Brett Gilbert és Matthew Dunstan neve ismerősen csenghet azok számára, akik otthon vannak az euró-stratégia játékok műfajában. A korábbi munkáikban inkább a moduláris elemek, illetve a pontgyűjtés álltak a középpontban, a különféle akciók kombinálásával. A fák népe ezekkel szemben kicsit finomabb, líraibb, melynek a témájában természet központosság áll, miközben nem próbáltak meg a korábbi játékaik mechanizmusát, valamint komplexitását beleerőltetni ezen alkotásukba.
A Splinter Cell: Deadwatch nem húz le még egy réteg bőrt Sam Fisher hullájáról – ez sokkal inkább egy korszak lezárása. Derek Kolstad legacyquel értelmezése a feddhetetlen hősök mítoszát bontja le, miközben Sam Fishert a saját múltjával szembesíti.
Kuriózummal állunk szemben, elvégre nem gyakran adatik meg a magyar közönségnek, hogy egy jellemzően nagy költségvetésű zsáneren belül tekinthessen meg filmet magyar alkotóktól. Főleg egy klasszikus, zombi apokalipszis köré épülő mozit, márpedig a Silent Zone esetében erről beszélünk. Az angol cím sem véletlen, elvégre a film amerikai forrásokból valósult meg és angol nyelven lett leforgatva, főleg külföldi színészgárdával. A film tehát se nem műfajilag, se nem kulturálisan nem kötődik a Kárpát-medencéhez, emiatt annál figyelemre méltóbb, hogy minden sarkalatos fázisa a filmgyártásnak magyar kézen ment keresztül, a rendezéstől a vágásig. Erre érdemes büszkének lennünk, elvégre a gazdag múltra visszatekintő filmgyártásunk és mozgóképes kultúránk ettől csak sokoldalúbbá válik, ráadásul képes olyan művészek kitermelésére, akik innovatívak, és fiatalos frissességükkel felrázzák a hazai mozis kínálatot. És a külföldit, hiszen a filmet a hazai bemutató előtt számos országban láthatták a nézők (amerikai premierrel), és kifejezetten szépen termelt.
James Gunn kezei alatt úgy tűnik, hogy a DC univerzum jövője biztonságban van. A Különc kommandó és a Superman után sem pihent meg a rendező, ugyanis John Cena főszereplésével visszatért a Békeharcos is, immár az új DCEU részeként. A második évad eseményei néhány hónappal a Superman vége után veszik fel a fonalat – ez azonban Christopher Smith-et cseppet sem zavarja. Úgy lép át a hálószobája gardróbjából nyíló portálon más dimenziókba, mintha ez is csak a reggeli rutinjához tartozna.
Tizenöt esztendővel ezelőtt a Disney még egészen mást képviselt film stúdióként, mint manapság. Ebben nyilvánvaló módon közrejátszott az is, hogy a cégnek ekkortájt nem voltak a tulajdonában olyan szellemi tulajdonok, mint a Marvel, a Star Wars, vagy akár a teljes 20th Century Fox könyvtára. Az egeres cég csak azzal tudott főzni, ami a rendelkezésére állt, azonban ez a helyzet rákényszerítette a döntéshozókat arra, hogy merjenek nagyot álmodni. Sőt, ha épp arról van szó, ne féljenek új életet lehelni egy közel harminc éve parkoló pályára állított franchise-ba.
Az 1982-es Tron, avagy a számítógép lázadása egy igazi technológiai mérföldkőnek számított a maga korában. Hiszen a komputeranimáció ekkoriban még olyannyira gyerekcipőben járt, hogy a Tron forradalmi alkotásnak számított azzal, hogy a film jelentős része egy digitális effektusok által létrehozott, mesterséges világban játszódott. A közel harminc évvel később bemutatkozó sci-fi folytatása a Tron: Örökség 2010-es premierjét így hát kifejezetten nagy érdeklődés övezte, mivel a film marketingje az önmagában látványos előzetesekben csak nagyon minimálisan utalt vissza a 82-es elődre és inkább arra igyekeztek hangsúlyt fektetni, hogy az Örökség nem csak egy üres jól hangzó frázis, hanem valóban többlet jelentéssel bír.
