Mindenki tanult mitológiai az iskolai évei alatt. Aztán kit jobban, kit kevésbé fogott meg. Egyikünk az északi, másikunk a délebbi vidékek mondakörét részesíti előnyben. Mindhez bőven vannak szakirodalmak és szórakoztató irodalmak is. Azonban most a kezembe került egy képregény, ami nem simán csak bemutatja a görögök isten-világát, hanem az egészet fogja és átteszi a mai környezetbe. Ami amellett, hogy új élettel tölti meg a mondakört, még közelebb is hozza a modern kor olvasóihoz.
A DC filmes részlege finoman szólva sincsen rendben. Habár tegyünk hozzá, hogy újabban a Marvel-él is akadnak gondok, azonban messze nem annyi, mint a DC-nél. Ennek oka legfőképp a túlzott kapkodás és az átgondolatlanság, amivel a saját filmes univerzumukat, az úgynevezett DCU-t kezelik. Persze azért így is megvoltak a maga pillanatai és akadtak azért jól sikerült és érdemi alkotások lásd Wonder Woman vagy az újragondolt Öngyilkos Osztag. De speciel idesorolható akár az első Aquaman film is, aminek bár bőven vannak hibái és hiányosságai, ám összességében véve mégis csak egy korrekt és szórakoztató alkotás lett. Ugyan mostanra már hivatalosan is elkasszálták vagy legalábbis rebootolni fogják ezt az egész DC filmes univerzumot. Azonban a még meglévő filmjeiket feltehetően veszteségminimalizálási céllal azért még moziba küldték. Ennek utolsó darabja az Aquaman, az elveszett királyság.
Zack Snyder, a Vizionárius Rendező elérkezettnek látta az időt, hogy a sci-fi műfajban is bizonyítsa rátermettségét. Mostani filmje, a Rebel Moon eredetileg Star Warsnak készült, a Lucasfilm azonban nem volt meggyőzve Snyder géniuszát illetően, ezért kiadták az útját – nem meglepő, hisz az elmúlt évek Star Wars-produktumait elnézve nem árt óvatosabban megközelíteni, hogy mit adnak ki a kezeik közül. Véleményem szerint pedig helyesen mérlegeltek, mikor arra jutottak, hogy Zack munkássága az utóbbi évek alapján sem minőségében nem váltaná meg a filmjeik jövőjét, sem stílusában nem összeegyeztethető a Disney babyyodás-porgos-babufrikes családbarát imidzsével. Így került a Birodalom- és Jedi-mentesített projekt a Netflixhez, ahol mostanság előszeretettel adnak szabad kezet a nagynevű hollywoodi rendezőknek, annak minden előnyére és kárára.
Mi is lehetne meghittebb egy karácsony esténél, amikor a család a fa körül összegyűlik, hogy békében és szeretetben töltsék az év utolsó napjait. Ilyenkor kerülnek elő a megható, vicces és szórakoztató karácsonyi filmek, amelyeken jó derülve emelhetünk az ünnep színvonalán. Nos, ezelőtt egy fél évszázada azonban mást hozott a Jézuska az amerikai mozikba. A vásznon a meghittség és a szeretet helyett a gonosz öltött testet. Amerikában napra pontosan 50 éve, 1973. december 26-án mutatták be Az ördögűző című filmet, amely mai napig a filmvilág egyik legmegrázóbb és legikonikusabb darabja.
Be kell vallanom, nem tudnak túlságosan felvillanyozni az utóbbi években menetrendszerűen érkező életrajzi filmek: a mára kifulladóban lévő szuperhősfilmdömping mellett ezek jelentették a mögöttünk lévő évtized másik jövedelmező mozis trendjét. Mindeközben a mozikba egyre nehezebb a streaming elől elcsábítani az embereket, így a tengerentúli filmgyártás megpróbálja minden közéleti vagy popkulturális ikon életét pénzzé tenni, szinte már olyanokét is, akiknél ez az eltelt idő rövidsége vagy a jelentőségük ezt nem feltétlenül indokolná.
