Ezen a héten befejeződött A Fiúk spin-off sorozatának, a Gen V-nek a második szezonja. A sztori ott veszi fel a vezérfonalat, ahol az előző évad véget ért. Vérből és perverzitásból ezúttal sem lesz hiány, valamint mélyebbre merülünk a szupik mögött álló sötét titkokban is.
Pontosan egy hónapja ért véget a Disney első Alien-franchisehoz kötődő sorozata, az Alien: Föld. Bár már írtunk kritikát a sorozatról, de még bőven volt bennünk mondanivaló, így részletesen is kiveséztük hogy mik voltak azok a kisebb-nagyobb hibák a szériában, amik szúrták a szemünket? Az megvan amúgy, hogy a Boy Kavalier által vezetett Prodigy Corporation szinte a Föld 1/3-át vezeti? Valamint volt egyáltalán értelme annak, hogy az összes szárazföldet felosztották öt vállalat között? Ja és miért kellett házi kedvencet csinálni a Xenomorph-ból? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekről is beszéltünk a Kritizátor legújabb podcastjében.
Nehéz időket élünk, tele különböző válságokkal, a fajok tömeges pusztulásától az olvasás, mint hobbi eltűnéséig a digitalizált világban. Vajon ezek a jelenségek összefüggenek egymással? És, ha igen, milyen mértékben? Közhely, hogy a művészet, jelen esetben a filmművészet reflexió az alkotó megélt valóságára, legyen szó a személyes élményeiről, vagy az adott korszak uralkodó filozófiai, politikai nézeteiről, a mindennapi ember gondolatairól és problémáiról. No persze ott vannak az olyan egységsugarú műfajok, mint a történelmi film és az életrajzi film, melyek funkciójukat tekintve dokumentaristák kell legyenek. Amire én gondoltam, hogy a Függetlenség napja vagy az Élősködők visszatükrözik azt a korszakot, amiben születtek: a hidegháború lezártát követő abbéli reményt, hogy a bolygó nemzetei az egymással való viaskodás korszakát végleg lezárván közös célokért küzdenek és a jövő mindenki számára hasonló lesz; illetve, hogy ez a jelenné vált közös jövő kifulladt, és élhetetlen, sőt, igazságtalan társadalmi viszonyokat eredményezett.
Számtalan esetben találkozni olyan könyvekkel, amikről tudjuk, hogy hasonlít valamire a tartalma – néha tudjuk is, mire -, de mégsem teljesen ugyanaz. Az is igaz, hogy ma már nagyon nehéz teljesen újat alkotni, így mindig lesznek ilyen kis apróságok. De teljesen más eset, amikor nem is az a cél, hogy új legyen, hanem csak az ismerős érzés. Ez az, amikor tudjuk, hogy ismerjük, de a végén rájövünk, hogy ez mégsem ugyanaz a történet – hanem csak egy parafrázis.
Brett Gilbert és Matthew Dunstan neve ismerősen csenghet azok számára, akik otthon vannak az euró-stratégia játékok műfajában. A korábbi munkáikban inkább a moduláris elemek, illetve a pontgyűjtés álltak a középpontban, a különféle akciók kombinálásával. A fák népe ezekkel szemben kicsit finomabb, líraibb, melynek a témájában természet központosság áll, miközben nem próbáltak meg a korábbi játékaik mechanizmusát, valamint komplexitását beleerőltetni ezen alkotásukba.
A Splinter Cell: Deadwatch nem húz le még egy réteg bőrt Sam Fisher hullájáról – ez sokkal inkább egy korszak lezárása. Derek Kolstad legacyquel értelmezése a feddhetetlen hősök mítoszát bontja le, miközben Sam Fishert a saját múltjával szembesíti.