A texasi láncfűrészes mészáros figuráját szinte mindenki ismeri, még akkor is, hogy ha esetleg nem látta valamelyik róla szóló alkotást. Ennek az alkotásnak az egyik nagy marketing fogása, hogy mint egy megtörtént esetként hivatkozik magára, amit az egyszerű néző, köztük egyébként bevallom én is elhisz. Persze, aki kicsit jobban utánanéz az rájön, hogy ez nem igaz. Azonban a helyzet az, hogy az egész dolognak tényleg van egy valós alapja is, ami sokkal hátborzongatóbb, mint bármi, amit egy elborult alkotó képes kitalálni. Ezt az esetet kívánja bemutatni a Netflix egyik legújabb alkotása.
A Kritikus Töri tizenegyedik adásában az észak-amerikai prérik határvidékére, a western filmek helyszínére látogatunk. Ez alkalommal nem konkrét filmeket elemzünk, hanem a vadnyugati mozik visszatérő toposzait vizsgáljuk meg, melyek A jó, a rossz és a csúfban éppúgy felbukkannak, mint a Buds Spencer és Terence Hill vagy John Wayne darabjaiban. Lelkes csapatunk vendége ez alkalommal Dr. Németh Balázs, egyetemi docens, hadtörténész, fegyvertörténész.
A Silent Hill története 1999-ben kezdődött, amikor PlayStation 1-re megjelent a széria első része, amelyben Harry Masonnel kellett megtalálnunk elveszett lányunkat a ködbe burkolózott városban. Azóta több évtized telt el, felnőtt néhány generáció, és a sorozat számos hullámvölgyön ment keresztül.
Sosem veszélytelen vállalkozás, ha egy olyan szellemi termékhez szeretnénk valami újat hozzáadni, ami több évtizede a popkultúra meghatározó, kvázi megmozdíthatatlan szereplői között van számon tartva. Az Alien franchise is egy ezek közül, amelyet az évtizedek során már megannyi filmes hajlított meg, ki-ki a saját látásmódjához igazítva. A közös nevező ezekben az alkotásokban általában kimerült annyiban, hogy a gondolkodó, a világűrt meghódító Homo sapiens sapiens, valójában vajmi keveset ér a szintetikus mesterséges intelligencia, valamint az ősi, állati ösztönök alapján működő tökéletes organizmus fogai közé kerülve.
Bevallom újabban sokat foglalkoztat az, hogy milyen értékrend mentén határozza meg magát valaki. Főleg, ami a férfiasság fogalmát illeti. Persze a nőiesség fogalma is egy érdekes kérdés, csakhogy érintettség okán engem inkább az előbbi foglalkoztat. Ugyanis sokszor azt tapasztalom, hogy nincs egy konkrét minta, amit az adott illető követhetne, vagy ami van is az sok esetben hemzseg az ellentmondásoktól. Szóval érthető hogy miért vannak egyesek teljesen összezavarodva, ilyenkor pedig az adott illető próbál valamiféle kapaszkodó után nyúlni. Például valamilyen művészeti alkotáshoz, legyen az mozgóképes vagy írott. Márpedig egyszer valahol egy mozgóképes alkotásban azt hallottam, hogy Hemingway írásai sok esetben segíthetnek meghatározni, hogy mit is jelent a férfiasság fogalma. Szóval részben emiatt és részben mert újabban egyre nagyobb az érdeklődésem a régi vagy úgynevezett klasszikus irodalom felé, így hát fogtam és elolvastam pár Hemingway kötetet, hogy lássam mennyire is helytálló ez az állítás.
