A 70-es évek Amerikája mindig is remek alapanyagként szolgált Paul Thomas Anderson számára. Bár az első filmje, A szerencse zsoldosai volt, a Boogie Nights tabuként kezelt témája, diszkógömbjei, mikrofonfrizurái és – mai szemmel nézve – vállalhatatlan ruhakölteményei jelentették számára a mainstream filmvilágba való tényleges betörést. A későbbi években rendre eltávolodott ettől a korszaktól és hol az 1900-as évek kapitalista befektetők és a radikális Krisztus-követők kettős ölelésében megfulladó, napszítta és véráztatta olajmezőin (Vérző olaj), hol pedig az ötvenes évek kilátástalan, erőteljesen egzisztencialista és modernista hangvételt nyújtó szektáiban (The Master) talált új otthonra. Végül 2014-ben a posztmodern irodalom egyik császárának, Thomas Pynchon-nak (1937-) a Beépített hiba című hard-boiled átiratként is betudható könyvét adaptálta, több-kevesebb sikerrel. Ennél a filmjénél már megosztóbbak voltak a vélemények, de azt még a produkciót nem szeretőknek (csak, hogy finoman fejezzem ki magam) is el kell ismerniük, hogy azt a regényt sehogy se lehetett volna jobban és hitelesebben vászonra álmodni. 2021-ben Anderson ismét megtért a számára Mekkát jelentő korszakhoz, és leszállított egy ízig-vérig romantikus filmet, amit egy híres lemezbolt-hálózat után nevezett el. Ez lett a Licorice Pizza. A kritika minimális spoilert tartalmaz!