Megannyi feldolgozás született már Bram Stoker Drakula című könyvéből, ám a vérszívó vámpír újra és újra feltámad a halálból. Ezúttal a sajátos látásmódú rendező, Robert Eggers idézte meg az erdélyi grófot, egy több mint százéves film-klasszikus nyomán. A végeredmény pedig újfent bizonyítja, hogy Eggers bizony magabiztosan kezeli a horror műfaját és egy néprajztudós alaposságával vitte filmre a Nosferatu XXI. századi feldolgozását.
Vajon képesek lehetünk úgy leélni egy családos és biztos háttérrel rendelkező életet, hogy közben egy sötét titok nyomja a szívünk? Tudva ezt úgy, hogy egy embertársunk szabadsága múlott azon, őszinték voltunk-e a kérdéses pillanatban? Clint Eastwood új filmje fontos morális kérdésekben szorongatja meg a nézőjét, lassú keringőt járva a pattanásig feszült idegeinken.
Fura egy helyzetben van a Marvel, ugyanis annak idején pénzügyi okokból a különböző képregényeik megfilmesítési jogait különböző stúdióknak adták el. Persze ezek mindegyike végül aztán valahogy a Disney-nél kötött ki, kivéve a Pókember franchise jogait, amik még mindig a Sony-nál vannak és érthető okokból eszük ágában sincs megválni tőle. Természetesen a Sony többször is neki futott már a saját Pókemberes Univerzumának felépítésébe, aminek persze kétségkívül megvoltak a maga pillanatai, ám végül rendre mindegyik kudarcba fulladt. A legutóbbi ilyen próbálkozásuk egy afféle sötétebb hangvételű franchise létrehozása volt, amiben a Pókverzum kvázi antihőseit tették volna meg főszereplőknek, vagyis Venom-ot, Morbius, Kraven-t és még a jó isten a legelvetemültebb Marvel rajongó tudja, hogy kiket. Csakhogy a Venom első része kivételével ezek a filmek rendre mind megbuktak és bár a Sony mostanáig kitartott, de nagyon úgy néz ki, hogy a Kraven lesz az utolsó része ennek az egész Pókember nélküli Pókember univerzumnak.
Ha egy amerikai romantikus komédia megnyeri a filmvilág legrangosabb elismerését, a Cannes-i Arany Pálmát, annak érdemes figyelmet szentelni. Ha pedig ennek a filmnek a rendezője Sean Baker, a mögöttünk lévő évtized egyik legjobb, ámde legkevésbé ünnepelt amerikai filmese, akkor annál is inkább érdemes vele foglalkozni. Az Anora, melynek címszereplője Anora Mihejeva (a remek Mikey Madison alakításában), egy szexmunkás Brighton Beach-en, New York oroszok lakta városrészében, témáit illetően remekül illeszkedik Baker eddigi filmográfiájába, de talán a rendező eddigi legérettebb, rendezésében, stílusában legkiforrottabb munkája.
Ha valamiért igazán nincs oka panaszra a horror műfaj elkötelezett rajongóinak, az az elmúlt évek roppant széles spektrumon mozgó, nem mellesleg pedig többségében kifejezetten jól sikerült horrorfilm választéka, ahol szinte már mindenki megkapta azt az egy horrort, ami után napokig azon kattogott, vajon mit is látott valójában. A Hang nélkül és a kevésbé jól sikerült 65 mögött álló Scott Beck és Brian Woods író párosa, a Hugh Grant nevével fémjelzett Eretnekkel pontosan valami ilyesmit szeretett volna letenni az asztalra, amely nagyobb részt sikerült is nekik, bár néhány helyen azért jobban jártak volna, ha követik a kevesebb, néha több elvét.
Sok évvel ezelőtt egy titokzatos búzatáblán egy római harcos simította végig a kezét, és ezzel útjára indult minden idők egyik legnagyobb történelmi kalandfilmje, a Gladiátor. Ridley Scott eposzának hőse, Maximus azonban sírba szállt, és úgy tűnt ezzel az esetleges folytatás lehetősége is. Ám a brit rendezőlegenda máshogy gondolkodott és végül hosszas küzdelem és számos zsákutca után végül elkészült a Gladiátor II. De minek?
