A kultúrharc, a társadalom átpolitizáltsága az élet minden területére kihat, és ez alól Paul Thomas Anderson filmművészete sem kivétel. A rendező friss alkotása, az Egyik csata a másik után az USA-t mérgező ideológiai ellentétekre reagál, bármiféle érdemi meglátás nélkül.
Még annak idején a Micimackó horrorfilmről szóló cikk végén egy amolyan poén gyanánt megjegyeztem, hogy idővel biztosan lesz majd egy Bambi horrorfilm is. És láss csodát, 2025-ben tényleg meg is jelent egy teljes értékű Bambi horrorfilm. Természetesen a filmről már az is sokat elárul, hogy a hazai mozik még csak műsorra se tűzték, ahol a szintén ugyanezektől a készítőktől származó és nagyjából hasonló minőségű színvonalat képviselő Micimackó horrorfilm második részét még azért játszották. Így hát végül kénytelen voltam alternatív módokon beszerezni ezt az alkotást, hogy lássam miként is működik az a bizonyos poén. És hát mivel vagyok annyira nagyvonalú, ezért úgy gondoltam, hogy ezen cikk formájában a Nagyközönséggel is megosztom most ezt a khm élményt.
Francis Lawrence új Stephen King adaptációja egy végtelennek tűnő útról szól. A film marketingkampányában megtekintés közben mért óriási pulzusszámmal sokkolnak. Egyes kritikusok pedig a legnagyobb King-adaptációk között emlegetik. Vajon mennyire túlzóak ezek az állítások?
Zach Cregger kétségtelenül emlékezetesen tudott megjelenni a horrorrendezők között. Előző filmje, a Barbár sokak elismerését kivívta nézők és kritikusok közt egyaránt. Semmiképp sem volt tökéletes film, viszont mindenképp figyelemre méltó. Ebből adódóan óvatos kíváncsisággal vártam a Fegyverek vetítését is.
Az óceán csodájáról szóló írásomban már említettem, hogy az idén kilencvenkilenc éves David Attenborough egész életútján keresztül, saját szemeivel láthatta azokat a rémes környezeti hatásokat, amelyeket civilizációnk működése teherként ró a természetes vadonra. Az ott leírt gondolatok jelentős részét a most tárgyalt film, az Egy élet a bolygónkon szülte. A film címében, ahogy ki is található, Sir David a saját életére utal: egy olyan életre, melynek kezdetén a bolygónk népessége még három milliárd alatt, az érintetlen vadonok aránya viszont hatvan százalék fölött volt. Ma ez a két szám 8,2 milliárd, illetve huszonhárom százalék. Sir David Attenborough saját bevallása szerinti tanúvallomása ezt szeretné mindenekelőtt érzékeltetni: hiába szövődik az emberiség története évezredek óta, a jövőnket felzabáló, mértéktelen környezetpusztítás mégis előttünk, a mi korunkban, a mi általunk jól felfogható időkeretek között zajlik le. És pont ezáltal felfoghatatlan.
1961. november 1-jén Stan Lee és Jack Kirby talán maguk sem voltak még tisztában azzal, hogy az általuk életre hívott A Fantasztikus Négyes mennyire jelentős szereplője lesz az általuk gondozott Marvel képregényes univerzumnak. A Marvel legelső családjaként bemutatkozó szuperhős formáció népszerűsége a legelső felbukkanásukat követő évtizedekben sem hagyott alább, méghozzá olyannyira, hogy megannyi animációs sorozat, na meg néhány jobban és kevésbé jól sikerült élőszereplős alkotásban is igyekeztek kiaknázni Reed, Sue, Ben, és Johnny nem egyszer hajmeresztő, olykor kozmikus kalandjait. Az utóbbi adaptációkat viszont a kezdetektől fogva belengi valamiféle visszatérő átok, mivel hiába is beszéljünk a Marvel egyik koronaékszereként számon tartott figurákról, ezek a próbálkozások rendre elhasaltak mind a kasszáknál, vagy épp a kritikusok szigorú megítélése nyomán.
Nyár közepe van. Az évnek ebben a részében hatalmas erdőtüzek, áradások, aszályok és egyéb környezeti anomáliák rázzák meg a világ közvéleményét. Ilyenkor mindenki a fejéhez kap, eltöpreng, hogy vajon hová vezet ez, lehet-e még tíz év múlva Görögországba menni júliusban nyaralni? Meddig terem meg a barack, a málna vagy a szeder idehaza? Gyerekeink és unokáink generációi látnak még havat a Kárpát-medencében? Aztán a tikkasztő hőség elmúlik, és vele együtt a nyugtalanító kérdések is tovaszállnak. A problémák persze maradnak, de amikor nem érezzük ezek megoldásának vagy mérséklésének égető szükségszerűségét, könnyű megfeledkezni róluk. Szerencse, hogy a természetfilmek atyja, a 99 évét betöltő David Attenborough még mindig velünk van, hogy az emberiség kollektív lelkiismeretét képviselje.
James Gunn 2014 augusztusában szinte egy szempillantás alatt lett egy addig inkább feltörekvő, kevéssé ismert filmesből Hollywood egyik legünnepeltebb író-rendezője, A galaxis őrzői premierjét követően. A Marvel Studios egykori talán legkreatívabb alkotója azóta persze már a DC Studios vezetését magára vállalva nem mindennapi feladatot vett a nyakába. Mégpedig, hogy egy olyan vadonatúj, filmeket, sorozatokat, és idővel videojátékokat is magába foglaló univerzumot indítson útjára a DCU-nak keresztelt univerzum képében, ami nem csak konkurenciaként kíván jelen lenni, hanem mindeközben olyan új irányba szeretné terelni a szuperhős mítoszt, melyre nagyon régen nem láthattunk példát.
2020-as debütálásuk után öt évvel a Netflix „szuperhősei” visszatérnek, hogy felvegyék a fonalat ott, ahol eldobták. A halhatatlan gárda tagjainak célja, hogy felkutassák régen elveszettnek hitt társukat, aki a semmiből hirtelen újra felbukkan, és szembe kell nézniük egy új ellenséggel is.
Dínókból sosem elég, gondolhatnánk. A Jurassic World: Újjászületés azonban már túlságosan is hasonlít egy óriási szauropoda dinoszauruszhoz: a hatalmas méretekhez sajnos diónyi agy és értelem társul.
