) megszakította a filmográfia horrorvonulatát (Ördögűzés Emily Rose üdvéért, Távozz tőlem, Sátán!), a Fekete telefon által a tékozló fiú végre hazatért a szeretett műfajához.
Vannak olyan alkotások, amelyek sokszor úgy kapnak valamilyen és válnak ezáltal valamiféle franchise-á, hogy igazából azt az ég egy adta világon semmi nem indokolja, leszámítva persze bizonyos anyagi érdekeket. Ugyan kétségkívül vannak olyan franchise-ok, ahol minden alkotás egyfajta azonos színvonalat képvisel. Sőt, adott esetben az egyes részek akár még minőségileg is képesek szintet lépni. Ilyen például a Toy Story széria is. A Toy Story-nak ugyanis nem csakhogy minden egyes része magas szintű szórakozást nyújt, hanem emellett még minden része valami kifejezetten elgondolkodtató és releváns témákat is dolgoz fel. Habár a legutóbbi rész során meglehetősen kétségessé vált, hogy miként is folytatható tovább ez a széria. Viszont az alkotók, vagyis hát jobban mondva a Toy Story jogait birtokló Disney megtalálta a módját, hogy hogyan tudja a továbbiakban felhasználni ezt a franchise-t. Így született meg a Lightyear című alkotás.
Az Egy nehéz nap utópiában Matthew Baker amerikai író második novelláskötete, az első, amely magyar fordításban is megjelent. A kötet itthon egy évvel követte az amerikai debütálást, 2021 második felében jelent meg az Agave kiadó gondozásában. Lángoló bölénnyel, apokaliptikus borítóval, tizenhárom hosszabb-rövidebb novellával. A kiadó és a fordítók dicséretére váljon, hogy majdnem minden novellának más fordítója volt, mégis sikerült Baker stílusát egységesen átültetniük magyar nyelvre.
Baker kisprózája science-fiction besorolást kapott, holott a fikció lényegesen erősebb benne, mint a tudományos vonal. A szerzőt sokkal jobban foglalkoztatja az, hogy az átlagos amerikai emberek hogy fognak élni, viselkedni adott esetekben, mintsem az, hogy változik a tudomány a jövőben és ennek mi lesz a hatása az emberiségre, civilizációra, túlélésre. Baker határozottan fikció, viszont sokkal kevésbé science. De ezzel nincs is semmi gond.
Nicolas Cage egyesek szemében igazi színészlegenda, mások szemében csapnivaló ripacs. De ezen felül Cage apa, akcióhős, Nagy Művész és igazi megmentő. Vagy egy karrierje végén lévő, kiégett pozőr, akire már senki nem kíváncsi néhány mémgyároson kívül? Az A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya ezekkel a kérdésekkel játszadozik, szerencsére igen szórakoztató módon.
Vannak olyan alkotások, amelyek eleve előnyös helyzetből indulnak, mivel valami olyan dolog van bennük, ami annyira élvezetes a közönség számára, hogy akár az adott mű összes hibáját is képesek figyelmen kívül hagyni miatta. Ilyen például szinte az összes dinoszauruszos alkotás. Merthogy az óriás hüllőket mindig is egyfajta sajátos rajongás övezte, ami valahol teljesen érthető, hiszen legyünk őszinték, valóban magukkal ragadó és különleges teremtmények. Személy szerint bevallom én is nagy dinó rajongó vagyok és szinte az összes filmet láttam vagy legalábbis mindig felkelti az érdeklődésem, ha egy alkotásban láthatom őket. Márpedig ezeknek egyik, ha talán nem a legkiemelkedőbb darabja a Jurassic széria, aminek a legújabb része a Jurassic World: Világuralom.