A filmipar valamiért késztetést érez arra, hogy minden évben kihozzon valamilyen nagyszabásúnak szánt Télapós filmet. Emiatt viszont Télapó figurája egy másik olyan karakter, amivel szinte már mindent is megcsináltak. De így konkrétan tényleg mindent és mindenhogyan. Legutóbb például valamiért egy kiégett és életunt alkoholistát csináltak belőle, aki bizonyára látta a John Wick filmeket és kedve támadt utánozni a benne látottakat és ebből lett a Vérapó című film. Idén viszont feltehetően már egy jóval családbarátabb megközelítést szerettek volna kihozni. Azonban elirigyelve a szuperhősfilmek sikerét ezúttal Télapó kapott egy afféle Marveles megközelítést, az így létrejött alkotást pedig elkeresztelték Red One-nak, ami idehaza A hullahó akció címen került be a mozikba. Egyébként funfact, hogy amúgy tényleg van egy olyan képregény, amiben Télapó valóban egy szuperhős. Na de akkor vissza a filmre.
Legalábbis ezt állítja a Dennis Quaid által alakított ripacs médiamogul (a beszédes nevű Harvey), amikor széles vigyorral az arcán közli az ötvenéves Elisabeth Sparke-lel, hogy az öregsége miatt többé már nem tartanak igényt a televízióban a testformáló szolgálataira. Az egykori híresség számárra felfoghatatlan és elfogadhatatlan az idősödéssel együtt járó fizikai változás, ezért olyan útját választja a megfiatalodásnak, ami szó szerint és átvitt értelemben is beláthatatlan következményeket művel a testével.
Shyamalan az egyik legizgalmasabb filmkészítő Hollywoodban: az a rendező, aki ha rossz filmet is ad ki a kezei közül, akkor is jó nézni. Szimplán a kvintesszenciális shyamalansága miatt, habár az utóbbi két évtizedben a munkái nagy része hagyott kívánnivalót maga után a minőség terén. Az indiai származású rendező első korszakát még kifejezetten szerettem, legismertebb filmje, a Hatodik érzék megjelenése óta filmtörténeti klasszikussá érett. A shyamalanság alatt a filmjeiben mindig jelenlévő misztikumra gondolok, a ködöt hirtelen eloszlató nagy csavarokra és a mögöttes tartalomra, mivel szinte mindig megbújik valami jobb esetben szívfacsaró, rosszabb esetben szirupos tanulság a képsorokban.
A 2019-es Joker folytatása talán az egyik legjobban várt film az idei mozis blockbuster felhozatalban. Az első rész egy milliárd dolláros bevételén anno mindenki meglepődött, de a kritikai visszhang sem maradt el a Todd Philips (Másnaposok) rendezte és Scott Silver által írt DC gonosztevő újabb interpretációjával szemben. Számos díjat, mint például a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál Arany Oroszlán díját és tizenegy Oscar-díj jelölést is bezsebelt. A nagy sikert látva mégsem volt tervben a folytatás. Todd Philips nyilatkozataiban hangsúlyozta, hogy ez számára egy filmes projekt volt és nem akar többet elmondani Joker karakteréről.
A címszerepet játszó Joaquin Phoenix felvetette az esetleges újabb felvonás ötletét. Todd Philips és Scott Silver végül kötélnek álltak és megszületett a nagy sikerű Joker történet újabb stand-up előadása, ami a Joker: Kétszemélyes téboly címet kapta. A régi Warner Bros. rajzfilmek előtt tisztelgő cold opening (hideg nyitás) megismerteti velünk Arthur Fleck állítólagos kettős személyiségét, amit az első részben ismeretes gyermekkori bántalmazások miatt hozott létre magának, egyfajta védelmi mechanizmusként. A cselekmény eme tényállásra helyezi a hangsúlyt.
