Nem túlzás azt állítani, hogy a felnőtteknek szóló animációs sorozatok jelenleg reneszánszukat élik, hiszen az elmúlt években egymást követték a jobbnál jobb darabok. De minden ígéretes és egyedi projektre jut legalább egy tucat, egy kaptafára készült másik, amik biztonsági játékot űzve próbálják lemásolni a jól bevált recepteket, aztán végül eltűnnek a süllyesztőben.
Valamiért kialakult a világban egy olyan nézet, hogy minden, ami rajzolt per animált az csak is gyerekeknek készült tartalom lehet. Ugyan az utóbbi időkben ez a nézet valamelyest némileg árnyalódott, azonban még mindig vannak olyanok, akik hogyha meglátják, hogy valami animációs tartalom akkor attól instant távol maradnak. De még akkor is hogyha az az adott alkotás éppenséggel egy általuk kedvelt franchise-hoz tartozik. Éppen ezért hiába vannak sokan, akik szeretik a Star Wars-t, az olyan animációs sorozatoktól, mint a Klónok háborúja, vagy a Lázadók, vagy a Tales of the Jedi távol tartják magukat. Aztán meg persze panaszkodnak, hogy az ezekre épülő élőszereplős sorozatokat meg nem értik, lásd Ahsoka sorozat. Hasonló a helyzet a The Bad Batch-csel is, aminek továbbra sem vagyok hajlandó kimondani a magyar nevét, ami bár kétségkívül a Lucasfilm egyik csúcsterméke és feltehetően épül fog még rá egy-két sorozat vagy film, mégis sokan kihagyják, mondván hogy ez animációs, akkor ez biztos valami gyerekeknek gyártott vacak. Pedig a The Bad Batch se nem vacak és rohadtul nem gyerekeknek gyártott tartalom.
Hollywood, meg úgy általánosságban a nyugati világnak van egy érdekes és nagyon erős vonzalma a feudális japán harcosainak (szamuráj, shinobi, stb.) kultúrája iránt, ami a szórakoztatóiparban is tetten érhető. Gondoljatok csak bele, hogy mennyi nyugati gyártású film, sorozat, videójáték, képregény, könyv létezik ami a témát dolgozza fel, akár célzott vagy épp célzatlan hitelességgel, akár csak merítve a korból/kultúrából.
Az utóbbi kategória egyik ékes példája James Clavell 1975-ös Sógun (vagy A sógun, ahogy tetszik) című regénye, melyet 1980-ban vászonra is vittek és egész komoly kultklasszik lett belőle. A fentieket és azt figyelembe véve, hogy a remake-ek korát éljük, nem volt csoda, hogy bejelentették A sógun modernizált változatát. És habár a szereposztás bizalomra adott okot, a többség mégis kétkedve állt a hírhez. Valljuk be, volt alapja. Na de tévedtünk-e? Szerencsére igen!
A Grimm fivérek nevét bizonyára mindannyian nagyon jól ismerjük. A német mesegyűjtő testvérpár történeteit már kisgyermekkorunkban is sokszor hallottuk. Sokan talán nem is sejtik, hogy kedvenc történetük épp a Grimm fivérek gyűjteményéből ered. Hamupipőke, Jancsi és Juliska, A békakirály, Csipkerózsika, Hüvelyk Matyi, mind-mind ikonikus mesekarakterek, akiket az európai közönség a testvérek munkája által ismert meg jobban. A Netflix megbízásából a Wit japán animációs stúdió elkészítette 6 részes saját feldolgozását a legismertebb történetekből.
Ha tíz-húsz évvel ezelőtt egy hollywoodi stúdió bejelentette, hogy egy népszerű videojáték alapján filmadaptációt készít, a játékosok szinte biztosra vehették, hogy a végeredmény a legjobb esetben is méltatlan lesz az eredetihez, a legrosszabb esetben pedig egyenesen vállalhatatlan. Az elmúlt években viszont megfordulni látszik ez a trend, és egymás után jelennek meg a jobbnál jobb filmes és sorozatos feldolgozások: gondoljunk csak az HBO díjnyertes sorozatára, a The Last of Us-ra, vagy az olyan animációs Netflix-szériákra, mint a Castlevania, az Arcane, vagy a Cyberpunk Edgerunners.
A különféle ikonikusnak számító animék live-action adaptációját a Netflix az utóbbi időben erősen a pártfogása alá vette. Tavaly érkezett a lassan építkező, de aztán egyre szórakoztatóbb One Piece, aztán elég erősen kedvünket szegte a Yu Yu Hakusho élőszereplős feldolgozása. Végül, de nem utolsó sorban kaptunk egy Avatar sorozatot is. Ez még csak pár darab a sok közül és a lista csak bővül. Idén áprilisban egy újabb ikonikus mangának és animének az adaptációja érkezett a streaming platformra, ezúttal a dél-koreai filmesek gyermekeként.
Tizenhárom évvel ezelőtt David Benioff és Dan Weiss, vagyis a D&D néven ismert alkotópáros véghez vitte a lehetetlent azzal, hogy átültették a tévéképernyőkre George R. R. Martin adaptálhatatlannak hitt regényciklusát, A tűz és jég dalát. A Trónok harca igazi sikersztori lett, és vitán felül a 2010-es évek egyik meghatározó sorozata volt… egészen addig, amíg el nem fogytak a könyvek, és onnantól kezdve az egész úgy omlott össze, mint a kártyavár. Az utolsó évadot pedig olyan szinten összecsapták (a rossz nyelvek szerint azért, hogy minél hamarabb maguk mögött hagyják Westerost, és végre elkezdhessenek dolgozni a Star Wars-projektükön), hogy azzal nem csak a sorozat, hanem a saját szórakoztatóipari megítélésükben is helyrehozhatatlan károkat okoztak. Ennek ellenére a Netflix bizalmat szavazott nekik, amikor őket bízta meg Liu Cixin többszörösen díjnyertes sci-fi regénysorozatának, A háromtest-trilógiának az adaptálásával. Vajon sikerült D&D-nek kiköszörülnie a karrierükön esett csorbát, vagy egy újabb félresikerült feldolgozást írhatunk fel a nevük mellé?
Bizonyára sokan érezhetik úgy, hogy a klasszikus értelemben vett férfikép finoman szólva is egy elég erőteljes átalakuláson ment keresztül. Ez persze valakiket pozitívan érintett, míg mások inkább negatívan élik ezt meg. Azonban az igazi problémát az jelenti, hogy nagyrészt eltűntek azok a kvázi útmutatók, amelyek egyfajta mintaképet adtak arról, hogy miként kellene viselkednie egy adott férfinak. Természetesen ebben a dologban jelentős szerepe van a különböző alkotásoknak, amelyek ideális esetben valamilyen pozitív példát állítanak a középpontjukba. Bár tény, hogy az is változó, hogy ki mit tekint pozitív példának, szóval inkább úgy fogalmaznám ezt át, hogy valamilyen olyan erkölcsi értékrendet ad át, ami a társadalom számára hasznos lehet. És akkor itt térnék rá az Országúti diszkó című alkotásra.
Nemrég került a Netflix kínálatába Guy Ritchie új sorozata, a The Gentlemen. Az angol gengszterek témájához mindig jó érzékkel nyúlt a rendező. A sorozattal egy univerzumban játszódó, hasonló témájú filmje is kifejezetten szórakoztató volt. Joggal lehet tehát bízni a sorozatverzióban is. Lássuk, úriemberhez méltóan meghálálja-e bizalmunkat a sorozat?