Kuriózummal állunk szemben, elvégre nem gyakran adatik meg a magyar közönségnek, hogy egy jellemzően nagy költségvetésű zsáneren belül tekinthessen meg filmet magyar alkotóktól. Főleg egy klasszikus, zombi apokalipszis köré épülő mozit, márpedig a Silent Zone esetében erről beszélünk. Az angol cím sem véletlen, elvégre a film amerikai forrásokból valósult meg és angol nyelven lett leforgatva, főleg külföldi színészgárdával. A film tehát se nem műfajilag, se nem kulturálisan nem kötődik a Kárpát-medencéhez, emiatt annál figyelemre méltóbb, hogy minden sarkalatos fázisa a filmgyártásnak magyar kézen ment keresztül, a rendezéstől a vágásig. Erre érdemes büszkének lennünk, elvégre a gazdag múltra visszatekintő filmgyártásunk és mozgóképes kultúránk ettől csak sokoldalúbbá válik, ráadásul képes olyan művészek kitermelésére, akik innovatívak, és fiatalos frissességükkel felrázzák a hazai mozis kínálatot. És a külföldit, hiszen a filmet a hazai bemutató előtt számos országban láthatták a nézők (amerikai premierrel), és kifejezetten szépen termelt.
James Gunn kezei alatt úgy tűnik, hogy a DC univerzum jövője biztonságban van. A Különc kommandó és a Superman után sem pihent meg a rendező, ugyanis John Cena főszereplésével visszatért a Békeharcos is, immár az új DCEU részeként. A második évad eseményei néhány hónappal a Superman vége után veszik fel a fonalat – ez azonban Christopher Smith-et cseppet sem zavarja. Úgy lép át a hálószobája gardróbjából nyíló portálon más dimenziókba, mintha ez is csak a reggeli rutinjához tartozna.
Tizenöt esztendővel ezelőtt a Disney még egészen mást képviselt film stúdióként, mint manapság. Ebben nyilvánvaló módon közrejátszott az is, hogy a cégnek ekkortájt nem voltak a tulajdonában olyan szellemi tulajdonok, mint a Marvel, a Star Wars, vagy akár a teljes 20th Century Fox könyvtára. Az egeres cég csak azzal tudott főzni, ami a rendelkezésére állt, azonban ez a helyzet rákényszerítette a döntéshozókat arra, hogy merjenek nagyot álmodni. Sőt, ha épp arról van szó, ne féljenek új életet lehelni egy közel harminc éve parkoló pályára állított franchise-ba.
Az 1982-es Tron, avagy a számítógép lázadása egy igazi technológiai mérföldkőnek számított a maga korában. Hiszen a komputeranimáció ekkoriban még olyannyira gyerekcipőben járt, hogy a Tron forradalmi alkotásnak számított azzal, hogy a film jelentős része egy digitális effektusok által létrehozott, mesterséges világban játszódott. A közel harminc évvel később bemutatkozó sci-fi folytatása a Tron: Örökség 2010-es premierjét így hát kifejezetten nagy érdeklődés övezte, mivel a film marketingje az önmagában látványos előzetesekben csak nagyon minimálisan utalt vissza a 82-es elődre és inkább arra igyekeztek hangsúlyt fektetni, hogy az Örökség nem csak egy üres jól hangzó frázis, hanem valóban többlet jelentéssel bír.
A texasi láncfűrészes mészáros figuráját szinte mindenki ismeri, még akkor is, hogy ha esetleg nem látta valamelyik róla szóló alkotást. Ennek az alkotásnak az egyik nagy marketing fogása, hogy mint egy megtörtént esetként hivatkozik magára, amit az egyszerű néző, köztük egyébként bevallom én is elhisz. Persze, aki kicsit jobban utánanéz az rájön, hogy ez nem igaz. Azonban a helyzet az, hogy az egész dolognak tényleg van egy valós alapja is, ami sokkal hátborzongatóbb, mint bármi, amit egy elborult alkotó képes kitalálni. Ezt az esetet kívánja bemutatni a Netflix egyik legújabb alkotása.
