Ki ne szeretné Aladdint, Mauglit és a többi Disney-hőst, vagy éppen a hercegnőket? Utóbbiak esetében számos ikonikus karakter született 1937-től kezdve a szórakoztatóipar egyik – ha nem a legnagyobb – stúdiójának boszorkánykonyhájában. Csipkerózsika, Mulan, Elsa, Belle, Hamupipőke és természetesen Hófehérke is rengeteg kislány példaképévé és kedvenc hercegnőjévé vált az évtizedek során, így hát nem csoda, hogy a Disney a 2010-es évek közepén úgy gondolta: elérkezett az idő a régi klasszikusok élőszereplős feldolgozására – hiszen bejáratott, sikeres filmjeikről van szó.

Rájöttek, hogy zéró kreativitással és új ötletek nélkül is hatalmas bevételre tehetnek szert, ráadásul minimális kockázattal. (Üdítő kivétel volt a Demóna első része.) Ehhez a sorhoz csatlakozott idén az első egész estés animációs filmjük feldolgozása, a Hófehérke, amely nemcsak a legrosszabb értékelést kapta a kritikusok és a nézők körében a Disney-alkotások közül, hanem anyagilag is hatalmas bukás lett a stúdió számára. Most pedig megérkezett a legújabb élőszereplős filmjük, a Lilo és Stitch – A csillagkutya. Az előzetesek és az ötletes marketing alapján olyan érzésünk támadt, mintha a régi Disney-érából érkezett volna az alkotás. De vajon a kész film is ezt az érzést nyújtja?