Ha létezik filmrendező, aki a mai napig képes keresztülvinni szerzői vízióit Hollywood pénz orientált, üzleti szellemű filmgyártásán, akkor az bizony Martin Scorsese. Az Oscar-díjas direktor ezúttal egy ötrészes dokusorozatban mesél életéről és tetteiről, valamint olyan klasszikusok születéséről, mint az Aljas utcák, a Taxisofőr, vagy A Wall Street farkasa. A Mr. Scorsese a mester minden rajongójának kötelező!
Yorgos Lanthimos most sem hazudtolta meg magát: a Bugoniával ismét a hatalom működését vizsgálja, miközben csatlakozik az eat-the-rich szubzsánerhez.
Tatsuki Fujimoto neve a 2018-ban indult Chainsaw Man manga révén vált világszerte ismertté, mint a modern seinen zsáner egyik legizgalmasabb hangja. A történet a posztmodern káosz és az érzelmek tökéletes metszéspontja: Denji, egy adósságtól gyötört tinédzser, egy Pochita nevű láncfűrészes démonnal kötött alkunak köszönhetően a tokiói démonvadász különleges osztag tagjává válik. A film ott veszi fel a fonalat, ahol az első évad eseményei befejeződtek. Denji, Aki és Power, tokiói közbiztonság védelmezői a Katana Man és Kígyóördög legyőzése után próbálnak visszarázódni a mindennapi munkamoráljukba. Denji képességei miatt a világ démonjai célponttá nyilvánítják, de őt mindez hidegen hagyja: egy normális életre és szerelemre vágyik.
Én még emlékszem arra az időre, amikor élethű taktikai shooter-t gyártani maga volt a videojáték-ipar csúcsa. A kétezres években olyan sorozatok versenyeztek egymással a legnagyobb címéért, mint a Rainbow Six, Ghost Recon (mindkettőből az eredeti eresztés), SOCOM, ARMA, vagy maga a SWAT sorozat. És bár a videojátékok jelenlegi kora nem igazán kedvez a realista taktikai FPS-eknek, van pár játék, ami az elmúlt években kényezteti az ilyen játékokért rajongó boomereket, akik nem hajlandóak elfogadni, hogy ennek a műfajnak leáldozott. Ilyen volnék jómagam is, igen. És van egy cím, ami talán ezek között is kiemelkedik, mert sikerült teljesen visszahoznia azt az érzést, amit anno a SWAT 4-et tolva átélhettünk kis szarosként. Ez a Ready or Not, ami bár már nem mai csirke, a 2021-es Steamre kerülésével, de a júliusi konzolos újra kiadás miatt mindenképp érdemes megemlékezni róla, hiszen most végre a teljes gamer közösség elit rendőrök bőrébe bújhat.
Ezen a héten befejeződött A Fiúk spin-off sorozatának, a Gen V-nek a második szezonja. A sztori ott veszi fel a vezérfonalat, ahol az előző évad véget ért. Vérből és perverzitásból ezúttal sem lesz hiány, valamint mélyebbre merülünk a szupik mögött álló sötét titkokban is.
Pontosan egy hónapja ért véget a Disney első Alien-franchisehoz kötődő sorozata, az Alien: Föld. Bár már írtunk kritikát a sorozatról, de még bőven volt bennünk mondanivaló, így részletesen is kiveséztük hogy mik voltak azok a kisebb-nagyobb hibák a szériában, amik szúrták a szemünket? Az megvan amúgy, hogy a Boy Kavalier által vezetett Prodigy Corporation szinte a Föld 1/3-át vezeti? Valamint volt egyáltalán értelme annak, hogy az összes szárazföldet felosztották öt vállalat között? Ja és miért kellett házi kedvencet csinálni a Xenomorph-ból? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekről is beszéltünk a Kritizátor legújabb podcastjében.
Nehéz időket élünk, tele különböző válságokkal, a fajok tömeges pusztulásától az olvasás, mint hobbi eltűnéséig a digitalizált világban. Vajon ezek a jelenségek összefüggenek egymással? És, ha igen, milyen mértékben? Közhely, hogy a művészet, jelen esetben a filmművészet reflexió az alkotó megélt valóságára, legyen szó a személyes élményeiről, vagy az adott korszak uralkodó filozófiai, politikai nézeteiről, a mindennapi ember gondolatairól és problémáiról. No persze ott vannak az olyan egységsugarú műfajok, mint a történelmi film és az életrajzi film, melyek funkciójukat tekintve dokumentaristák kell legyenek. Amire én gondoltam, hogy a Függetlenség napja vagy az Élősködők visszatükrözik azt a korszakot, amiben születtek: a hidegháború lezártát követő abbéli reményt, hogy a bolygó nemzetei az egymással való viaskodás korszakát végleg lezárván közös célokért küzdenek és a jövő mindenki számára hasonló lesz; illetve, hogy ez a jelenné vált közös jövő kifulladt, és élhetetlen, sőt, igazságtalan társadalmi viszonyokat eredményezett.
Számtalan esetben találkozni olyan könyvekkel, amikről tudjuk, hogy hasonlít valamire a tartalma – néha tudjuk is, mire -, de mégsem teljesen ugyanaz. Az is igaz, hogy ma már nagyon nehéz teljesen újat alkotni, így mindig lesznek ilyen kis apróságok. De teljesen más eset, amikor nem is az a cél, hogy új legyen, hanem csak az ismerős érzés. Ez az, amikor tudjuk, hogy ismerjük, de a végén rájövünk, hogy ez mégsem ugyanaz a történet – hanem csak egy parafrázis.
Brett Gilbert és Matthew Dunstan neve ismerősen csenghet azok számára, akik otthon vannak az euró-stratégia játékok műfajában. A korábbi munkáikban inkább a moduláris elemek, illetve a pontgyűjtés álltak a középpontban, a különféle akciók kombinálásával. A fák népe ezekkel szemben kicsit finomabb, líraibb, melynek a témájában természet központosság áll, miközben nem próbáltak meg a korábbi játékaik mechanizmusát, valamint komplexitását beleerőltetni ezen alkotásukba.
A Splinter Cell: Deadwatch nem húz le még egy réteg bőrt Sam Fisher hullájáról – ez sokkal inkább egy korszak lezárása. Derek Kolstad legacyquel értelmezése a feddhetetlen hősök mítoszát bontja le, miközben Sam Fishert a saját múltjával szembesíti.
