A Társasjátékok Ünnepe idén is összehozta az egyre gyarapodó játékos közönséget, amelyet most Papp László Budapest Sportarénában rendeztek meg. A rendezvény mára már stabil pontjává vált a hazai társasjátékos közösség életében, ugyanakkor minden évben ad bőven témát a szervezés, a környezet és a játékkínálat tekintetében.
Úgy tűnik, Stephen King művei kiapadhatatlan forrást jelentenek Hollywood számára: A menekülő ember a harmadik adaptált King-mű idén, A hosszú menetelés (regény) és A majom (novella) után. Az azonos című regénynek nem ez az első mozis verziója, 1987-ben Arnold Schwarzenegger főszereplésével már egyszer nagyvászonra került, mérsékelt nézői és financiális sikerrel. Az alapmű drámai és disztópikus felhangját lejjebb csavarva, sokkal inkább az akcióra és a B-filmes szórakoztatásra tevődőtt a hangsúly (Arnolddal aligha lehetett más a koncepció). Edgar Wright idei filmjével egészen más a helyzet. Ugyancsak popcornfilm, de a jelen kor elvárásaihoz és valóságához igazítva a társadalomkritika erősebb kontúrokat kapott.
Ha Stephen King-adaptációkról esik szó, a legtöbb ember csupán az ikonikus címeket említi, de szerencsére a horror királyának filmográfiája messze túlmutat a klasszikusokon. A nyolcvanas, kilencvenes és kétezres években számos olyan feldolgozás született, amelyek vagy elfeledetten tengődnek a VHS-filmtörténelemben, vagy éppen a kultfilmek ismeretlenebb polcain élnek tovább. Ezek a filmek – bármilyen ingadozó is a minőségük – izgalmas lenyomatai annak, hogyan próbálták rendezők és producerek King világát újraértelmezni. Cikkünk most ezekből az alkotásokból szolgál csokorra valóként.
Mary Shelley 1818-as regénye, a Frankenstein, avagy a modern Prométheusz nem csak a gótikus horrorirodalom egyik igazi remekműve, hanem a legelső science-fiction regény is, a világirodalom kánonjában betöltött szerepe vitathatatlan. Nem meglepő hát, hogy egészen a némafilmekig nyúlik vissza a Frankenstein-adaptációk listája, és joggal hihetjük azt, hogy erről a szörnyetegről már minden létező bőrt lenyúztak. De amikor egy olyan rendező, mint Guillermo del Toro vállalkozik rá, hogy újra elmesélje ezt a történetet, arra nem lehet nem odafigyelni. A premier előtt kiadott képek és előzetesek is azt sugallták, hogy ez is egy olyan tökéletes kombináció lesz, mint Robert Eggers és a Nosferatu párosítása. Kritikánkból kiderül, hogy megelőlegezett volt-e a horrorrajongók bizalma, vagy a mexikói rendező kezd már belefáradni a gótikus rémtörténetekbe?
Az utóbbi évek Star Wars projektjei közül az Andor mellett kétségtelenül a 2021-ben indult Visions antológia volt a legérdekesebb próbálkozás, ami az animék vizuális nyelvével és a hivatalos kánon elengedésével olyan oldalát tudta megmutatni a messzi-messzi galaxisnak, amit eddig még nem láthattunk. A 2023-as második évad már nemzetközi vizekre evezett, ezzel még inkább színesítve a palettát. A most bemutatott harmadik szezon viszont ismét japán animációs stúdiók munkáit vonultatja fel, akik között olyan igazi nagy ágyúkat találunk, mint a Production I.G (Ghost in the Shell), a Trigger (Cyberpunk Edgerunners), a Wit Studio (Attack on Titan) és a David Production (JoJo’s Bizarre Adventure).
Amikor lehetőséget kap valaki, hogy egy nagy franchise valamelyik részén dolgozzon, az legalább annyira hálás, mint amennyire hálátlan feladat is egyben. Egyfelől mert a közönség részben valahol ugyanazt az alkotást szeretné visszakapni, mint annak idején, viszont ha teljesen ugyanazt kapja vissza, akkor pedig fel van háborodva. Másfelől pedig bár ugyan minden igényel valamiféle változtatást, azonban ha valamit mégis megváltoztatnak az adott franchise-on, akkor pedig azért általában megy a sopánkodás.
A legnehezebb dolga egy alkotónak pedig azokkal a franchise-sokkal van, amelyek több médiaformátumban is megjelentek például könyv és film, mert sok esetben ott már ahhoz is igazodni kell. Illetve a potenciális változtatásokat is már sokszor felhasználták. Valami ilyesmi helyzetben lehetett Dan Trachtenberg is, aki elhatározta, hogy újradolgozza a Predator franchise-t, aminek az első állomása a 2022-es Préda volt. Majd idén a Gyilkosok gyilkosa című animációs film, valamint most a Predator: Badlands avagy magyar címén Halálbolygó.
Ha létezik filmrendező, aki a mai napig képes keresztülvinni szerzői vízióit Hollywood pénz orientált, üzleti szellemű filmgyártásán, akkor az bizony Martin Scorsese. Az Oscar-díjas direktor ezúttal egy ötrészes dokusorozatban mesél életéről és tetteiről, valamint olyan klasszikusok születéséről, mint az Aljas utcák, a Taxisofőr, vagy A Wall Street farkasa. A Mr. Scorsese a mester minden rajongójának kötelező!
Yorgos Lanthimos most sem hazudtolta meg magát: a Bugoniával ismét a hatalom működését vizsgálja, miközben csatlakozik az eat-the-rich szubzsánerhez.
Tatsuki Fujimoto neve a 2018-ban indult Chainsaw Man manga révén vált világszerte ismertté, mint a modern seinen zsáner egyik legizgalmasabb hangja. A történet a posztmodern káosz és az érzelmek tökéletes metszéspontja: Denji, egy adósságtól gyötört tinédzser, egy Pochita nevű láncfűrészes démonnal kötött alkunak köszönhetően a tokiói démonvadász különleges osztag tagjává válik. A film ott veszi fel a fonalat, ahol az első évad eseményei befejeződtek. Denji, Aki és Power, tokiói közbiztonság védelmezői a Katana Man és Kígyóördög legyőzése után próbálnak visszarázódni a mindennapi munkamoráljukba. Denji képességei miatt a világ démonjai célponttá nyilvánítják, de őt mindez hidegen hagyja: egy normális életre és szerelemre vágyik.
Én még emlékszem arra az időre, amikor élethű taktikai shooter-t gyártani maga volt a videojáték-ipar csúcsa. A kétezres években olyan sorozatok versenyeztek egymással a legnagyobb címéért, mint a Rainbow Six, Ghost Recon (mindkettőből az eredeti eresztés), SOCOM, ARMA, vagy maga a SWAT sorozat. És bár a videojátékok jelenlegi kora nem igazán kedvez a realista taktikai FPS-eknek, van pár játék, ami az elmúlt években kényezteti az ilyen játékokért rajongó boomereket, akik nem hajlandóak elfogadni, hogy ennek a műfajnak leáldozott. Ilyen volnék jómagam is, igen. És van egy cím, ami talán ezek között is kiemelkedik, mert sikerült teljesen visszahoznia azt az érzést, amit anno a SWAT 4-et tolva átélhettünk kis szarosként. Ez a Ready or Not, ami bár már nem mai csirke, a 2021-es Steamre kerülésével, de a júliusi konzolos újra kiadás miatt mindenképp érdemes megemlékezni róla, hiszen most végre a teljes gamer közösség elit rendőrök bőrébe bújhat.
