Cyrano történetének legújabb filmes feldolgozását a közönség két fő tényező alapján fogja értékelni. Az egyik tényező a méltán közkedvelt remek színész, Peter Dinklage. A másik tényező pedig a musical műfaja. A zenés-táncos történeteket sokan szeretik, sokan ki nem állhatják. Azt viszont mindkét tábornak el kell ismernie, hogy egy dalolászással megtöltött világban könnyű a túlzott érzelgősség csapdájába esni.
A 70-es évek Amerikája mindig is remek alapanyagként szolgált Paul Thomas Anderson számára. Bár az első filmje, A szerencse zsoldosai volt, a Boogie Nights tabuként kezelt témája, diszkógömbjei, mikrofonfrizurái és – mai szemmel nézve – vállalhatatlan ruhakölteményei jelentették számára a mainstream filmvilágba való tényleges betörést. A későbbi években rendre eltávolodott ettől a korszaktól és hol az 1900-as évek kapitalista befektetők és a radikális Krisztus-követők kettős ölelésében megfulladó, napszítta és véráztatta olajmezőin (Vérző olaj), hol pedig az ötvenes évek kilátástalan, erőteljesen egzisztencialista és modernista hangvételt nyújtó szektáiban (The Master) talált új otthonra. Végül 2014-ben a posztmodern irodalom egyik császárának, Thomas Pynchon-nak (1937-) a Beépített hiba című hard-boiled átiratként is betudható könyvét adaptálta, több-kevesebb sikerrel. Ennél a filmjénél már megosztóbbak voltak a vélemények, de azt még a produkciót nem szeretőknek (csak, hogy finoman fejezzem ki magam) is el kell ismerniük, hogy azt a regényt sehogy se lehetett volna jobban és hitelesebben vászonra álmodni. 2021-ben Anderson ismét megtért a számára Mekkát jelentő korszakhoz, és leszállított egy ízig-vérig romantikus filmet, amit egy híres lemezbolt-hálózat után nevezett el. Ez lett a Licorice Pizza. A kritika minimális spoilert tartalmaz!
Németország idei Oscar-nevezettje, az Én vagyok a te embered (Ich bin dein Mensch) elgondolkodtató, érzékeny és szellemes módon tárja elénk az emberek egyik legősibb vágyának, a pártalálásnak és az elmúlt néhány év egyre égetőbb kérdésének, a mesterséges intelligencia térhódításának fúzióját. Maria Schrader filmje szórakoztat és elgondolkodtat, mindezt egy meghatóan szép, ember és humanoid robot között kibontakozó kapcsolaton keresztül.
(tovább…)Nincs könnyű dolga annak, aki egy addig még sosem látott oldaláról szeretné megközelíteni a lassan 80 életévét taposó Batman legendáját. Az éjszaka rettegett teremtményeként is emlegetett álarcos igazságosztót sokan, sokféleképpen álmodták már a nagyvászonra, azonban ezidáig egyik korábbi inkarnáció sem merészkedett még olyan mélyre a sötét lovagot körülvevő világ mocskában, ahogyan azt most Matt Reeves tette. A saját dekadenciája által szép lassan önmagát felemésztő Gotham nélkül ugyanis Batman talán sosem lépett volna színre.
(tovább…)Még nem volt olyan régen a második világháború, hogy ne legyen senki, aki emlékezzen rá. Tisztában vagyunk a háború borzalmaival, hogyha egyre kevesebb ember is él, aki mesélhetne akár a Don-kanyarról, akár Budapest ostromáról. A keleti határunkon túl azonban éppen most történnek azok az események, amik szomorú családi históriákként fognak tovább élni.
Számtalan jövőkép merülhet fel bennünk, ha belegondolunk egy kicsit, hogy az emberiség milyen irányba tart. Egyeseknek pozitív, másoknak negatív. Azt csakis a jövő fogja eldönteni, hogy melyik irányba fog billenni a mérleg nyelve. Már egy jó ideje úgy élünk, hogy egyes igényeink kielégítése érdekében a fülünk botját sem kell megmozdítanunk. Elég egy gombnyomás, egy feliratkozás és kényelmi szolgáltatások hada lep meg minket akár saját otthonunkban is. Ám abba csak nagyon kevesek gondolnak bele, hogy mi lesz, ha egyszer a rendszer összeomlik. A Netflix BigBug című filmje nem rejti véka alá a személyes véleményét.
A Naughty Dog 1986-os alapítása óta számtalanszor bebizonyította, hogy mestere a PlayStation platformra fejlesztett játékoknak. A fejlesztő nevéhez olyan neves címek kötődnek, mint a Crash Bandicoot, a The Last of Us, illetve az Uncharted franchise. Azonban a stúdió nemcsak a játékok megalkotásában, hanem a köré írt zseniális és kreatív történetek megírásában is jeleskedik. A Sony pedig úgy döntött, hogy platformjának egyik legnagyobb címét viszi idén vászonra a nagyközönség elé. Az Uncharted széria története és játékmenete rengeteg potenciált tartogat magában. A kérdés az, hogy a filmadaptáció mennyire használja ki ezeket a grandiózus lehetőségeket.
A vérrel és hóval átitatott, amerikai családképet romboló, jó és rossz közötti határt elmosó Fargo (1996) után a Coen testvérek Minnesota ridegségét és köznapi kiábrándultságát felváltották Los Angeles kellemes, tengerparti éghajlatára és könnyedebb hangvételére. A vidámabb kedélyállapotot megfűszerezték egy klasszikus hollywoodi műfajjal, annak minden érthetetlenségével és felfoghatóságával. Így született meg A nagy Lebowski.
Iránban járunk: Rahim (Amir Jadidi) adósság miatt börtönben ül, ugyanis jelentős mennyiségű tománnal tartozik sógorának, Bahramnak (Mohsen Tanabandeh). A börtönből két napos eltávot kap, hogy családját meglátogathassa, és az alkalmat kihasználva megkísérli megszerezni az összeget az adóssága visszafizetéséhez. Azonban váratlan dolog történik vele: barátnője, Farkondeh (Sahar Goldust) talál egy táska régi aranyérmét, aminek eladásából elegendő pénz ütné a markát ahhoz, hogy a tartozásának legalább felét törleszteni tudja. Kiderül, hogy az érmékért nem kapna eleget, és a lelkiismeerete sem lenne tiszta, ha más pénzéből mosná tisztára a kezeit. Ezért visszajuttatja a táskát jogos tulajdonosának, és egy pillanat alatt médiaszenzáció válik belőle. A hirtelen jött hírnév és felhajtás azonban hamarosan keserűvé válik, a hősből áldozat lesz, a csodálatból pedig utálat. Rahim hazugságai kiderülnek, és a család tagjai egymás ellen fordulnak.