Ráadásul nagyon szűk az a mezsgye, ahol ezek a filmek valódi minőséget képviselnek. Egyik oldalról megvannak az inspirálatlan, a lehető legbanálisabb hollywoodi klisékre felhúzott szuperprodukciók, mint a Bohém rapszódia; a másik oldalról pedig azok a filmek, ahol a rendező művészi kiteljesedése és egója temeti maga alá a film tárgyát. Ilyen volt tavaly a Marilyn Monroe életéről szóló Szöszi, és ebbe a kategóriába sorolom Bradley Cooper második rendezését, a Maestro-t is.
A győzelem vagy legalábbis a győzni akarás kultusza sok mindent áthat. Különösen igaz ez a különböző sportokra, amiknek a jellegükből adódóan természetesen mindig lesz egy személy vagy személyek, akik úgymond a többiek fölé emelkednek, ilyen vagy olyan szempontok szerint. Ennek aztán persze van egy jelentős anyagi vonzata is, ami ezáltal csak még inkább arra ösztönzi az egyes résztvevőket, hogy bárhogyan is, de győzzenek. Azonban sokan olykor elfelejtik, hogy a sportként aposztrofált dolgok igazából egyben játékok is, amelyeket élvezni is kellene. Végeredménytől függetlenül. Ugyanis nem egy olyan személy van, aki nem azért csinál bizonyos sportokat, hogy győzzön per rangos eredményeket érjen el, hanem mert éppenséggel örömét leli abban az adott sportban. Márpedig ezt napjaik meglehetősen győzelem orientált társadalmat olykor sokan képesek elfelejteni. Ezért pedig időnként szükség van olyan filmekre, mint mondjuk a Jég veled, Az Eddie, a Sas, vagy éppenséggel mostani cikkünk alanya A győztes gól című film.
Eljött hát ez a nap is, amire nagyon sok animerajongó várt. 2020-ban a Netflix bejelentette, hogy újabb ikonikus animesorozatot dolgoz fel élőszereplős formában, amely nem más, mint a Yu Yu Hakusho. Rögtön robbant is a bomba, hisz az 1992-ben Japánban debütáló animeszériának számos rajongója van világszerte. Kedvenc hőseinket élő színészek megformálása által látni pedig mindig nagyon izgalmas és érdekes koncepció. Vajon beváltotta-e a hozzá fűzött reményeket a Netflix feldolgozása?
„Make no mistake. All of us are racers. We all certain it will never happen to me. Then my friend is killed. I give up racing forever on Monday. I’m back racing by Sunday. We all know it’s our deadly passion. Our terrible joy.”
Ferrari (Ferrari; 2023)
Michael Mann nyolc éven át tartó hallgatás után ismét dolgozatot írt a megszállott férfi kérlelhetetlen szakmabeliségéről és romokban álló magánéletéről. Az ötvenes évekbe visszamenő időutazásához olyan neveket szerzett meg magának, mint Adam Driver, Penélope Cruz és Shailene Woodley, helyszínnek pedig az autóversenyzés – adott esetben halálos kimenetelű – aszfaltját tette meg.
Mostanra talán az év legfontosabb gamer eseményévé vált a The Game Awards melynek során a közönség és a szakma dönt arról, hogy mely címek teljesítettek a legjobban az év során. MIndemellett pedig a videojáték-ipar prominens szereplői is számot adnak arról, hogy mit terveznek az elkövetkező időszakban. Az idei show december 7-én zajlott le és bőven tartogatott kibeszélni való témát. Mi pedig igyekszünk nektek összefoglalni a lényeget.
Az Alan Wake II minden elemében megmutatkozik a Remedyre jellemző finn maximalizmus jegyei. A kezeik közül újfent egy egyedi és megismételhetetlen produktum került ki, ami fényként fog világítani a nagyot merni álmodó egyjátékos történeteket előnyben részesítő stúdiók előtt. A Remedy mert nagyot álmodni és egy komplex univerzumépítésbe kezdeni, aminek az Alan Wake II a Control után egy újabb lépcsőfoka. Lehet hogy nem minden elemében kiforrott, de ambícióit tekintve többet teljesít mint amibe belebukik. Az év egyik legmeghatározóbb élménye között ott lesz ezt biztosan tanúsíthatom.