Rengeteg könyv, film, sorozat, rádiójáték – és még sorolhatnám a végtelenségig a lehetőségeket, mert biztos van olyan, amiről még csak nem is hallottam – foglalkozott már a jövő témájával. Mindenkit érdekel, mi lesz velünk 10, 20, 50, vagy akár 100 év múlva. Hova jut a technológia? Hogy alakulnak a ma létező szervezetek sorsa? Ki marad meg, és ki veszik bele a történelembe? És persze a legfontosabb: ennyi ember hogy fér el a Földön, lesz-e Föld még egyáltalán, és a Holdra is ki tudunk-e költözni. Dömötör László, ha nem is biztos válaszokat, de egy alternatív jövőképet ad A Hold hősei című könyvében. Bár az egész történetet a Vöröskereszt, mint segélyszervezet tölti ki, mégis egy kalandos, könnyed sci-fi művet vehetnek kézbe az érdeklődők.
Az Indiana államban található Hawkinsban újra és újra felüti a fejét a baj, egyre csak szedve a halálos áldozatokat és egyre súlyosabb traumákat okozva ezzel a kisváros jóravaló népének. Töretlenül terjed a pletyka, miszerint átok ül a városon – egy átok, ami elől nem elég a biztonságot rejtő otthon falai mögé rejtőzni. És nem csak, hogy visszatér, az átok minden visszatértével egyre kegyetlenebbé válik. Történt ugyanis, hogy egy nap sokkoló hírre ébrednek Hawkins lakosai: a helyi gimnázium egyik tanulóját kicsavarodott végtagokkal, összetört csontokkal találják a város szegénynegyedében.
Általában egy alkotó törekedni szokott arra, hogy valami olyan újszerű vagy éppenséggel különleges dolgot mutasson a közönségnek, ami szándékai szerint kiemeli vagy legalábbis megkülönbözteti majd őt a többi társa közül. Persze az ennek az érdekében használt eszközök és módszerek sok esetben nem érik el az alkotó által kívánt hatást és inkább érdektelenségbe fullad vagy adott esetben akár még ellenszenvet is kiválthat a közönségben. Viszont vannak olyan esetek, amikor egy-egy ilyen újítási szándék annyira bejön, hogy akár önálló műfajjá, hova tovább akár kultúrtörténeti mérföldkővé is válhat. Lásd például a Gyűrűk ura esete. Valami ilyesmi szándék vezérelhette a Kirakós című alkotás létrejöttét is, ami egy határozottan érdekes módszerrel kíván interakcióba lépni az esetleges közönségével.
Habár nem feltétlenül lesznek majd rendszeresek az ilyen típusú cikkek. Azonban vannak bizonyos alkotások, amelyek olyan témákat dolgoznak fel, amik adott esetben sérthetik egyesek jóízléssét, vagy túlzottan felkavaróak lehetnek vagy akár a téma jellege okán olyan módon szükséges beszélni az adott alkotásról, ami egyesek számára visszataszító lehet. Éppen ezért ilyekor mindig előre jelezve lesz, vagy legalábbis én személy szerint biztosan jelezni fogom, hogyha valami ilyen típusú cikk jön. Márpedig a Lányok Dubajban egy kifejezetten olyan jellegű alkotás, ami megköveteli, hogy nyíltan és kendőzetlenül beszéljünk bizonyos dolgokról. Szóval ennek tudatában olvassa tovább mindenki ezt a cikket.
Tom Cruise az elmúlt évtizedekben egyre inkább elkezdte a saját felügyelete alá vonni a filmjeit. Tulajdonképpen a kortárs Warren Beatty-vé vált azáltal, hogy a főszerep mellett erőteljes produceri feladatokat lát el, illetve kellően kiveszi a részét a filmje körüli marketingkampányban. Eközben pedig nála is megmaradt az a klasszikus mozisztár imázs, amit ma már kevés új-generációs színész tudhat magáénak. A folyamatosan megújuló Mission: Impossible-széria mellett Cruise ezúttal a kultikus státusznak örvendő Top Gun-nak készített folytatást, hogy bebizonyítsa, még mindig tudja mi fán terem a jó blockbuster.
