A chilei elképzelés megfilmesíthetetlen volt. A ’84-es, amerikai verzió az egyik legnagyobb anyagi és kritikai bukás volt, a minisorozatot meg szinte mindenki el akarja felejteni. Mégis itt vagyunk 2021-ben és a komplett filmes világ lélegzetvisszafojtva várja, a sokak által már előre az évtized legjobb sci-fi filmjének nevezett eposzt, a legújabb Dűne filmet. Valóban megérte ez a már-már elviselhetetlen várakozás? A cikk spoilermentes!
A Netflix stratégiájának egyik leglátványosabb alapvetése, hogy szinte minden műfajban és témakörben próbálja bevetni magát. Ebben csak az anyagi korlátok szabnak számára határt, a közönség érdeklődő tagjai pedig majd megtalálják a hatalmas kínálat nekik tetsző elemeit. Ezért kerülhetett sor arra, hogy 2021-ben gyerekeknek szánt, sötét tónusú fantasy is készült a platform fogyasztóinak, ez a magyar keresztségben Éjszakai mesék címet kapó Nightbooks.
James Wan a kommersz horror hollywoodi apostola. Megbízható álomgyári kisiparos, akinek filmjei magabiztosan hoznak egy elvárt minőséget – hasonlóképp, mint a Kevin Feige nevével fémjelzett MCU szuperhős mozik esetében. Amikor sikerült egy-egy nagyobbat dobbantania egy-egy filmjével, azzal a 2000-es és 2010-es évek legnépszerűbb horror franchise-ait sikerült megalapoznia. Gondolok itt a thriller-pszichohorror Fűrészre, ami a leghíresebb torture porn szériává nőtte ki magát (annak ellenére, hogy Wan rendezése még nem a gusztustalanságra gusztustalansággal licitáló kivégzéseivel lett elismert), vagy a Démonok közöttre, ami pedig a 2010-es évek legjövedelmezőbb horrorszériájának és első horroruniverzumának nyitódarabja volt. Wan nemcsak meglovagolta, de meghatározta a 2000-es évek trancsír-, és 2010-es évek démonhorror-hullámát (utóbbihoz hozzátartozik az Insidious is, aminek szintén megrendezte az első két etapját).
Egyre jobban érzem azt, hogy a Netflix kerülgeti a tömeggyártott filmek mocsarát és már-már a lábujjhegyét mártogatja bele. Habár az utóbbi évek a streamingszolgáltatók felfutását igazolták itthon is, ez sajnos nem jelenti azt, hogy mindig magas minőség vár minket az új filmes és sorozatos megjelenések terén. A pénteken debütált Kate című film egyestés szórakozásnak elmegy, de többet ne várjunk tőle.
Tegyétek a kezeteket a szívetekre és mondjátok, hogy nem vártok majdnem mindent, amin ott szerepel a Marvel logó a WandaVision, a Falcon and the Winter Soldier és a Loki megtekintése után. Ne féljetek nekem sem menne őszinte meggyőződéssel. Sőt most, hogy bejelentették a Midnight Suns játékot egyszerűen, habár alapvetően a DC nyomtatott füzeteit jobban kedvelem, fellelkesülök bármiről is legyen szó, amit az elsőként említett nagy kiadó adaptációs munkái közül láthatok vagy kezeim közé kaparinthatok. Nem volt ez másképpen a jelenlegi darabnál sem, habár a végeredmény inkább saját ligájában alkot és csak kisebb szemekkel láncolja össze magát az MCU korábbi szegletköveivel.
Stranger Things, Volt egyszer egy Hollywood, Az (1., 2. fejezet), Star Wars – Az ébredő erő -, Terminátor: Sötét végzet, The Mandalorian. Mi köti össze az alábbi popkulturális termékeket? Leginkább az a sok esetben minden egyes képkockából üvöltő nosztalgia, ami a kész terméket nem egy alkalommal húzza le egy kizárólag az emlékekre és a rajongók pénztárcáira építő posványba, miközben tényleges tartalommal, vagy szórakoztatási faktorral nem látja el a produktumot. Azonban nem volt mindig ilyen a nosztalgiához való hozzáállás. Erre remek példa Richard Linklater 1993-as Tökéletlen idők című mozija.
Ha teljesen őszintének kellene lennem, azt mondanám úgy ültem be a Kampókézre, hogy semmilyen elvárást nem támasztottam az irányában. Látva az eddigi felhozatalt újra gondolt régebbi darabokból és akár évtizedek távlatból elkészült folytatásokból nem voltam igazán lelkes egy ehhez a táborhoz kapcsolható film hallatán. Azonban meglepődve tapasztaltam mit sikerült kihozni 29 évvel később az alapanyagból, valami egészen új ízzel fűszerezve a talán megfáradtnak tűnő mesét. Sokféle irányt vehet egy horror legyen az jó vagy rossz, de amit itt tapasztalunk merőben szokatlan és eltérő.
Ha van igazi „lerágott csont” a szórakoztatóiparban, akkor az minden bizonnyal az Arthur-mondakör. Arthur király és a Kerekasztal lovagjainak történeteit annyian és annyiféleképpen feldolgozták már, hogy az ember azt hihetné, ebben a témában már nem igazán lehet újat mutatni. Még szerencse, hogy vannak olyan rendezők, mint David Lowery (Kísértettörténet, Elliot, a sárkány, Úriember revolverrel), aki egy 14. századi lovagregényből is képes olyan filmet készíteni, ami a modern kor nézői számára is érvényes mondanivalóval bír.
Nemrég került a mozikba Lisa Joy egész estés bemutatkozó filmje, a Reminiscence. Joy neve többek között a Westworld kapcsán lehet ismerős, a sci-fi vonalat pedig ebben a filmjében sem hagyta el. Sikerült-e rögtön az első filmes próbálkozásával beírnia magát a tudományos fantasztikus mozgóképek nagyjai közé?
A cikksorozatomban eddig kizárólag játékfilmekkel foglalkoztam, igyekeztem minél több országról, kultúráról filmeket bemutatni (Szaúd-Arábia, Irán, Szíria, Izrael). Most rendhagyó módon úgy terveztem, hogy átkutatom a hazai HBO kínálatát, a térségről szóló dokumentumfilmeket keresve.
