Martin McDonagh ír drámaíró debütáló munkájának nincs magyar címe, bármit mondanak a különféle filmes oldalak. Jól is tették a fordítók, hogy nem adtak neki, mert az eredeti, meglehetősen semmitmondó, In Bruges hallattán egyáltalán nem tudunk számítani arra a különös, a film során végig remekül működő ötvözetre, ami magába foglalja a fekete humor teljes armadáját és a bűnbánat legmélyebb bugyrait. Nézzük meg, mitől robbant nagyot ez a film 2008-ban.
A családi vígjáték egy olyan műfaj, amivel egyfelől igazán nagyot hibázni nehéz, másfelől igazán nagyot alkotni is. Nagyon leegyszerűsíteni persze nem akarom ezt a kérdést, a popcorn-vígjátékok ezen családias halmazának is megvannak a maga gyöngyszemei. Sajnálatos módon a cikk tárgya, a Yes day nem ezeket juttatja az ember eszébe.
Haragonics Sára és Dér Asia öt éven keresztül követte nyomon a korábbi politikus Virág és párja, a zenész Nóra családdá válásának elkeserítően rögös útját. Több éven keresztül zajló, többnyire kilátástalannak tűnő örökbefogadási kísérletük végül – részben – sikerrel járt. Történetükről fontos, hogy film készült, és fontos, hogy ezt mások is lássák, még ha fájó is látni, gombóc nélkül a torokban pedig szinte lehetetlen.
Gyermekkorom egyik mai napig meghatározó popkulturális élménye volt az akkoriban a Cartoon Network-ön futó Igazság Ligája című animációs sorozat. Mondhatnám úgy is, hogy ennek hatására kedveltem meg végérvényesen a DC Comics világát, ahol a The Batman Animated Series vagy a Batman: Beyondhoz hasonlóan olykor igen komoly morális dilemmákat feszegető történetszálak is felütötték a fejüket. Ilyen örökség mellett természetesen elképesztően izgatott voltam amiatt, hogy a Warner 2017-ben végre a nagyvásznon is összerántja az Igazság Ligája névre hallgató szuperhősformációt.
(tovább…)Még a cikk legelején színt vallok: elkötelezett DC rajongó vagyok és be kell ismernem töredelmesen, hogy az alapmű fényében igazán türelmetlenül vártam az Igazság Ligájának eme kiegészített variánsát. Biztos vagyok benne a direktor némely elpuskázott munkái okán (ezen kívül a Warner eddigi teljesítménye alapján), hogy lesz olyan, aki letudja a filmet egy legyintéssel. Azonban a rendezői vágás mindezek ellenére megér egy misét. Habár talán több is ez, mint egyszerű toldás, szervesebbé, kifejezőbbé, koherensebbé alakításról van inkább szó. Az alkotás természetesen csak, ahogyan a maestro fogalmazott, „Snyderverse” részét képezheti. Az utólag befűzött, jól sikerült pluszok sokat dobtak az összképen, de továbbra is a Joss Whedon által jegyzett 2017-es kiadás a hivatalos. Ezekkel a rőzsedalokkal lelkünkben tekintsük hát meg, milyen is lett ez a 4 órás monstrum! Mindezt természetesen spoilermentesen.
A nemrég megjelent az I Care a Lot, vagy magyar címén Fontos vagy nekem akár egy olyan film is lehetne, amit ország-világ imád. A témája érdekes és fontos, a szereplőgárdát pedig Rosamund Pike mellett Peter Dinklage is erősíti. Ennek ellenére a film nem aratott egyöntetű sikert. Sokan kedvelik, de legalább ennyien kárhoztatják is különböző okokból. Az előzetes után megpróbálom elmondani, mi lehet az ellenérzések oka.
Fogd egy rendezőzseni gyermekkori rajzát, tegyél hozzá egy mára botrányoktól nem mentes színészt, fűszerezd meg az egészet idétlen fantasztikummal és fekete humorral, majd mérd ki hozzá a kertvárosi idillt és megkapod a kilencvenes évek egyik legkultikusabb remekét, az Ollókezű Edwardot.
Szaúd-Arábia és Szíria után ezúttal Teherán, Irán fővárosa a helyszíne a Kelet gyöngyszemei című cikksorozatom harmadik részének. Annak az országnak a fővárosa, amely a híradásokban többnyire az ajatollah és a nómenklatúrájának fenyegető üzeneteivel, urándúsítással és az elnyomó síita rezsim ellen harcolók kivégzéseivel szerepel.
A szélsőségesen fundamentalista ország előszeretetettel szít fel más országokban mélyen meghúzódó konfliktusokat vallási meggyőződéséből kifolyólag, elég csak a jelenlegi is zajló jemeni polgárháború példájára tekinteni. Irán azonban nem csak a Jement és környező országokat tartja folyamatos terrorban, hanem évtizedek óta háborúban áll a saját népe ellen, mint ahogy annak Ali Soozandeh filmje, a Teheráni tabuk is tanúbizonyságát adja.
(tovább…)Mi, filmrajongók mindannyian olyan társra vágyunk, akiknek a mozi nemcsak kikapcsolódás, hanem valódi szenvedély, életérzés és menekülés a világ kegyetlensége elől. Tony Scott és Quentin Tarantino brutális, ám mégis gyönyörű filmklasszikusa, a Tiszta románc ezt a gyermeki fantáziát jeleníti meg. Személyes és szentimentális gondolatok következnek egy moziról, mely sokkal többet mond el a szerelemről, mint elsőre tűnik.
A streamingszolgáltatók korát éljük, ez már nagyjából mindenki számára nyilvánvaló. Ennek pontos értelmezésével kapcsolatban viszont talán sok a félreértés. Sokan gondolják, hogy ez valamilyen értelemben a hagyományos filmkészítés lezárását hozza magával. Ezen leegyszerűsítő kép árnyalására mindenképp alkalmas a Netflixen nemrég megjelent történelmi film, a The Dig (magyar címén Ásatás).
